Szerintem nagyon izgalmas így visszarepülni az időben, és én például kifejezetten érdeklődve szemlélem az olyan kisebb közösségeket, ahová csak lassabban gyűrűzik be az a rengeteg változás, amivel a legtöbben nap mint nap szembesülünk. De vannak olyan helyek is a világon, ahol a dolgok nemcsak úgy maradtak, ahogy régen voltak, de ahol sokkal komolyabban is gondolják a konzervativizmust, szigorúbban veszik a haladásellenességet, és ahol életformává teszik a maradiságot. Nyernek, vagy veszítenek ezzel?
Egy szőke közösség Karib-tenger partján
Konzervatív, sötét anyagból készült, térd alá érő, rosszul szabott ruha, fehér egyenkalap lila szalaggal. Egyforma overál, kockás ing és western-jellegű kalap. Kislányok és kisfiúk sétálnak egy poros bekötőúton, ki mezítláb, ki alaposan kijárt szandálban, cipőben. A kétezer-húszas évek elején járunk a közép-amerikai Belize-ben, a gyerekek pedig (6 és 13 éves kor közöttiek) a helyi iskolába igyekeznek. Egy olyan intézménybe, ahol – csakúgy, mint a gyerekek és családjuk számára a világot jelentő, mintegy tizenháromezres közösségben – 150 évvel ezelőtt megállt az idő.
2021-ben első alkalommal engedtek közösségükbe filmeseket egy közép-amerikai mennonita közösség lakói, a filmstáb pedig – a helyiek zárkózottsága ellenére – sok izgalmas felvételt tudott készíteni az életmódjukról, és ismét a reflektorfénybe hozta ezeket a világszerte elterjedt, európai eredetű kisközösségeket.
Little Belize, így hívják a helyi vallási közösséget és így hivatkoznak az általuk lakott környékre is. Tipikus közép-amerikai földművelő területről van szó: ameddig a szem ellát, végtelen termőföldek, amiket csak néha szakítanak meg kisebb földszintes lakóházak és melléképületeik. Az utakon egy-két modernebb mezőgazdasági gépen kívül csak gyalog, kerékpárral vagy lovaskocsival közlekedők jönnek-mennek és a tájon csönd ül. Az iskola épületében is minden megdöbbentően puritán: a lányok és fiúk külön padsorokban ülnek, tanítójuk pedig egy hosszú pálcával a kezében jár padról-padra. Az iskolában nincs évfolyamonkénti bontás, a kisebbek az ábécét tanulják, a nagyobbak eközben az Újszövetségből kántálnak részeket. Földrajz vagy épp történelem óra nincs, ahogy idegen nyelvet sem tanulnak az egyébként a német egy sajátos verzióját (a Plautdietsch nevű 16. századi nyelvjárást) beszélő gyerekek.
Egyetlen tankönyvük a Biblia, iskolába a lányok 12, a fiúk 13 éves korig járnak
(a fiúk az utolsó egy évben a csak nekik szükséges matematikát tanulják), és a közösség szerint eddigre megtanulják mindazt, amivel elboldogulnak a felnőttek világában.
Bár a mi különóráink és fejlesztő foglalkozásaink felől nézve meglehetősen furcsán hangozhat egy ilyen állítás, itt van létjogosultsága. Figyelemebe véve a helyiek rendkívül puritán életmódját, a modernitástól való csaknem teljes elzárkózottságát és hitközpontúságát, a gyerekek valóban könnyen elboldogulnak ennyi előképzettséggel is: a lányok anyjuk, a fiúk apjuk nyomába erednek, és nagyon hamar alkalmazkodnak a közösség szigorú szabályaihoz és világos szerepelvárásaihoz. A nők feladata az otthon ellátása, a mosás, főzés, ők varrják a ruhákat is, amihez kizárólag a helyi textilboltból szerezhetnek be anyagot, a férfiak pedig jellemzően farmermunkát végeznek. A hatalmas családok (egy mennonita famíliában átlagosan 7-13 gyerek van, mert hitük szerint minél több gyereke van valakinek, annál közelebb van istenhez) földet művelnek, állatot tartanak, és a pénzforgalom minimalizálására mellett a teljes önellátásra törekszenek. A modern világ vívmányai csak alig vagy nagyon szűrten jutnak el hozzájuk, ugyanis kultúrájukban tilos a tévénézés, a sport, a zenehallgatás, az internetezés, egyes családok elektromos eszközöket sem használnak, telefont pedig jóformán senki.
Mennonita fiúk Belize-ben 1982-ben. Megállt az idő. (Fotó: Christian RAUSCH/Gamma-Rapho via Getty Images)
Gondolnád, hogy a jellemzően szőke és kék szemű (hogy miért, arról később még lesz szó) mennonitáké valójában egy igen változatos, és a világ számos pontján elterjedt közösség, és hogy még a Belize-ben megszokott szigorú szabályokkal együtt is jóval liberálisabb szemléletűek, mint például a velük sokszor összekevert amish-ok, vagy hogy egyes, szabadelvűbb közösségeikben például a melegházasság is engedélyezett? Na és azt, hogy egy a Belize-i csoporthoz hasonló konzervatív közösségben tizenöt évvel ezelőtt az egyik legrettenetesebb sorozatos, csoportos nemi erőszak történetét leplezték le?
De kik is azok a mennoniták?
A mennoniták egy világszerte többszázezres lélekszámú vallási közösség, akik magukat (csakúgy, mint az amish-ok, akikről ebben a korábbi cikkünkben írtunk részletesebben) az anababtista protestánsok közé sorolják. Ez a kereszténységen belüli hitáramlat a 16. századi radikális reformációból nőtt ki, maguk a mennoniták pedig Menno Simons (1496–1561) holland papról kapták a nevüket, aki befolyásos anabaptista vezetőként a maga korában a mérsékeltebb és kifejezetten pacifista protestantizmus sodrához tartozott, azaz szorgalmazott különféle vallási és liturgikus reformokat, mindezeket ugyanakkor békés eszközökkel, három alapelvre támaszkodva kívánta elérni.
A mennonita vallás ma is e három meglehetősen egyszerű elvre alapulva működik: Jézus a hitük, a közösség életük, a kiengesztelődés pedig a munka központja
– mondják az itteniek, akik úgy vélik, hogy a mennyországba a lehető legpuritánabb életmóddal lehet a legkönnyebben eljutni. Bár a vallási alapszabályok eredetileg meglehetősen szigorúak voltak, a legtöbb mai mennonita közösség jóval megengedőbb keretek között él, és sokan már megjelenésükben sem különböznek annyira a modern városi embertől. Az eredetileg Európa északi területeiről, Németországból, Svájcból, Hollandiából elszármazó mennoniták nagyon sokszor őseik megjelenését tükrözik, ezért lógnak ki szokásaiktól függetlenül is szőke hajukkal és kék szemükkel a Belize-i polgárok közül helyi képviselőik. Mivel azonban felnőttként is be lehet lépni ebben a közösségbe, a vallás követői ma a világ legkülönböző országaiban élnek, ahol a legkülönbözőbb etnikai háttérrel rendelkeznek, és végtelen változatosságot mutatnak abban is, mennyire fogják fel liberálisan a kapcsolódó előírásokat. A mennonita közösségek nagyobb része a Belize-ben tapasztaltnál szorosabb kapcsolatot ápol a többségi társadalommal, tagjaik aktív hittérítő munkát végeznek, sokszor vesznek rész különféle karitatív tevékenységekben is.
De bárhol és bárhogy éljenek is, a mennonita hívőknek nagyon erős a közösségi szellemük, nagyon összetartók, és igyekeznek megőrizni a számukra legfontosabb alapértékeket.
Mennonita kisfiúk az iskolában (Fotó: Lisa Wiltse/Corbis via Getty Images)
Little Belize mennonitái
A Little Belize-hez hasonló konzervatív közösségek természetesen a legszigorúbbak közé tartoznak, életmódjuk ezért nagyban különbözik az átlag amerikai vagy európai emberétől. Nemcsak technikai eszközöket nem használnak például, de tilos számura az alkoholfogyasztás vagy épp a dohányzás is, nem vezethetnek autót, emellett tilos például énekelniük, vagy bármilyen módon zenével foglalkozniuk, és úgy általában is igyekeznek a lehető legkevesebb ingert és technikai újítást beengedni csendes életükbe. Rengeteg szabály vonatkozik mind a férfiak, mind a nők öltözködésére: előbbiek szabályozott nyakkivágású inget kell, hogy hordjanak, felkarjukat mindig el kell fedniük, és csak hosszúnadrágot viselhetnek, előírás a rövid haj, az arcszőrzet pedig nem megengedett.
A nők kötelező viselete a bő szabású ruha vagy szoknya és blúz/ing, a haj minden esetben fedett, valamilyen hálós takarás vagy fátyol fedi
(a szimbolikustól a haj nagy részét ténylegesen eltakaró, fátyol plusz kalap kombinációig), és a nők haját soha nem vágják rövidre. A konzervatív mennoniták soha nem viselnek ékszert, és nagyon szűkmarkúan bánnak az intimitással is. Nemcsak, mert természetesen nem engedélyezett körükben a házasság előtti szex, de azért is, mert még a szülők és gyerekek, a házastársak, vagy a nagymamák és unokák közti viszony melegségét sem szokás itt puszival vagy öleléssel kifejezni: az itteni családtagok inkább csak kezet ráznak még az egészen kicsi gyerekekkel is.
Az élet egyszerű, nagyon dolgos és kiszámítható erre, azaz szöges ellentéte annak, ahogyan mi élünk, a kereteket a vallásos összejövetelek és a munka jelöli ki, a szórakozást pedig a templomba járás jelenti az ittenieknek, akik köszönik, de nem kérnek a huszadik és huszonegyedik század úgynevezett vívmányaiból.
Egy mennonita család tagjai a washingtoni állatkerben (Fotó: Jeffrey Greenberg/Universal Images Group via Getty Images)
Változások Belize-ben
A legtöbbünk számára ezek az előírások rendkívül korlátozók, és ma már a Little Belize-ben lakók is sokféleképpen kommentálják, hogy ilyen keretek között kell élniük. Az ittlakók többsége számra egyszerűen magától értetődő, hogy csak így lehet, hiszen nem is ismernek mást, és komfortosan is mozognak a még ha szigorú is, de egyszerű szabályok között. Főleg az idősebb helyi lakókra jellemző, hogy egyáltalán nem kérdőjelezik meg ezt az életformát, és hasonlóképpen gondolkodnak a fiatal lányok és a nők is, vélhetően azért, mert a közösségben elvárják tőlük, hogy szerények és alázatosak legyenek, és ne kérdőjelezzék meg a nekik kijelölt utat.
A férfiak között viszont vannak, akik ilyen-olyan reformokban gondolkodnak, és talán meglepő lehet, de van, ki nem könnyíteni, hanem ellenkezőleg: szigorítani szeretne a szabályokon.
1875-ből származó mennonita-ábrázolás egy újságból (Fotó: Ipsumpix/Corbis via Getty Images)
A fentebb említett dokumentumfilm két családot és családfőt mutat be, akik így vagy úgy, de feszegetik a határokat. Egyikük megengedőbb, mint a közösség többi családfője: titokban mobiltelefont tart, amiről gyerekeinek (csupa lánya született, egyikük ezért – megint csak szokatlan módon – vele dolgozik műhelyében) zenéket mutat, és ő az is, aki évi néhány alkalommal a városban fagyiztatja meg a családot. A harmincas éveiben járó, de már hétgyerekes férfi egy városi látogatás alkalmával még egy játékboltba is elviszi a meglehetősen figyelemfelkeltő, hagyományos mennonita ruhába öltözött famíliát, és a gyerekek 1–1 olcsó játékot is kapnak.
A megmosolyogtatónak tűnő szabálysértések egyébként egyáltalán nem kockázat nélkül valók a közösségben.
A helyi autodidakta orvost, aki szintén megszólal a filmben, például azért átkozták ki, mert mobiltelefont vett, hogy baleset esetén gyorsabban segítséghez jussanak a helyiek. Ha valaki a közösség tagja szeretne maradni – ez pedig a helyiek elsöprő többsége és a szóban forgó apa számára sem kérdés – követnie kell a szabályokat, vagy nagyon oda kell figyelnie, ha a tilosban jár.
Vannak ugyanakkor, akik évszázadokkal korábbi elődeikhez hasonlóan a Belize-ben tapasztalhatónál is nagyobb elszigeteltségre vágynak. Éljenek ugyanis bármilyen zárt közösségben, a legszigorúbb elzártság egy nagyváros szomszédságában már nem tartható, a technika és az információk lassú begyűrűzése (például a mobiltelefonok által) nem elodázható. Néhány család épp a filmforgatás ideje alatt pakolta össze szerény holmiját és indult hosszú útra, hogy Peruban, a dzsungelben, a nulláról hozzanak létre új, szabálykövetőbb és szigorúbb közösséget. Olyat, amit a rendeletek értelmében a helyi hatóság nem ellenőriz, nem korlátoz, és aminek az életébe csak gyilkosság esetén avatkozik bele.
A filmben megjelenő, várakozásteli arcokból úgy tűnik, hogy az elszigeteltség a most költöző családok számára üdvözítő lehetőségnek tűnik, pedig az ennyire zárt közösségek nemcsak szabadságukban korlátozzák az abban élőket, de teret engednek az abúzusnak is. 2010 környékén óriási visszhangot váltott ki egy oknyomozó cikk, ami egy bolíviai mennonita közösség bűncselekmény-sorozatát mutatta be. A felkavaró riportból kiderült, hogy
a helyi férfiak éveken keresztül erőszakolták meg saját közösségük nőtagjait
(köztük óvodás korú kislányokat és idős asszonyokat is), méghozzá úgy, hogy teheneknek készült altatóval elkábították, házaikból kivonszolták, majd az erőszak után ágyukba visszavitték őket. A nők (akik közül többen súlyos sérüléseket is szenvedtek) számára óriási megrázkódtatást jelentő eseményekre hosszú ideig nem találtak magyarázatot, hiszen mindössze annyit tapasztaltak, hogy reggel vér- és spermanyomokat, vagy épp füvet fedeztek fel a testükön. A világtól elzárt nők szellemek általi erőszakra gyanakodtak, az ügy felderítését pedig nehezítette, hogy
az érintetteknek szavaik sem voltak arra, ami velük történt, és nem tudták hogyan beszéljenek érintett testrészeikről sem.
Az ügy kirobbanása komoly visszhangot váltott ki más, liberálisabb mennnonita közösségekben is, de az érintett csoport elzárkózott attól, hogy a problémát hittársaik közvetítésével kibeszéljék, feldolgozzák és elmaradt a büntetés is. Az érintett férfiaknak olyan nagyságrendű következményekkel kellett szembe nézniük, mint hogy egy hétig nem mehettek templomba… Mindezt egy olyan közösségben, ahol mobiltelefon vagy más elektromos eszköz birtoklásáért kiátkozás jár.
Mennonita nő és lányok tradicionális viseletben, Bolíviában (Fotó: Bojan Brecelj/CORBIS/Corbis via Getty Images)
De akkor miért?
Persze nem borítékolhatjuk, hogy a filmben épp alakuló közösségben hasonló abúzus esik majd meg, még ha tény is, hogy a zárt, elszigetelt, szigorúan hierarchikus rendszerekben jellemző kiszolgáltatottság kedvez a bántalmazás számos formájának. De még ha bántalmazás nem történik is, felmerül a kérdés, miért és hogyan maradhatnak fel napjainkban is ilyen ultrakonzervatív együttélési formák. Hogyan lehetséges, hogy ma is százezrek követnek egy a 16. században létrejött vallást, aminek egyes alapelvei nagyon nehezen összeegyeztethetők azzal, ahogy ma élünk?
Miért keresztelkedik be valaki egy ilyen közösségbe, miért nem gyakoribb, hogy egyesek fellázadnak a szigor ellen, és egyáltalán mit kaphat a ma embere egy ilyen zárt közösségtől?
A kérdésre nehéz egyszerű választ adni. A konzervatív közösségekben születő és itt szocializálódó gyerekek számára sokáig egészen természetes lehet, hogy így élnek, de amikor felnőttként esetleg szembesülnek azzal, hogy mások másképpen szervezik a napjaikat (például amikor be kell menniük a városba), már felmerülhet, hogy vajon milyen lenne e szabályok nélkül élni. Ez az eshetőség elsőre viszont kifejezetten félelmetes. A filmben bemutatott liberálisabb szemléletű család nagylányai félve nyalják el az apjuktól kapott fagyit, és a kérdésre, miszerint itt kint jobb, vagy otthon, azt felelik, hogy itt is szép, de otthon mégiscsak a legjobb. A közösség zártsága azt eredményezi, hogy ami azon túl van, annyira ismeretlen, hogy szorongással és bizalmatlansággal tölt el, és az érintettek úgy érezhetik, képtelenek lennének ott megállni a helyüket. (Gondoljunk csak M. Night Shyamalan A falu című filmjére, amiben az ottlakók rettegtek átlépni a falu határát, és amiben a falu vezetői egyre durvább rémtörténetekkel akarják elhitetni velük, hogy a külvilág félelmetes hely.) Szintén a látogatáskor szerzett élmény, hogy a mennonita ruhába öltözött családot leplezetlenül megbámulják és kibeszélik a helyiek: nyilvánvaló, hogy az ő olvasatukban ez is egy újabb bizonyíték arra, hogy nehéz lenne ide beilleszkedni.
Azok, akik felnőttként, önként csatlakoznak (jellemzően a liberálisabb) mennonita közösségekhez, vélhetően egyszerű és kiszámítható kereteket keresnek egy felbolydult és a szabályokat folyamatosan változtató világban, esetleg élő és aktív közösséghez akarnak tartozni egy olyan korban, amikor egyre nehezebb mély emberi kapcsolatot kialakítani. Önként, felnőttként döntve nemcsak kiszolgáltatottságuk kisebb, de tudásuk is nagyobb, a rohanó világból való elvágyódásuk pedig nagyon is jól megmagyarázható igény lehet.
Kiemelt kép: Mennonita gyerkek Belize-ben 1982-ben. A kép készülhetett volna most és 150 évvel ezelőtt is – Fotó: Christian RAUSCH/Gamma-Rapho via Getty Images)
