Milyen jó lenne, ha úgy élhetnénk, hogy a legnehezebb döntések előtt lenne mellettünk valaki, aki megmondja a tutit, nem igaz? Vagy olyan őrangyalunk lenne, aki egy ideig csak nézi, hogy baltázzuk el a mindennapokat, de időben szólna, hogy most aztán ideje változtatni mert nagyon meg fogjuk bánni. És milyen jó lenne, ha ezekre a hangokra képesek volnánk hallgatni is néha…

Hibátlan életet persze senki nem él, nemcsak unalmas volna, de a fejlődés lehetőségét is elvenné az embertől, ha soha nem lőne mellé. A legtöbbünk életében elszalasztott lehetőség, csalódás, árulás és rossz döntés éppúgy van, mint siker, és tulajdonképpen ezek váltakozásától érezzük úgy, zajlik az élet. De vajon milyen érzésekkel tekintenek vissza mögöttük lévő 70-80-90 évre azok, akik a legtöbb csatát már megvívták, és akik életük végén számot vetnek azzal, mit lehetett volna jobban csinálni? Ahány ember, annyiféle életút és személyiség, mégis van néhány közös pont.

Életünk végén

Az évekig ápolóként dolgozó, ma már életmód-tanácsadó Bronnie Ware könyve, a 32 nyelvre lefordított The Top Five Regrets of the Dying, (szabad fordításban: Ezt az öt dolgot bánták meg legjobban a haldoklók) jó tíz éve töretlen népszerűségnek örvend. Az egykor krónikus betegek között dolgozó Ware először blogján írt arról, mik voltak azok a dolgok, amiket életére visszatekintve a legtöbb haldokló megbánt,  és észrevette, hogy

nemtől, bőrszíntől, társadalmi státusztól függetlenül milyen sok hasonlóság van ezekben az utólagos megbánásokban.

Ezzel kapcsolatos blogbejegyzéseit milliók olvasták el, ennek kapcsán pedig több neves lap is interjút készített vele, a betegek között töltött időt feldolgozó, az ott tapasztaltakat már bővebben kifejtő könyve pedig bestseller lett. „Egészen megdöbbentő volt számomra, milyen óriási hatást gyakoroltak a könyvben leírt történetek az olvasókra. Rengeteg visszajelzést kaptam arról, hogy hány embert hatottak meg, hányat vidítottak fel, és hányat késztettek cselekvésre az abban foglaltak. Meleg emberek bújtak elő a családtagjaik számára, mások felmondtak mérgező munkahelyükön, amit sosem szerettek” – mesélt erről egy interjúban. 

Persze nem Ware az egyetlen, aki nyitott füllel járt azok között, aki épp életük végére értek. Arról, hogy mi az, ami az élet végén igazán számít, mi is írtunk egy korábbi cikkünkben. A palliatív ellátásban dolgozók tapasztalati nagyon összecsengenek a Ware könyvében foglaltakkal, mert ők is azt jegyzik fel, hogy

amikor menni kell, már nem az anyagi ügyek, vagy a szakmai siker foglalkoztat bennünket, hanem az, hogy kapcsolatainkban milyen embernek bizonyultunk.

„A haldoklás kiélezi ezeket a konfliktusokat és feszültségeket, bármilyen megoldatlan családi dolog nagyon nagy teher tud lenni, amikor már az fenyeget, hogy az idő rövidsége miatt már nem fog feloldást nyerni” – mondta el Dr. Bíró Eszter vezető pszichológus. Idősek körében dolgozók, szociális segítők is rendszeresen megosztják a szélesebb nagyközönséggel, hogy mit tanít a halál közelsége az életről. Aranyat érő beszámolók ezek, amiket értőn olvasva, jól használva saját életünknek adhatunk több tartalmat. A Ware által gyűjtetetteket további öt ponttal egészítettük ki arról, mit bánnak meg leginkább életük végén az emberek. Íme a tanulságos lista!

1. „Megbántam, hogy túl sokat dolgoztam”

Ha veled is előfordul, hogy azon veszed észre magad, hogy annyit hajtasz mindenféle célokért, míg az eredményeket már nem is tudod élvezni, hogy annyira elfáraszt a munka, hogy élni már nem is marad energiád, valószínűleg megszólítanak ezek a sorok. Nem mindegy persze, hogy olyasvalamiért hajtunk rengeteget, amit szenvedélyesen szeretünk, vagy egyszerű köteleségtudat, esetleg az anyagi kényszer hajt bennünket: a túl sok munka rengeteg stresszt okoz, beteggé tesz, elvonja az energiát szeretteinktől, és végül csak nagyon kevesen tudják idősebb korukban valódi jóllétre váltani a küzdelmes éveket. Nem azt javasoljuk persze, hogy vedd félvállról a feladataidat, csak azt, hogy kezeld annak, ami: munka és nem élet-halál kérdés. Nagyon kevés olyan munkakör van, ahol egy-egy apró hibából óriási baj kerekedik: ha nem agysebészként vagy repülésirányítóként dolgozol, jó eséllyel a tiéd se ilyen, ne kezeld hát úgy. 

2. „Megbántam, hogy nem a saját életemet éltem”

Megfelelni mások (szüleink, munkahelyünk, partnerünk vagy a társadalom) elvárásainak, elnyomva mindazt, amik valóban mi vagyunk, fizikailag és lelkileg is megbetegíti az embert,

a vége pedig csalódás, ráadásul a legrosszabb fajtából, mert magunkban kell csalódnunk. Mindemellett a kellemetlen érzések már jóval azelőtt utolérnek, hogy az elmúlásra készülnénk. (Az életközepi krízisről, és arról, hogyan erősíti fel azt, ha úgy érezzük, nem a saját életünket éljük, ebben a cikkünkben írtunk.) „Az történik, hogy elfáradunk abban, hogy nem a saját belső igényeink szerint élünk, felőröl minket, hogy alkalmazkodni igyekszünk vélt vagy valós külső elvárásokhoz. Ez ad egyfajta válságérzést: úgy érezzük, hogy ezt egyszerűen nem bírjuk tovább csinálni” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Szalay Ágnes pszichológus. 

3. „Megbántam, hogy nem álltam ki magamért, és nem beszéltem az érzelmeimről”

Van, hogy gyávaságból, van, hogy mert nincs energiánk az ellenállásra, és van, amikor mérgező légkörben élve nem tudunk kiállni magunkért: akárhogy is, életünk végén jó eséllyel megbánjuk, ha nem fogalmaztuk meg, ha valami kényelmetlen volt a számunkra, azt is, hogy nemcsak a negatív, de pozitív érzéseinknek sem adtunk úgy hangot, ahogy jó lett volna. Beszéljünk arról, ami bennünk van, éljük meg a nehéz érzéseket, de ne féljünk örülni a jónak sem, mondják azok, akik megbánták, hogy nem így tettek. Már csak azért sem érdemes egy egész életet úgy leélni, hogy nem kommunikáltuk az érzéseinket, mert a világ egy idő után ennek megfelelően is bánik majd velünk. 

4. „Megbántam, hogy nem töltöttem elég időt a szeretteimmel”

Amikor zajlanak a hétköznapok, és minden más fontosabbnak, sürgősebbnek tűnik emberi kapcsolatainknál, könnyű elfeledkezni arról, ami igazán számít. Életünk végén azonban nem munkatársaink támogatnak majd bennünket, nem karrierünkből merítünk majd erőt a nagy csatákhoz, hanem abból, ha lesz mire visszaemlékezni az együtt töltött időből, és lesz, aki fogja a kezünket. Az elvesztegetett idő nem jön vissza, és ha valamit, azt biztosan bánni fogjuk, ha munkánk vagy más elfoglaltságunk fontosabb volt, mint a szeretteinkkel töltött idő. 

5. „Megbántam, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy boldog legyek”

Sokan csak életük végén jönnek rá, hogy boldognak lenni tulajdonképpen választás kérdése. Persze nem arról van szó, hogy legyenek bármilyen rosszak is a külső körülmények, csak elhatározásunkon múlik a boldogság, de az tény, hogy szemléletünk belső és külső világunkat is át tudja formálni.

Ne várjuk meg, míg késő lesz, keressük már most a boldogságot adó tevékenységeket,

és ne szégyelljük magunkat azért, mert jól szeretnénk érezni magunkat, mondják azok az idősek, akik túl szigorúak voltak magukkal, amikor elég lett volna felhőtlenül örülni valaminek. 

6. „Megbántam, hogy túl sokat aggódtam”

Mi lesz, ha elvesztem az állásom, mi lesz, ha nem veszik fel a gyereket az egyetemre, mi lesz, ha elhagy a férjem? A rossz dolgokról való képzelgés, és az azoktól való rettegés nemcsak felesleges időpazarlás, de meg is betegíthet, ráadásul puszta aggodalommal nem is igazán teszünk azért, hogy a fenyegető forgatókönyveket elhárítsuk. Ne törjük a fejünket azon, hogy mi lesz holnap, vagy mi lesz hónapok múlva, igyekezzünk inkább a közvetlenül előttünk álló feladatokra koncentrálni. 

7. „Megbántam, hogy túl sokáig tartottam a haragot”

Nem könnyű túllépni azon, ha bántanak bennünket, és legalább ennyire fájdalmas az árulás is, de mindig az az erősebb, aki el tudja engedni a haragot. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna, de akár egy bántalmazó kapcsolatnak vetünk véget, akár kollégánkkal kapcsolatban vagyunk tele indulattal, testi és lelki egészségünknek is akkor teszünk jót, ha a fájdalmas érzésektől akár egyedül, akár szakemberrel, de igyekszünk megszabadulni. Ahogy Edith Eva Eger holokausztúlélő fogalmazott: Azt, hogy mi történik velünk, nem választhatjuk meg, de hogy miként reagálunk rá, azt igen. 

8. „Megbántam, hogy nem voltam eléggé őszinte”

Ha hiteles, önazonos életet akarunk élni, a nehéz kérdésekben és nehéz helyzetekben is őszintének kell lennünk. Bár sokszor úgy tűnhet, az őszinteség nemcsak kockázatos, de sokszor macerásabb is, mint a hazugság, érdemes figyelembe venni, hogy a

rendszeres hazugság komoly személyiségformáló erővel bír, sőt hosszú távon alattomosan a személyiségünk részévé is válhat. 

Ne legyünk azok, akiknek életük végén a hazugságaikkal kapcsolatos bűntudattal is tusakodnia kell, mondják az idősek. 

9. „Megbántam, hogy nem néztem szembe a félelmeimmel”

Nemcsak edzőtermi közhely, hogy a fejlődés ott van, ahol a nehézség és a kihívás. Valóban igaz, hogy érdemes szembenéznünk, és néha akár szembe is mennünk a félelmeinkkel, ha a következő nap jobbá szeretnénk válni. Félsz attól, hogy munkahelyet válts, mert bár nem szereted a mostanit, ez legalább kényelmes, és legalább tudod, mire számíthatsz? Ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy ideje váltanod. 

10. „Megbántam, hogy nem éltem a jelenben”

A múlt eseményein merengni éppúgy felesleges, mint a kiszámíthatatlan jövőt latolgatni, főleg egy folyamatosan változó világban. Az életük végén visszatekintő idősek egyöntetű véleménye szerint egyedül a jelen az, amivel érdemes foglalkozni. Ha ugyanis mindig előre vagy hátra tekintünk, attól fosztjuk meg magunkat, hogy a soha vissza nem térő értékes pillanatokat éljük meg. 

Okosan élni nem könnyű, és a legtöbbünket milliónyi élmény, feladat és kötelezettség nyomaszt, megnehezítve, hogy tudatosabbak legyünk a mindennapjainkban. Érdemes ezért is odafigyelni azokra, akik már lassabban élnek, és akik az élet végén végre igazán arra tudnak fókuszálni, ami fontos. Mindegy, hogy egyszerű emberek, vagy milliárdos techguru tekint vissza a maga mögött hagyott életre, egyetértenek abban, hogy nem a pénzt, a sikert vagy a társadalmi megbecsülést érdemes hajszolni, hanem arra kell törekedni, hogy a lehető legönazonosabb életet éljük, amiben minél nagyobb teret adunk az örömnek. Egy olyan életet, amit a lehető legnagyobb mértékben megosztunk azokkal, akiket szeretünk. 

Kiemelt kép: Getty Images