Sven Nordqvist Pettsonja jutott eszembe, amikor a napokban dokumentumfilmet láttam a Feröer szigetekről, és azokról a kihívásokról, amikkel az itt élő férfiak az elmúlt évtizedekben egyre erőteljesebben szembesülnek. A filmben szereplő szófukar, elsőre barátságtalannak tűnő figurákról rövid idő alatt kiderült, hogy valójában nagy szívük van, a film végére pedig az is, hogy közvetve épp ezek a zárkózott emberek hoznak üdítő nyitottságot a helyi közösség életébe.
A Feröer szigetek
Bár a szigetcsoport neve sokunknak elsősorban onnan rémlik, hogy a kétezertízes évek egyik legnagyobb focibakija az itteni csapat elleni döntetlen volt, Feröer természeti adottságai, kulturális öröksége és újabban tapasztalható nyitottsága miatt is megérdemli a figyelmet. A Feröer egy vulkáni eredetű szigetcsoport az Atlanti-óceán északi részén, körülbelül egyenlő távolságra Norvégia, Skócia és Izland partjaitól. A 18 szigetből álló csoportosulás teljes területe mintegy hatvanadrésze hazánk területének, és összesen körülbelül ötvenezren lakják ezt az egyébként fenséges és gyönyörű vidéket, ahol az idő ma is olyan lassú mederben folyik, mint 50 évvel ezelőtt. A modernizáció jó része persze ide is régen elért: a feröeriek takaros, modern eszközökkel felszerelt házakban, jó életszínvonalon élnek, a fiatalok már többnyire remekül beszélnek angolul, és tisztában vannak azzal is, hogy női és férfi szerepek jelentősen átalakultak az elmúlt évtizedekben. Ez utóbbi átalakulás ugyanakkor kihívások elé is állítja a helyieket. Az elmúlt években jelentős mértékű népességfogyás volt tapasztalható errefelé, mivel a fiatalok – és elsősorban a fiatal nők – elvándoroltak, és egyre nagyobb valószínűséggel telepednek le külföldön, emiatt pedig nemi deficit alakult ki.
Nemi deficit a Feröer szigeteken
A feröeri férfiak hosszú ideig kizárólag halászattal és állattartással foglalkoztak (a szigetek neve is juhot jelent egyébként), míg a nők elsősorban háztartásbeliként éltek, a családok pedig jellemzően kifejezetten nagyok voltak. Néhány generációval ezelőtt nem volt ritka a 10 vagy 14 gyerekes család sem errefelé, a helyi nők számára pedig megkérdőjelezhetetlen volt az abban betöltött szerepük. Az elmúlt évek társadalmi átalakulásai viszont fenekestül felforgattak ezt a berendezkedést. A Dán Királysághoz tartozó – igaz, széles körű autonómiával rendelkező – szigetcsoport női számára az elmúlt évtizedekben olyan új lehetőségek nyíltak meg, amikről dédszüleik még álmodni sem mertek volna, az pedig, hogy a szigetek helyett máshol, izgalmasabb, pezsgőbb, környezetben éljenek, kifejezetten vonzó lehetőség az itteni nők számára.
Az elmúlt 30 éveben olyan sok nő döntött úgy, hogy tanulni vagy dolgozni Dániába, Németországba vagy akár Franciaországba megy,
hogy a – modern időkhöz úgy tűnik, lassabban adaptálódó – férfiakra több ezerrel kevesebb nő maradt, mint ami a párválasztáshoz szükséges lenne. Különösen nehéz helyzetben vannak a néhány száz fős kistelepülések, ahol csodás táj ide vagy oda, a nők számára kizárólag a háztartásbeliség az alternatíva egy olyan férj mellett, aki sokszor fizikailag és érzelmileg is nehezen megközelíthető. A filmben több helyi megszólal, köztük egy fiatal, nagyon jó megjelenésű férfi, aki elmondja, hogy halászként a nap jelentős részében, minden évszakban távol van otthonról, szabadidejében pedig mindig talál valamilyen tennivalót a ház körül, amennyire lehet, redukálva a bentlétet. „Nem szeretek sokat beszélni, és udvariatlannak tűnhetek, mert nem mindig tartom a szemkontaktust. Itt mifelénk ráadásul télen mínusz 10 fok van, és nyáron is nagyon ritkán megy 18 fok fölé a levegő. Nem sokan vannak, akiknek csábos ittmaradni.”
Kit és Jacob Matthias Jackobsen a kilencvenes években találkoztak, és az első vegyes páros (Kit Thaiföldről érkezett) voltak a szigeteken (Fotó: jelenet a dokumentumfilmből/Youtube)
Megoldás Feröer-módra
Az, hogy a helyi nők egyre kevésbé akarnak a szigeteken maradni, arra sarkallja a helyi férfiakat, hogy a világ más részéről keressenek maguknak partnereket: a legtöbben most az internet segítségével üldözik a romantikát, ami nagyon sokszor ázsiai (döntő többségükben filippínó) körökben találnak meg. Az ide érkező nők közül sokan az interneten ismerkedtek meg a férjükkel, néhányan kifejezetten társkereső honlapokon, mások a közösségi média segítségével, megint mások pedig feröeri-filippínó párokon keresztül, hiszen az első ázsiai nők már jó harminc évvel ezelőtt érkeztek ide. Mindez azt eredményezte, hogy 2022-re a filippínó nők lettek a legnagyobb etnikai kisebbség a Fülöp-szigetektől 10.000 kilométerre lévő országban, amely szokásaiban, éghajlatában, és környezeti adottságaiban is egészen más, mint amit megszoktak. Míg 2000-ben csak mintegy 30 dél-ázsiai nő élt a szigeteken, bő húsz év alatt megtízszereződött a számuk. Figyelembe véve, hogy az elmúlt években sok filippínó nő már barátai hívására érkezett, és hogy a feröeri férfiak láthatóan szintén elégedettek a helyzettel, úgy néz ki, mindenki jól jár. De ki mit nyer pontosan?
Egy jó asszony
A filmben nyilatkozó egyik férfi, akinek egy korábbi, filippínó nővel kötött házasságából már van egy majdnem felnőtt korú fia, és jelenlegi, szintén dél-ázsiai feleségével nemrégiben született meg közös gyerekük, azzal kezdi, hogy „a filippínó nők gyönyörűek”. De mielőtt azt gondolnánk, ez volt a párválasztás elsődleges, sekélyes szempontja, felesége hozzáteszi: „Ugyan már, én elég nagydarab vagyok, nem is mondanám magam szépnek, és otthon nem is számítanék annak. Ezért amikor a későbbi férjem azt írta nekem, hogy gyönyörű vagyok kívül belül, nem volt kérdés, hogy jövök” – teszi hozzá nevetve. A páros még csak nem is feltétlenül párkeresési szándékkal kezdett levelezni: egy sporthoz kapcsolódó fórumon ismerkedtek meg, és néhány évnyi levelezés során lett szerelem a dologból.
A helyi férfiak számára persze vannak nagyon is praktikus előnyei is a filippínó nőkkel kötött házasságnak. Ezek a nők ugyanis olyan kultúrából jönnek, amiben szerepük sokkal „klasszikusabb”, így természetes a számukra, hogy a háztartás vezetése, a főzés, mosás és takarítás az ő dolguk, mint ahogy az is, hogy több gyereket szüljenek, és – bár a szigetekre költöző nők jelentős része dolgozik is –, könnyebben elfogadják az otthon maradó feleség szerepkörét is. A filmet nézve mégsem az a benyomásunk, hogy szépség, fiatalság és alázatosság egyszerű árucikké tételéről van szó. A dokukban (végül három különbözőt néztem meg a témában) bemutatott kapcsolatok kifejezetten egészségesnek tűnnek, olyannyira, hogy nemcsak a két kultúra érdemeiről lehet vérre menő vitákat folytatni, sőt annyira, hogy némelyiknek válás lesz a vége. A filmben szereplő egyik filippínó nő 16 év házasság és két gyerek után vált el helyi férjétől, amikor rájött, hogy az megcsalja. Esze ágában sincs hazaköltözni, mert ittléte alatt két szakképesítést tudott szerezni, és még egyedülálló anyaként is olyan életminőséget tud teremteni gyerekeinek, amilyet otthon valószínűleg nem tudna megadni nekik. Egy másik nő azt éli meg kiváltságként, hogy a közelgő nemzeti ünnepen férje és ő is tradicionális feröeri viseletben levegőztetik majd kisbabájukat, férje pedig láthatóan szintén nagyon elégedett, amiért nemhogy nem egyedül, de tartalmas kapcsolatban élhet.
Mit kapnak a nők?
Egyes esetekben a fentihez hasonló csillogó szemű férjet, de csaknem mindegyikben meglepően résztvevő szülőpárt. A Feröer szigetekre érkező nők részben a jobb életkörülmények miatt utaznak rengeteget, és ez ez egyik ok, ami miatt sokan maradnak is annak ellenére, hogy a kultúra, az éghajlat és a mindennapok homlokegyenest mások, mint a Fülöp-szigeteken.
Az itteni életszínvonal jóval magasabb, mint az otthoni, a nőknek nagyságrendekkel több lehetőségük van akár teljesen klasszikus családmodellben gondolkodnak, akár gyerekeik mellől szeretnének dolgozni,
az itteni otthonok jól feleszereltek, és a közbiztonság is fényévekkel jobb, mint a filippínó nagyvárosokban. Az, amit a helyi nőknek ma már kevés, számukra még mindig nagyságrendekkel több, mint amit otthon kapnának. A szigeteki apák – még ha nem is mindig fejezik ki érzelmeiket, vagy nehezen megközelíthetőnek tűnnek is – a gyerekek körüli dolgokban jóval nagyobb részt vállalnak, mint a filippínó férfiak. Fürdetés, pelenkázás: ezek itt akkor sem csak a nők feladatai közé tartoznak, ha egyébként háztartásbeliként élnek. Sokat számít, hogy az itteni emberek jó része örömmel fogadja, hogy a filippínó nők érkezésével élettel telik meg a közösség. Bár természetesen itt is előfordul rasszizmus, az érintettek szerint egyáltalán nem ez a jellemző.
„Az emberek itt barátságosak” – magyarázta egy a BBC-nek nyilatkozó nő. „Soha nem tapasztaltam negatív reakciókat azzal kapcsolatban, hogy külföldi vagyok. Manilában, egy óriási metropoliszban éltem, ahol folyamatosan aggódtam a hatalmas forgalom, a környezetszennyezés és a bűnözés miatt, vagy azon, hogyan tudom kifizetni az orvosi ellátást, vagy majd a gyerekeim oktatását. Itt nincs ilyen probléma, sokkal nyugodtabban élek.” Az egyik dokumentumfilm borítóképén Bjorn Kallsoy, aki szintén nyitott arra, hogy külföldi nővel kössön házasságot.
Kultúrsokk
A költözés persze nemcsak játék és mese: a feröeri és a filippínó mindennapok közötti különbség óriási, és nagy rugalmasság kell a nehézségek áthidalásához. A Feröer szigeteknek nemcsak saját nyelve, de nagyon sajátos kultúrája is van, különösképpen, ha ételekről van szó. Szárítással érlelt birkahús és tőkehal, bálnahús és zsír, bálnából készült kolbász és sonka a menü, amihez a helyiek nagyon ragaszkodnak, és ami éles ellentétben van az ázsiai konyha rengeteg zöldséget is tartalmazó, és erősen fűszerezett fogásaival. Ha az ide érkező filippínó nőknek már nem is, gyerekeiknek bizony meg kell szeretniük ezeket a fogásokat, amik az itteni kultúrának erős identitásképző elemei. Nem mindegy az éghajlat sem. Bár errefelé sosem lesz olyan hideg, mint a szomszédos Izlandon, a nedves, hűvös idő sokak számára kihívást jelent, főleg a Délkelet-Ázsiában megszokott meleghez és sok napsütéshez képest. Arról, hogy országot cserélni még akkor sem könnyű, ha szerelmes az ember, szintén a BBC-nek nyilatkozott egy Athaya nevű thai nő, aki most a Feröer szigetek fővárosában, Tórshavnban dolgozik, férjével pedig egy fjord partján álló kis házban lakik.
„Amikor a fiunk, Jacob még csecsemő volt, egész nap otthon voltam, és nem volt kivel beszélgetnem. A többi falubeli inkább idősebb ember, és ők még nem beszélnek angolul. A velünk egykorúak mind dolgoztak, és nem voltak gyerekeik, akikkel Jacob játszhatott volna. Teljesen egyedül voltam” – emlékszik vissza. Később, amikor kisfiuk elkezdte az óvodát, ő pedig a vendéglátásban kezdett dolgozni, már találkozott más thaiföldi nőkkel is. „Ez fontos volt, mert ez adott nekem egy biztonsági hálót, és elkezdhettem újra otthon érezni magam.”
Egy másik nő, Krongrak Jokladal is elszigeteltnek érezte magát eleinte. Férje, Trondur tengerész, aki több hónapig távol dolgozik otthonuktól. A thai nő egy idő után saját masszázsszalont nyitott Tórshavn központjában, mindez pedig nem is állhatna távolabb korábbi munkájától, amelyet a thaiföldi önkormányzat könyvelési osztályának vezetőjeként végzett. Bár sok ázsiai nő kénytelen az otthon végzettnél alacsonyabb szintű munkát végezni, az, hogy saját vállalkozása legyen, otthon szintén elképzelhetetlen lett volna.
Bevándorlás
És hogy hogy hat ez a tendencia nemcsak az érintett férfiak és nők, de az egész feröeri kultúra és gazdaság fejlődésre? Nos úgy tűnik, jól. Axel Johannesen, feröeri miniszterelnök szerint a szigetekre érkezett ázsiai nők nagyon aktívak a munkaerőpiacon is, és a kormány célja is az, hogy ösztönözve a nyelvtanulásukat, minél inkább integrálja őket, és hogy ne csak betanított, vagy más fizikai munkát végezhessenek, hanem akár saját szakterületükön is dolgozni tudjanak. A bevándorlás pozitív megítélésében nagyon sokat segít, hogy
az eddigi bevándorlók többnyire nők, akik dolgoznak, és nemhogy okoznának, de megoldanak társadalmi problémákat.
Sokan üdvözlik azt is, hogy a vegyes házasságok vérfrissítést is jelentenek a sokáig meglehetősen zárt, csúnya kifejezéssel belterjes közösségben. „Valójában szükségünk volt már itt friss vérre. Szeretem, hogy mostanában annyi vegyes származású gyereket látok” – mondja Krongrak Jokladal férje. Ő maga pedig azzal egészíti ki mindezt, hogy „Nézd: Jacob kinn van a parton. Gyönyörű dombok veszik körül, birkák között játszik. A nagyszülei pár percre laknak, nincs környezetszennyezés és nincs bűnözés sem. Nem sok gyereknek adatik meg ez manapság. Ez lehet az utolsó paradicsom a Földön.”
Azt pedig, hogy a feröeri környezet valóban paradicsomi lehet a kisgyereket nevelő szülőknek, egy korábbi elvándorló visszatérése is igazolni látszik. A most 31 éves, feröeri születésű nő, Ingilín Didriksen Strøm érettségi után azonnal Dániába utazott tanulni, de húszas évei elején úgy érezte, hogy akkor sem tud máshol élni, ha már máshogy akar, mint szülei generációja.
Miután lediplomázott, visszaköltözött a szigetekre, és egyre nagyobb szerepet kezdett vállani abban, hogy mindazt, amit Dániában modernitásról és nemi szerepekről tanult, szülővárosába is visszavigye. Ingilín hazatérése után nem sokkal férjével családot alapított, és kisbabájuk is született. Az, hogy ma környezetvédelmi miniszterként a feröeri parlamentben dolgozik, bizonyára inspiráció lehet helyi születésű és bevándorló feröeri nők számára is azzal kapcsolatban, hogy nőként is van keresnivaló ezen a vidéken.
Kiemelt kép: Férfiak és nők táncolják a híres hagyományőrző lánctáncot a Szent Oláva-napon – a nemzeti ünnepen a Feröer-szigetek fővárosában, Tórshavnban 2007. július 28-án. AZóta még kevesebb nő él a szigeteken (Fotó: Shaul Schwarz/Getty Images)
