Mit csinál egy konduktor? Jól sejtem, hogy nem a gyógytornász 21. századi elnevezéséről van szó?
A konduktor egy speciálisan képzett pedagógus, aki alapvetően a mozgássérült emberek életét hivatott segíteni, a gyógytornász inkább egészségügyi szakemberként közelít a problémákhoz, de sok a közös pont. Én korai fejlesztésre, azaz három év alatti gyermekekre specializálódtam főként, bár óvodapedagógus is vagyok: fontos része a munkámnak az ép fejlődésmenetű gyerekekkel végzett prevenciós munka, valamint a korrekciós jellegű foglalkozások vezetése, de megkésett fejlődésű, lazább vagy éppen kötöttebb, feszesebb babákkal is dolgozom. Ezt azért szeretem különösen, mert aprónak tűnő, de az egyén számára jelentős változások érhetőek el vele. Természetesen nem marad ki az életemből a mozgássérült gyermekekkel történő (re)habilitációs munka sem. Néha nem értik a barátaim, miben fáradok el ennyire a nap végére, hiszen „csak játszom, énekelek a gyerekekkel”, de itt az apróságokon, a pici mozdulatokon nagyon sok múlik, ezért folyamatosan figyelni kell, kreatívnak kell lenni, minden apró figyelmi, mozgásbeli, értelmi funkcióra azonnal kell reagálni.

Ajánlod, hogy a szülők prevenciós céllal elvigyék konduktorhoz a teljesen egészségesnek gondolt gyermeküket is?
Ahogy ultrahangra vagy csípőszűrésre elvisszük a kisbabánkat, úgy konduktorhoz is elvihetnénk. Fő célom, hogy pár éven belül ne fordulhasson elő Magyarországon, hogy egy gyermek üvöltsön a korai fejlesztés során, vagy hogy a lemaradást, korrekciót igénylő helyzetet túl későn fedezzük fel. Nem szabad addig eljutni, hogy az alkalmazott terápia fájjon, természetellenes legyen. Ehhez az egyik kulcs, hogy időben kiszűrjük az esetleges problémákat. Egy mindössze kéthetes újszülöttel már lehet tornázni, de soha nem szabad a fejlesztésnek erőltetettnek lennie: olyan célom soha nem lehet, hogy azért tornázzunk, hogy az én gyerekem előbb járjon, mint a másé. A gyerek úgyis csak akkor fog elindulni, amikor arra érett lesz. Olyan ez, mint ahogy jó esetben nem azért sportolunk, hogy mi nézzünk ki legjobban a strandon, hanem hogy egészségesek maradjunk. Nekem az a célom, hogy segítsem egy olyan vázizomzat kialakulását, ami majd a gyermeket biztonságosan megtartja. 

Valóban már kéthetes korban látszik, hogy milyen nehézségek, eltérések jelentkezhetnek majd a későbbiekben?
Alapvetően hat-nyolc hetes kortól javaslom az első vizsgálatot, de akár már kéthetes korban megállapíthatók az alkati tulajdonságok, kiszúrható az esetleges korrekciót igénylő jelek. Gyakran előfordul, hogy a vizsgálatra érkező babán keresztül hamar képet kapok a családban megjelenő izomtónusbeli, ízületi adottságokról is.

Ha hathetesen, három, hat és kilenc hónaposan mindenkit látna egy konduktor, öt-tíz perc alatt kiszűrhetőek lennének az eltérések, így megkímélhetnénk a kisbabát, majd a kisgyermeket, és később az egész családot az ezekből fakadó, sokkal messzebbre gyűrűző problémáktól.

Ezek közül csak a jéghegy csúcsa például a deformitás vagy a különböző tanulási nehézségek megjelenése. A figyelmi fejlődéstől a beszédfejlődésig mindennek az alapja az mozgás. Jelenleg viszont a szűrőrendszer nem mindenre terjed ki, viszonylag kevés szakember alkotja a konduktív védőhálót, sajnos közülünk is rengetegen mentek és mennek külföldre. Pedig én szinte nem tudok olyan gyereket mondani, akinél ne lenne valamilyen apró eltérés, amelyre érdemes figyelmet fordítani. Kezdetben leggyakrabban a méhben való elhelyezkedés vagy öröklött alkati ok van a háttérben: ilyen például a csámpásság. 

Ki dönti el, ad tanácsot, hogy kinek van szüksége gyógytornászra, kinek konduktorra?
Amikor fejlesztés céljából keresünk szakembert, fejlődésneurológus határozza meg, mi a javasolt irány. Ha preventíven vinnénk a gyermekünket vizsgálatra, mindig azt javaslom, hogy alapelvek, szemlélet mentén válasszunk. Akkor tudunk hatékonyak, befogadók lenni, ha szimpatikus számunkra a szakember hozzáállása.
A foglalkozások során a baba aktív részvétele rendkívül fontos. A figyelmének felkeltése, megtartása, és az aktív izommunka elérése is, az életkorhoz igazodó motiváció által, amire már akár egy négy-öthetes babával is van lehetőség. Például: leteszem a baba egyik lábát a földre, a másikat megtartom, és megcsikizem a talpát. Ettől ő maga fogja azt felemelni és máris megvan egy fél biciklis mozdulat. Nem én mozgattam passzívan, nem járt számára fájdalommal sem. Nálam az is alapvető, hogy mindig adok otthonra feladatot. A legrosszabb, hogy a fejlesztéssel kapcsolatban az rögzült a szülők többségében, hogy csak el kell vinni oda a gyermeket, és majd a szakember elvégzi, „amit kell”, és nincs is más feladatunk szülőként. A korai fejlesztésben ötven-ötven százalékban foglalkozol a gyerekkel és a szülővel. Néha annak fontosságát is hangsúlyoznunk kell a szülőknek, hogy a kisbaba ne pihenőszékből kerüljön át etetőszékbe, onnan meg a babakocsiba, majd onnan az autósülésbe és a nap végén a kiságyba, hanem hogy az is egy csodálatos fejlődésre alkalmas idő, amit a baba szabadon mozogva a talajon tölt. Alapvető helyzetnek tűnik, mégis fontos mindig rávilágítani, mennyire jelentőségteljes.

Sokszor mondod, hogy nem mindegy, milyen játékot adunk gyermekünk kezébe, ugyanakkor a szabadban töltött időt semmi nem pótolhatja. Ezek az ingerek is hatnak a te fejlesztői munkádra, itt is minden mindennel összefügg?
Nálam a fejlesztő játék fogalma eleve nem létezik, hiszen minden minket körülvevő tárgy, akár egy papírzacskó is fejleszt, ezer dolgot lehet vele tanulni, tapasztalni, többféle ingert ad.

Minden szülőt arra biztatok, hogy ne a műanyag, zenélő, önműködő, villódzó játékot vegye meg, ne olyan eszközökkel legyen tele a gyerekszoba, ami a gyerek helyett megcsinál mindent.

Az én egyéves kisfiam a legjobban fémszűrővel, fakanállal és műanyag tányérral játszik, amikből ki-be pakolja a száraztésztát. A most nagyon divatos önműködő játékok ráadásul a gyermek figyelmét sem jó értelemben befolyásolják: félő, hogy egy egyszerű, natúr színű, ki-be rakós kockával már nem fog tudni mit kezdeni az ezeken nevelkedő gyermek, mert nem üti meg az ingerküszöbét. És nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy életkornak megfelelően a szabad mozgást kint is gyakorolniuk kellene a gyerekeknek. Mi a kisfiammal szakadó esőben is kimegyünk napi két alkalommal, akkor is, ha teljesen vizes lesz a ruhája, és naponta többször át kell öltöznünk. Pótolhatatlan tapasztalás ez. Sokszor magyarázkodnak a szülők, hogy régen nem foglalkoztak ennyit a gyerekekkel, mégis felnőttek. Ez nem igaz, mert régen nem nyomkodták az okostelefonjukat, nem jártak ennyi helyre, hanem otthon mondókáztak és bevonták a teendőkbe, a házimunkába a gyerekeket. Igazából semmi mást nem kellene csinálni ma sem, csak ezt. 

Lehet nem így volt, de olyan mintha te hoztad volna be Magyarországra a szenzoros ortopédiai játszószőnyeget. Miért tartod hasznos eszköznek?
Mindenben csak a természetességet kellene követni. Ha lenézünk a padlóra az otthoni környezetünkben, akkor manapság csak sík, ingerszegény talajjal találkozunk, ami a legrosszabb egy fejlett és egy fejlődésben lévő lábboltozat számára is. A hangsúly most sem egy adott termék megvásárlásán, hanem a hasznosságán van: otthon is lehet készíteni hasonlót mondjuk úgy, hogy mosogatószivacsot vagy fakérget ragasztunk habtapira. Régen egyébként ez a probléma sem létezett, mert a vályogházak egyenetlen talaja kiváló edzőterep volt a talp számára. Mi otthon használjuk a fent említett szőnyeg felnőtt változatát is, reggeli fogmosás alatt, mert nagyon jót tesz az idegrendszernek, sokkal hamarabb felébredünk tőle. Mondjuk az is igaz, hogy nem olyan jó érzés éjjel kettőkor rálépni. A babák lábboltozata számára kiváló a benti használata – változatos, izgalmas feladatokat lehet rajtuk adni – mert a felállás után fontos, hogy minél több ingert kapjon a láb. Innen megint belefutunk egy megosztó témába, mert a bentre használt puhatalpú cipők ennek épp az ellenkezőjét érik el. A ténylegesen mezítláb kapott inger a fontos, sík talajon pedig a megfelelő alátámasztás. Én nagyon sok olyan esettel találkoztam, amikor a kevés inger szinte helyrehozhatatlan károkat okozott a lábboltozaton, a boka körül. Ha van egy jó kemény kérgű cipő, ami a bokát egyenesben tartja, hogy a számára optimális tartományba tudjon csak mozogni, az már szinte elég. A tartás nélküli lábbelikben  a – fiziológiásan – eleve bedőlő boka még inkább be fog dőlni, a talp homorú felülete még ronthat is a helyzeten. Szerintem a tökéletes recept tehát a mezítlábazás változó felületeken, a sík terepen pedig megfelelő tartást biztosító cipő.

Szöveg: Hekler Melinda

Köszönet a képekért Molnár Dórának.