Levelével – ahogy ő fogalmaz – könnyíteni szeretne a lelkén és kíváncsi arra is, vajon mit gondolnak mások egy az övéhez hasonló helyzetről. (A szereplők nevét és egy-egy adatot a nehezebb beazonosíthatóság kedvéért megváltoztattunk, egyébként tartalmi változtatás nélkül, minimálisan szerkesztve közöljük a levél leíró részét.)

Hol is kezdjem? Volt egy remek házasságom, és volt egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó, tartalmas testvéri kapcsolatom. Soha nem gondoltam volna, hogy két, számomra ennyire fontos emberben egyszerre rendül majd meg a bizalmam. Semmi, de semmi jel nem utalt erre, és bár a pontos részleteket még mindig nem ismerem, és mostanra már nem is érdekel, azt hiszem, hogy a történtek őket is legalább annyira meglepték, mint engem.

8 éve vagyunk házasok, egy óvodás és egy kisiskolás gyerekünk van, vidéken élünk, nyugiban, kiegyensúlyozottságban, pár héttel ezelőttig úgy hittem, szerelemben. Én legalább is azt hittem, hogy a szerelem az ilyen. A férjem sosem volt az a hősszerelmes típus, de nem is vártam el tőle, hogy óriási virágcsokrokkal, vagy szerelmi vallomásokkal bizonyítson minden nap. Az én szeretetnyelvem, ha úgy tetszik, a megbízhatóság. Imádtam, hogy olyan férjem van, akire mindig számíthatok, aki ha hatra ígérkezik haza, öt ötvenkor már a kulccsal zörög, aki hazaadja a pénze nagy részét, örömmel megeszi, amit főzök, játszik a gyerekkel és aki nagyjából annyi szexet igényel, mint én. Eszembe sem jutott, hogy valami nem oké, és miközben elég sok sztorit olvastam férjekről, akik egyik napról a másikra edzőterembe kezdtek járni, új autót vettek és dugdosták a telefonjukat, rajta semmi jelét nem láttam annak, hogy kevesebb energiát tenne a kapcsolatunkba, mint máskor.

Zsuzsi meg… Azt hiszem, keveseknek adatik meg, hogy annyira jóban legyenek a testvérükkel, mint mi ketten. Két év van csak köztünk, nagyon hasonlítunk egymásra, kisebb korunkban sokszor ikreknek néztek minket, és a köztünk lévő kapocs is olyan szoros volt, mint az ikreké, én például csak azért tanultam vendéglátást, hogy Zsuzsi után mehessek, ugyanarra a főiskolára járhassunk, és több időt tudjunk együtt tölteni. Gyerekeink születése csak még közelebb hozott minket egymáshoz, és Zsuzsi rengetegszer elmondta, milyen sokat jelentett neki, hogy a válásakor is mellett voltam.
Azt, hogy a testvérem valamivel kevesebbet keres engem, és hogy ez kettejük miatt lehet, csak utólag raktam össze: mielőtt kipattant az ügy, valóban ritkábban, rövidebbeket beszélgettünk csak. Nyilván szégyellte magát, én viszont nem is gondolkodtam ezen, hiszen máskor is volt már, hogy egyikünknek vagy másikunknak kicsit sűrűbb lett az élet, nem nagy ügy. Egyébként meg heti 1-2 alkalommal egyébként is hallottam róla, hiszen azokon a napokon, amikor a férjem volt a soros, hogy elhozza az oviból-suliból a kicsiket, sokszor útba ejtették tesómék házát is. Zsuzsi egyedül neveli a kisebbik fiunkkal egyidős kisfiát, a három gyerek imádja egymást, én meg imádtam a férjem, amiért ilyen jól összeszervezett 1-2 délutánt, és amiért ilyen jóban van a testvéremmel. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ők ketten… Biztos, hogy kinevetem. Vagy felpofozom. Nemcsak, mert számomra az ilyesmi tabu, de azért is, mert tűz és víz a két ember. Legalábbis, ahogy én ismertem őket. Mert hogy valóban ismertem-e a testvéremet és a férfit, aki majd tíz évig a másik felem volt, most már egyáltalán nem merném biztosan állítani.

És hogy hogy buktak le? Azt hiszem, ez a legrosszabb az egészben: nagyobbik fiam egyszer csak megkérdezte egy délután, amikor mind együtt voltunk otthon, hogy Apa, te ugyanúgy szereted a Zsuzsit, mint az anyát?

Normális esetben nevettem volna ezen, de a férjemre nézve elszorult a szívem, és azonnal tudtam, hogy valami nem oké. Olyan sápadt lett, amilyennek sosem láttam, és ahelyett, hogy nevetve megkérdezte volna Botit, miért kérdi, csak bámult rám bambán. Abban a pillanatban tudtam, hogy valami nem oké, ő pedig abban a pillanatban tudta, hogy tudom, hogy valami nincs rendben. Este mindent bevallott, legalábbis megosztotta velem, ami szerinte rám tartozik, ami valami olyasmi volt, hogy „Szerelmesek lettünk. Hidd el, mi se így akartuk, küzdöttünk ellene, de hiába. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Együtt szeretnénk élni.”

Még aznap este átköltözött a testvéremhez, és legnagyobb megdöbbenésemre azóta fel is vállalják, hogy együtt vannak. Kisvárosban élünk, ha nem is mindenki, de egyre többen tudják, hogy a férjem lecserélt a testvéremre. Ők azt mondják, azzal, hogy felvállalják a dolgot, azt szeretnék megmutatni a világnak, hogy igenis komolyan gondolják. Testvérem rengetegszer keresett, hívott, írt, könyörgött, hogy beszéljük meg, de ehhez még nem érzem elég erősnek magam. 

Aznap este nyilván sokkot kaptam, inkább sokkok sorozatát, és első körben csak arra tudtam gondolni, mit láthatott a kicsi fiam, amiért feltette azt a bizonyos kérdést. A férjemet hiába faggattam, ő azt állította, diszkrétek voltak,

ezeken a délutánokon tényleg csak beszélgettek és örültek egymásnak, minden mást másképp, máskor intéztek.

De a gyerek valahonnan mégis látta, vagy ha nem láttam, akkor megérezte, nem? A kicsit persze nem akarom erről faggatni, és rögtön nem is mondtuk meg nekik, pontosan mi a helyzet. Először csak annyit, hogy apa elment, és most úgy fogunk majd élni, mint a Zsoltiék (az utcánkban lakó családban nemrég váltak, a srácok nagyjából tudják, miről van szó), de őket ugyanúgy szeretjük, a szokásos dolgok. Azóta persze már ők is tudják, és látom, hogy nem egészen értik, mi a helyzet, borzasztóan meg vannak zavarodva. Rettentően csalódott és indulatos vagyok, kell még pár hét, hogy visszaszerezzem a kontrollt az érzelmeim felett, hogy rendesen átbeszéljük mi lesz a házzal, hogy leszünk a gyerekekkel, de közben meglepett egy új érzés is.

Mi van, ha nem tudok eléggé haragudni rájuk? Én mindig is úgy voltam vele, hogy az, hogy negyven körül benne van a pakliban, hogy egyik vagy másik fél szerelmes lesz, és ha tényleg szerelem (márpedig nekem ők most nagyon szerelmesnek néznek ki), akkor nincs mit tenni, nem lehet ellenállni. Ha menni akar, hadd menjen, ha vinni tudják, hadd vigyék.

Hogy súlyosbító körülmény-e, hogy az a bizonyos másik épp a testvérem? Persze, hogy az ő részéről is árulásnak élem meg a dolgot, ha valakitől, tőle nem vártam volna ilyesmit. Közben viszont nem tudom elképzelni, hogy életem végéig haragudjak rá, az utóbbi pár napban már majdnem eljutottam addig, hogy felvegyem neki a telefont, mert hülyeség vagy sem, rettenetesen hiányzik. Ha a férjem nem vele lépett volna le, most biztosan az ő vállán sírnék.

Túlságosan szeretem ahhoz, hogy kizárjam az életemből és azt hiszem értem azt is, miért pont az én megbízható, terhelhető, stabil férjembe szerelmesedett bele.

Nem tudom, mibe tegyek most több energiát. Abba, hogy elgyászoljam a kapcsolatot, szabadjára engedjem a dühöm, vagy abba, hogy kitaláljam, hogyan lesznek innentől kezdve élhetők a családi vacsorák, karácsonyok. Apám már nem él, anyám meg egyszerűen levegőnek nézi a testvéremet és a férjemet is, számára ugyanis soha, semmilyen körülmények között nem nézhető el egy ilyen dolog. Én hülye meg a nővéremet sajnálom, hogy nem elég, hogy egy éve egyedül maradt, most meg volt olyan szerencsétlen, hogy a húga férjébe kellett beleszeretnie. A gyerekeink miatt gyűlölöm őket, és magam miatt is gyűlölnöm kellene, én mégis szeretnék előbb-utóbb visszatalálni a testvéremhez. Bolond vagyok?

Kata

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Getty Images