Korábbi cikkünkben ott hagytuk abba, hogy összegyűjtöttük azokat a jeleket (elsősorban pszichés tüneteket), amik arra utalnak, hogy vélhetően mérgező családi háttérből jössz. Hozzátettük viszont azt is, hogy ezeknek a jeleknek a beazonosítása gyakran csak akkor lehetséges, ha a közvetlen napi kapcsolat és együttélés már megszakadt a szülőkkel, és felnőttként, és főleg független emberként tekintünk vissza mindarra, ami gyerekkorunkban történt. „A toxikus szülői mintákat csaknem lehetetlen felismerni addig, míg köztük él az ember, hiszen az, amit otthon tapasztalunk, a legtöbbünk számára természetesnek tűnik. Nem tudjuk, hogy lehet máshogy, jobban csinálni. Csak amikor végre kicsit messzebbről tudunk ránézni a dologra, és amikor egyre többször szembesülünk saját életvezetésünket gátló szokásainkkal, visszatérő reakcióinkkal, akkor ismerjük fel, hogy nagyon nem volt rendben, amit otthon tapasztalatunk.”
A toxikus szülői viselkedésnek számos formája lehet a bántalmazástól a manipuláción át az elhanyagolásig, hogy csak a legjellegzetesebbeket említsük, és a gyerekek lelkén nyomot hagyó események, attitűdök sokszor nem is olyan szembeötlőek. Mérgező hatással vannak nemcsak a bántalmazók vagy elhanyagolók, de azok a szülők is, akik
- önzőek, nem gondolnak gyerekeik szükségleteire, igényeire,
- nem kontrollálják megfelelően az érzelmeiket, túl indulatosak, esetleg ajnározzák a gyereküket,
- túlságosan bevonják a gyerekeket a saját életükbe, felnőttként kezelik őket, párkapcsolati problémáikról vagy szexuális életükről beszélnek velük,
- nagyon szoros kontrollra törekszenek a gyerekek mindennapjai és tevékenységei felett, amit leginkább bűntudatkeltéssel érnek el,
- kérlelhetetlenül kritikusak, soha nem jó nekik az, amit a gyerek tesz,
- nem tartják tiszteletben gyerekük (fizikai, érzelmi és mentális) határait.
Múltkori cikkünkben magadra ismertél? Esetleg a fenti felsorolás volt kényelmetlenül ismerős? Ha most ott tartasz az életedben, hogy kellő távolságot tudsz már tartani szüleiddel (például mert már nem éltek együtt), és szembe mersz/tudsz nézni azzal, hogy gyerekkorodban sok minden nem úgy működött, ahogyan kellett volna, itt az ideje, hogy elindulj a gyógyulás útján.
Ha nekivágnál, készülj fel arra, hogy a mérgező szülői hatásoktól megszabadulni, a rossz mintákkal szakítani nem könnyű feladat, és az esetek többségében szükség van hozzá terápiás, de legalábbis hosszabb önismereti folyamatra is, ezért érdemes mentálhigiénés szakemberhez fordulni már az elején. De amellett, hogy szakértő segítségével lépésről lépésre feldolgozzuk mindazt, ami velünk történt, gyakorlatias, közérzetünket instant javító lépéseket a saját szakállunkra is tehetünk. Összegyűjtöttük, melyek ezek.
Szabadulj meg a bűntudattól, és húzd meg a határaid!
Ha úgy neveltek, hogy mindig tiszteld az idősebbeket, hogy kétségek nélkül engedelmeskedj a szüleidnek, és mindenáron a kedvükben járj, a határok felállítása idegennek tűnhet. Pedig ahhoz, hogy egészséges felnőtt életet élhessünk, elkerülhetetlen a jól látható határok meghúzása. Ahogy Sharon Martoin szakpszichológus, a The Better Boundaries Workbook (Jobb határok munkafüzet) szerzője fogalmaz:
„Az, ha a szüleid képtelenek szeretni, elfogadni és értékelni téged, nem a te hibád, és nem a te hiányosságaidhoz van köze.”
Ráadásul mindez nem azért történik, mert te nem adsz nekik eleget magadból vagy az életedből, tesszük hozzá mi.
Szerencsére felnőttként már olyan választási lehetőségeink vannak, amik gyerekként nem adattak meg, és bár eleinte nehéz hozzászokni; egy bizonyos életkor felett már semmi sem kötelez bennünket arra, hogy mindent úgy tegyünk, ahogy azt a szüleink szeretnék. Ha bűntudatod van amiatt, hogy határozottabban kijelölöd a határaidat a szüleiddel kapcsolatban (mondjuk megkéred anyukádat, hogy jelzés nélkül ne állítson be hozzátok, vagy apukádat, hogy ne szidja neked folyamatosan az általad nagyon kedvelt rokonotokat), fordítsd meg kicsit a dolgot, és gondold át, mit szólnál, ha egy barátod mesélne arról, hogy sikerült kicsit határozottabban képviselnie a saját szükségleteit. Megdicsérnéd, amiért határozottan reagált a határátlépésekre, igaz?
Próbálj meg ne az ő örömükre élni!
Gyerekként az ember mindent megtenne annak érdekében, hogy szülei elismerjék, hogy büszkék legyenek rá, és hogy boldognak lássa őket.
Ha a felnőttek gyerekkorodban túl sokáig elhitették veled, hogy a boldogságuk a te felelősséged, felnőttként is nagyon nehéz lehet megszabadulnod ettől a tehertől.
„Talán ha elvállalom ezt az állást, végre anya is megnyugszik kicsit” vagy „Lehet, hogy mégis hülyeség volt nem elfogadni az eljegyzési gyűrűt? Zsolt mellett apa sem aggódna annyira értem!” Engedd el ezeket a kétségeket. Szüleid kedélyállapota és viselkedése akkor sem fog (vagy csak nagyon étmeneti időre) változni, ha mindent úgy csinálsz, ahogyan ők fütyülnek. Ellenben gondold át, milyen mentális, érzelmi, fizikai vagy akár anyagi ára van annak, hogy szüleid kedvére szeretnél tenni. Ha reálisan azt látod, hogy nagyon egyoldalú ez a befektetés, kezdj el kicsit kevésbé hajtani a nehezen megszerezhető szeretetre. Saját magadért is megérdemled, hogy szeressenek, és nem vagy felelős azért, hogy ők jobban érezzék magukat, vagy jobb emberek legyenek.
Ha el tudod fogadni, hogy nem te vagy a felelős az ő jövőjükért, óriási kövek gördülnek majd le rólad.
Tanulj meg nemet mondani!
„Akkor Péter szülinapján ugye nálunk ebédeltek?” vagy „Ugye azt a ruhát fogod felvenni, amit apáddal választottunk neked?” esetleg „Hidd el, hogy jobban jársz, ha azt a kis dízelt veszed meg, kicsit be is segítek az árába, jó?” Ha az a fajta vagy, aki az ilyen kérdésnek/kérésnek álcázott felszólításokra nagyon nehezen mondasz nemet, először ezen a területen kell fejlődnöd. Nemet mondani nem egyenlő a tiszteletlenséggel, hálátlansággal, rosszasággal, ellenben úgy kérdezni, hogy csak egyetlen helyes választ fogadunk el, nem túl szimpatikus dolog.
Nem kell mindenért magyarázkodnod!
Ha életed olyan szakaszában vagy, hogy keveset, vagy akár egyáltalán nem beszélsz, nem tartasz kapcsolatot a szüleiddel, könnyen lehet, hogy sokan kérdőre vonnak emiatt, vagy legalábbis furcsállják a viselkedésedet. Ez teljesen természetesen, nem bennük van a hiba, mert ideális esetben a jó szülő-gyerek viszony felnőtt korban is a kölcsönös szereteten én odafigyelésen alapul, és nem is szakad meg. Arról viszont, hogy a ti esetetekben miért nem így történt a dolog, a kedvesen érdeklődők semmit nem tudnak, és mindebből csak annyi tartozik rájuk, amennyit te elegendőnek tartasz.
Nem kell hosszasan magyarázkodnod, egészen röviden leszerelheted a kíváncsiskodókat például azzal, hogy: „Nem beszélek a szüleimmel, mert érzelmileg bántalmaznak.”
Ez neked is segíthet emlékezni arra, hogy miért szabtál határokat, még akkor is, ha mások elsőre nem is értik. De tovább megyünk. Ahhoz is minden jogod megvan, hogy a (mégoly jó szándékú) kíváncsiskodóknak egyszerűen azt mondd, hogy ez egy nehéz téma, amiről most nem szeretnél beszélni.
Gyakorold az öngondoskodást!
A mérgező szülők gyermekei nem biztos, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy gondoskodjanak magukról, pláne, hogy a saját igényeiket a lista élére vagy legalábbis az elejére tegyék. Pedig az egészséges önszeretet nagyon fontos ahhoz, hogy felnőttként minőségi párkapcsolatot, jó munkahelyet és tartalmas barátságokat szerezzünk, ugyanis az egészséges önbizalom véd meg attól, hogy áron alul adjuk magunkat, és méltatlan kapcsolati helyzetekbe sodródjunk. Ha mérgező szülői környezetben nőttél fel, nehézséget okozhat neked, hogy priorizáld saját szükségleteidet, ezért először csak kis lépésekben haladj a célod felé. Mondd el néha magadnak, akár mantraszerűen is, hogy „Az én igényeim is számítanak”, esetleg „Felnőtt vagyok, és jogom van a saját döntéseimet meghozni”. Keresd meg azokat a tevékenységeket, amik valóban örömet okoznak neked, és amiket nem azért folytatsz, hogy másoknak örömet, vagy elégedettséget okozz. Mindegy, hogy mennyire haszontalan, vagy hiábavalónak tűnő elfoglaltságról van szó, ha élvezed, senki nem kérdőjelezheti meg, miért csinálod.
Szervezz egy támogató rendszert magad köré!
A bevezetőben már említettük, hogy egy jó terapeuta nagy valószínűséggel elengedhetetlen, ha gyerekkori traumáid mélyre szeretnél ásni, vagy egyszerűen meg szeretnéd érteni, miért úgy működsz, ahogy. De emellett a gyógyuláshoz fontos az is, hogy a hétköznapokban is legyen támogató rendszered, akár barátaid, akár veled érző testvéreid, akikkel nyíltan tudsz beszélni a nehézségeidről, és akik ítélkezés nélkül hallgatnak meg, amikor be szeretnéd avatni őket az életedbe.
Változtasd meg a történeted!
Ha mérgező szülői környezetben nőttél fel, könnyen elképzelhető, hogy félsz, esetleg te is hasonló szellemben neveled majd a gyerekeidet, vagy az otthonról hozott mintát viszed át társad kapcsolataidba. Ennek viszont nem kell így lennie.
Kellő önismerettel felvértezheted magad az automatikus cselekvések ellen, és eljuthatsz addig, hogy felnőttkori döntéseidet már ne a gyerekkori élmények és rossz beidegződések határozzák meg.
Foglalkozz tudatosan azzal, hogy megértsd, neked gyerekkorodban mi hiányzott volna ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabb legyél, vagy mik azok a szülői viselkedésformák, amiket te semmiképpen nem szeretnél tovább vinni. Ezek ismeretében tudatosan figyelhetsz ezekre a szempontokra, de a legtöbbet akkor teszel a rossz minták megismétléséért, ha saját érzéseidről, akár gyerekkorodról is nyíltan beszélsz a hozzád legközelebb állók előtt, és a gyerekeidnek is lehetőséget adsz arra, hogy visszajelezzenek, milyen érzések munkálkodnak bennük. Mert az is előfordulhat, hogy bár neked egy bizonyos típusú szülőre lett volna szükséged, ők egy egészen másmilyennel éreznék boldognak magukat.
A szülőség nem könnyű feladat, és talán nem is fair elvárás szüleinkkel szemben, hogy tökéletesen teljesítsenek ezen a területen. Sőt. Nagy a valószínűsége, hogy mi magunk is sok hibát vétünk. Ahhoz viszont, hogy testi és lelki egészségét szolgáló, akár kicsit tökéletlen, de szeretetteli közegben nőjön fel, minden gyereknek joga van. Ha a mi gyerekkorunk nem ilyen volt, joggal érzünk csalódottságot, haragot, de érdemes arra gondolnuk, hogy saját jövőnk és saját szülőségünk alakításának kulcsa felnőttként a mi kezünkben van. Ha szembenézünk gyerekkori sérüléseinkkel, ha merünk segítséget kérni a megoldásukhoz, nagy esélyünk van arra, hogy mi már jobban csináljuk, mint a szüleink.
Kiemelt kép: Getty Images
