Egy barátom egyszer épp arrafelé nyaralt, ahol nagy földrengés volt Chilében. Miután konstatálta, hogy ezt ép bőrrel megúszta, összepakolta a holmiját és szerencsésen elhagyta az apartmant, amely viszonylag jól egyben maradt. Ahogy járta az utcákat a katasztrófa után, elmondása szerint élete legszürreálisabb és egyben legijesztőbb élménye következett: fosztogatók lepték el a környéket. A barátom először nem hitt a szemének: a kisebb csapatokba verődött fosztogatók odaléptek a gyanútlan emberekhez, akik próbáltak felocsúdni abból, hogy egyáltalán mi történt, és kivették a kezükből a táskájukat, telefonjukat, ami épp volt. A barátomhoz is egyre közelebb jöttek, aki akkor már hiába menekült, a fényképezőt kitépték a kezéből. A szükségállapotban a bűnmegelőzés mint olyan, nem létezik, végül is a fosztogatók pont ezt a „lehetőséget” lovagolják meg.
Folyamatos szükségállapot
Néha az az érzésem, pont úgy vagyunk az online térben, okos eszközeinkkel a kezünkben, mint a gyanútlan barátom Chilében, a földrengés után. Fosztogatók leselkednek ránk, akik kihasználva jóhiszeműségünket vagy tapasztalatlanságunkat, „jó” esetben „csak” az adatainkat, rosszabb esetben a pénzünket, az értékeinket, sőt, a lelkünket is akarják. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a problémával, de én napi szinten kapok sms-eket és e-maileket, amelyekben valaki be akar csapni, hogy valamit elvehessen tőlem. És persze, próbálok résen lenni, törlöm azonnal, amit tudok, nem dőlök be, nem izgatom magam. Mégis előfordul, hogy valami olyan talál meg, amit nem tudok csak úgy kitörölni és tovább lépni. Egyszer kaptam egy mailt, amelyben iszonyú bicskanyitogató stílusban vázolták az ő verziójukat, miszerint betörtek a gépembe, hozzájutottak az összes kontaktomhoz, akivel vagy e-mailben vagy a Facebookon kapcsolatban állok. Ennek „bizonyítására” közölték a „jelszavamat”, hogy lássam, nem a levegőbe beszélnek.
(Azt a bizonyos jelszót valóban használtam régebben, de az jó régen lehetett, mert csak kisbetűkből állt és nem volt benne egy árva különleges karakter sem, tehát nyilván azokból az időkből származott, amikor még azt sem tudtuk, mi az az adathalászat). Ezután következett a zsaroló rész. Közölték, hogy azt is tudják, milyen pornóoldalakat nézek (ezt persze már semmivel sem tudták bizonyítani), és felvételeket is készítettek rólam, mit csinálok, amikor pornót nézek (a laptopom kamerája egyébként évek óta be van fedve). Azt írták, hogy ha nem fizetek 6800 dollárt egy mit tudom én, milyen netes számlára, akkor ezeket a felvételeket, amelyek rólam készültek pornónézés közben, elküldik az összes e-mail- és Facebook-kapcsolatomnak. Tudtam, hogy a jelszót, amire hivatkoznak, már rég nem használom. Tudtam, hogy nem szokásom pornót nézni és tudtam, hogy semmiféle felvétel nem készült rólam pornónézést közben, mégis hihetetlen nyomasztást éreztem. Az viselt meg a legjobban, hogy valaki (aki egyébként még csak nem is egy létező személy, hanem valószínűleg egy nyomorult robot) veszi a bátorságot, és egy ilyen aljas zsarolással közel két és félmillió forintot akar kiszedni belőlem. Ekkor még én is felhívtam egy jogászt, aki elmondta, hogy ez épp egy nagyon divatos átverés, részletezte, hogyan működik, és természetesen azt is hozzátette, hogy töröljem ki a francba és ne foglalkozzak vele egy percet sem. Az egészben az is elég kétségbeejtő, hogy nyilván ez az átverés azért is működött egy darabig igen jövedelmezően azoknak, akik kitalálták, mert bizonyára voltak olyanok, akik tudták, hogy akár készülhetett is róluk ilyen típusú felvétel, és inkább kifizették ezt az összeget, és nem firtatták, vajon ki és milyen alapon kéri ezt tőlük.
Az is nyomasztó, hogy bárhogy is nézzük, amit ilyenkor elkövetnek ellenünk, az bűncselekmény, tehát folyamatosan potenciális áldozatai vagyunk ezeknek a bűncselekményeknek.
Velem is megtörténhet?
Több kutatás is bizonyította, hogy az emberi agy némi elfogult optimizmus mentén működik. Azaz nagyobb valószínűséggel hisszük el, hogy jó dolgok történnek velünk, a rosszak pedig elkerülnek, mint fordítva. Ezt a sebezhetetlenség illúziójának is nevezik, és legtöbb esetben ez az oka, hogy átverések áldozataivá válunk. És ez az oka annak is, hogy amikor ezek a csalások megjelentek, még rengetegen bedőltek nekik.
Mondhatnám, hogy én örülhetek, mert még nem vagyok idős, nem olyan könnyű rám ijeszteni, mint a teljesen védtelenekre, de ahogyan ezek az átverések mutálódnak hétről hétre, hónapról hónapra, az biztos, hogy senki sem dőlhet hátra. A csalók pedig pont arra játszanak, hogy minél könnyebb legyen besétálni az utcájukba. Ráadásul több kutatásból az is kiderült, hogy ha nagyon biztosak vagyunk benne, hogy minket nem lehet átverni, akkor jobb, ha még inkább résen vagyunk, ugyanis pont ez az a tulajdonság, ami kimondottan sebezhetővé tesz bennünket. Az általános nézet szerint az idősebb emberek és a csökkent kognitív képességekkel rendelkezők az első számú célpontok, de ez nem feltétlen így van. Mindenki más is célpont lehet. A túlzott magabiztosság az egyik legveszélyesebb faktor. Mindegy, hogy az ember hány éves, a lényeg, hogy ha azt hiszi, hogy túl okos vagy túl jól informált ahhoz, hogy bárki is átverje, akkor fokozottan ki van téve ezeknek a veszélyeknek. Hiszen kizártnak tartja, hogy bármi hasonló vele is megtörténhet.
A legtöbb csalás egy olyan pszichológiai technikán alapul, amely arra a tényre épül, hogy az emberek képesek elveszíteni józan ítélőképességüket, ha nagyon erős érzelmi hatás éri őket.
A félelem, a harag és a mohóság mind olyan érzések, amelyek képesek olyan döntéseket hozatni velünk, amelyeket más esetben biztosan nem hoznánk meg. A csalók ezeket az érzéseket próbálják bennünk felcsiholni, és onnantól sokkal könnyebb dolguk van velünk. Ez még inkább nyomasztó tudat. Nem épp felemelő belegondolni, hogy akik át akarnak minket verni, azok a lelkünkre is törnek, és érzelmileg is roncsolni fognak bennünket. Biztosan sokan látták Az unoka című filmet Deák Kristóf rendezésében, ami úgy kezdődik, hogy a kedves, aranyos, jó kedélyű nagypapát azzal verik át, hogy az unokája közúti balesetet okozott, és az egyetlen esély, hogy megmeneküljön a jogi következményektől, ha a nagypapa a létező összes összekuporgatott pénzét, illetve minden személyes tárgyát, amely pénzzé tehető, azonnal odaadja. A film nagyon jól visszaadja azt is, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, miszerint az átvert nagypapa sokkal többet veszít, mint a spórolt pénzét. Elveszti életvidámságát, fiatalos lendületét, és az egészsége is hanyatlásnak indul.
Sokakban olyan nagy a szégyenérzet, miután átverték, hogy inkább nem is beszél róla, nem avat be senkit. Ez is egy olyan jellemző, amelyet a csalók a javukra fordítanak. Ez egyrészt azért rossz, mert minél többen értesülnek egy adott átverésről, annál kisebb az esélye, hogy az elkövető újabb sikeres akciókat hajtson végre, másrészt megnehezíti az érzelmi feldolgozást is. Itthon egyébként működik egy úgynevezett Áldozatsegítő Szolgálat, amely nemcsak jogi tanácsokkal és praktikus segítségnyújtással áll az átverést elszenvedett áldozatok szolgálatára, hanem érzelmi támogatást is nyújt.
A hangsúly ugyanis az érzelmeinken van. Ha még sosem vertek át minket, a legjobb, ha mindig tisztában vagyunk az érzéseinkkel, és tudjuk őket függetleníteni a tényektől, ha pedig már megtörtént a baj, ne fojtsuk el őket, mert azzal még több veszteséget könyvelhetünk el.
Kiemelt kép: Getty Images/Canva/nőklapja.hu
