Manapság elképzelni sem tudjuk, milyen sok akadályt kellett a 20. századig egy nőnek leküzdenie, ha festő akart lenni. Nem tanulhatott iskolában, mert oda csak férfiakat vettek fel. Nem festhetett aktokat, mert illetlen lett volna hosszan bámulnia mások testét (beleértve a magáét is), és ha mégis sikerült ezeket az akadályokat megugrania, akkor sem adhatta el az általa készített képeket, mert sok országban a nők nem lehettek a festőcéh tagjai.
Nem csoda hát, hogy oly kevés női művészt ismerünk, mert ahhoz, hogy valaki mindezeket a korlátokat leküzdhesse, nemcsak elképesztően tehetségesnek kellett lennie, de olyan szerencsésnek is, hogy művészcsaládba szülessen. Évszázadokon át ugyanis az volt a művésszé válás egyetlen útja egy nő számára, ha az apja hajlandó volt megtanítani mindenre, amit tud.
Fede Galizia jó helyre érkezett 1576-ban. Édesapja, Nunzio Galizia miniatúra festő volt, és mivel fia nem született, lányát kezdte tanítani a szakma fortélyaira. Nem volt ez hétköznapi dolog akkoriban, és valószínű, hogy az apa is csak azért vágott ebbe, mert hallottak egy olyan festőnő sikereiről, aki lakhelyüktől, Milánótól nem messze, Cremonában született, és elképesztő karriert futott be.
Sofonisba Anguissola neve manapság nincs a tankönyvekben, de a maga korában igazi sztárnak számított. Tehetségének köszönhetően a spanyol királyné, Valois Erzsébet udvarhölgye lett. Először csak a királynét tanította festeni, de később a királyi udvar hivatalos festőművésze lett, ami nem csak busás fizetéssel, de fantasztikus megrendelésekkel is járt. Néhány évnyi udvari élet után, amikor a királyné meghalt, maga II. Fülöp spanyol király keresett Sofonisba Anguissola számára férjet (nemesi származásút), és bőkezű hozományt is biztosított az ifjú pár számára.
Az ő példája inspirálhatta Nunzio Galiziát, amikor elkezdte leánya művészeti oktatását, és Fede már 12 éves korára olyan híres lett, hogy egész Milánó afféle zseniként tekintett rá. Sajnos ifjúkori alkotásait nem ismerjük – de első fennmaradt műve, amelyet 18 éves korában készített Paolo Morigia jezsuita tudósról, igazi mestermű. A modell a fiatal lány művészetének támogatója volt, és nagyon elégedett volt az elkészült képpel. Így írt róla egyik levelében: „olyan kiváló és olyan élethű, aminél nem is kívánhat az ember többet”. Fede Galizia bravúros technikai tudását olyan apró részletekből láthatjuk, mint a férfi kezében tartott szemüveg, melyben visszatükröződik a festő mögötti ablak!
Fotó: Wikipedia
Vitatott elsőség
Nem sokat tudunk Fede Galizia életéről. Mindössze annyit, hogy soha nem ment férjhez, és gyermeke sem született. Egész életét a festésnek szentelte. Ám valamikor az 1600-as évek környékén valami megváltozott benne, és egészen másféle képeket kezdett festeni, mint korábban. Olyanokat, amelyeket addig senki más. Csendéleteket.
A művészettörténészek a legutóbbi időkig úgy gondolták, hogy a gyümölcsös csendéletek műfaját Caravaggio találta ki – de ez egyáltalán nem biztos.
Caravaggiónak valóban van egy gyümölcskosarat ábrázoló festménye az 1600-as évek elejéről, de annyira kilóg az életművéből, hogy sokan kételkednek abban, hogy valóban önálló festménynek szánta-e, nem pedig vázlat valamelyik elveszett művéhez. A kérdést bonyolítja, hogy nem írt rá dátumot, így nem tudjuk pontosan, mikor készült. Mivel azonban egy elismert festőzseniről van szó, mindenki számára logikusnak tűnt, hogy „mellékesen” egy újfajta műfajt is megalkotott. Hihető is lenne, ha nem ugyanakkor élt volna Fede Galizia is – aki ugyan kevésbé volt híres, és talán kevésbé volt zseniális is –, de egész életét a csendéletfestészetnek szentelte, és hosszú élete során (60 évesen halt meg a pestisjárvány idején) a műfaj mesterévé vált. Jelenleg 63 képet kötnek a szakértők Fede Galizia nevéhez – és ebből 44 csendélet. Tagadhatatlan hát, hogy a téma fontos volt számára. Bár képei többségét nem írta alá, az egyiket szerencsére mégis. Ráadásul nemcsak szignálta, de a dátumot is ráfestette: 1602. Nincs olyan olasz csendélet, ami bizonyíthatóan ennél korábban készült volna.
Üvegtányér barackokkal, birsalmával, jázminvirággal és szöcskével – 1602. (Fotó: Wikipedia)
Északi ihlet
De hogy jutott eszébe ez a téma Fede Galiziának? Mi vette rá, hogy nekiálljon gyümölcsöket festeni? Mi, akik a 21. században a művészet történetét az ókortól kezdve ismerjük, tudjuk, hogy a csendélet nem új műfaj. Virágokat, gyümölcsöket ábrázoló képeket már az ókorban is festettek, sőt! A legendák szerint Zeuxis, az ókori világ legismertebb festője olyan élethű szőlőt tudott festeni, hogy még a madarakat is be tudta vele csapni, akik elkezdték azt csipkedni. Pompeiben is több gyümölcskosarat találtak a falra festve vagy padlómozaik formájában – de egyrészt ezeket a műveket Fede Galizia nem ismerte, másrészt amit láthatott is, mindig az épületek dekorálására szolgált, afféle díszítőelemként.
A festészetnek ugyanis abban a korban nem a lakásdekorálás volt célja. A képek többsége vallásos témájú volt, vagy mitológiai, történeti. A virágok, gyümölcsök egyszerűen nem voltak elég fontosak senkinek ahhoz, hogy önállóan is megjelenjenek.
1595-ben azonban Milánóba, Fede Galizia szülővárosába költözött egy flamand festő: idősebb Jan Brueghel, aki egy egészen új és modern irányzatot képviselt.
Németalföldön a polgárság ízlése irányította a piacot, akik magasztos jelenetek helyett a saját, mindennapi életüket akarták viszontlátni a vásznon.
Ekkor jelentek meg az első csendéletek – de inkább virágok és terített asztalok. Bár ezeken néha találunk gyümölcsöket is, olyan képet nem ismerünk, ahol csak ezek szerepeltek volna. Ez szinte biztosan Fede Galizia találmánya volt, aki látta Brueghel képeit, és ez az élmény megváltoztatta az életét és a művészetét is. Hazament, és olyat festett, amit Itáliában előtte még senki: gyümölcsöket. Az 1602-ben készült képen hétköznapi tárgyak vannak: egy üvegtálban őszibarack, jázminvirág, birsalma és mellette egy szöcske. Ma már a pillánk sem rebben, ha elénk kerül egy ilyen kép. De 420 évvel ezelőtt forradalmi gondolat volt ilyen egyszerű, hétköznapi témának szentelni egy vásznat. Fede Galiziát azonban elbűvölte a kompozíció, és az eljövendő években kis változtatásokkal újra és újra megismételte. Alma, körte, cseresznye, szőlő – mindenféle gyümölcs ott ragyog a vásznain, és ezek mind olyan gyönyörűek, hogy kedvünk támadna beléjük harapni, hiszen a fekete háttér előtt úgy ragyognak, mint az ékszerek.
Cseresznye ezüst befőttes tálon, naspolyával egy kőpárkányon (Fotó: Wikipedia)
A szabadság vászna
Hogy miért váltott át örömmel Fede Galizia a csendélet műfajára, teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy milyen elképesztő korlátok között éltek akkoriban a nők. Míg Caravaggio például nyugodtan felszedhetett akár az utcán is érdekes arcú embereket (vagy a bordélyban, ahogy az meg is történt jó pár alkalommal), vagy elmehetett a helyi hullaházba a testek anatómiáját vizsgálni, egy nő még egy portrémegbízást is csak akkor vállalhatott el, ha gondoskodott egy gardedámról, aki mellette ül a munka alatt.
Érthető hát, hogy Fede Galizia örömmel tette le az élő modellek keresésének a terhét, és felszabadította a tudat, hogy innen kezdve akár a saját kertjéből, vagy konyhájából is választhat magának témát.
Óriási lázadás volt ez, még akkor is, ha mi ezt ma nem így látjuk, hiszen ez korábban soha nem látott szabadságot adott neki. Nem csak modelleket nem kellett keresnie, de megrendelőket sem! Hiszen ezek a képek nem személyesek, akárki megveheti őket, akinek tetszenek, épp ezért nem kellett a munka közben senkinek megfelelnie, senkinek az utasításait követnie.
Megszabadult egy olyan külső kényszertől, ami festőtársait még évszázadokig nyomasztotta.
Szabadon kísérletezhetett a fényekkel, árnyékokkal, kompozíciókkal, színekkel – ám közben bemutathatta azt is, milyen tökéletes technikai tudással formálja meg gyümölcs-modelljeit. A képeknek ráadásul komolyabb, mélyebb mondanivalója is van, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. A gyümölcsök az elmúlásra, az élet törékenységére figyelmeztetnek – ezért van szinte minden képén egy száraz levél vagy egy rovar is, hogy ezzel is kiemelje: az élet csak egy átmeneti állomás, és a szépség mulandó.
Fede Galizia divatot teremtett fantasztikus képeivel, és hamarosan egész Itália követte a példáját. A csendéletek divatba jöttek – de mivel ezeknek a kis méretű képeknek az elkészítése aprólékos, türelmes kezeket igényelt, ám nem lehetett túl sok pénzt kérni érte, így nem sokra becsülték. Ez az oka annak, hogy míg a művészeti tankönyvek tele vannak mitológiai és vallásos jelenetekkel – a csendéletek maximum a lábjegyzetben kapnak helyet. Így aztán Fede Galizia, a nő, aki elsőként festett Itáliában csendéletet, és akinek műveit később oly sokan másolták, egyszerűen elfelejtődött. Neve csak a 20. századi feminista történetkutatások során került ismét felszínre, ám azóta egyre népszerűbbé vált. Míg egy csendélete 2013-ban még „csak” 300 ezer eurót ért egy árverésen, 2019-re ez az ár 2,5 millió dollárra emelkedett.
Kiemelt kép: Judit Holofernész fejével (1596) (Judit alakját valószínűsíthetően önmagáról formázta Galizia) Forrás: Fine Art Images/Heritage Images via Getty Images/nőklapja.hu
