Felkavaró videó került fel még tavaly a TikTokra és a Youtube-ra. A klipben (amit egyébként az abban szereplő gyerek édesanyja töltött fel csatornáira) egy kislányt látunk, akinek épp szemhéjplasztikáját készítik elő, majd végzik el, miközben ő sír, pánikol, és láthatóan retteg a beavatkozástól.
Pedig ők megbeszélték… Igen; az édesanya későbbi nyilatkozataiból (a VICE magazin dokumentumfilmet is forgatott velük), és egy a szintén a csatornájára feltöltött videóból kiderül, hogy a kislány és anyja korábban hosszan beszélgettek arról, hogy lehetne Micchi szemhéját csinosabbra formálni, és hogy vajon elég-e egy óvatos kis beavatkozás, vagy valóban szükség van arra a drasztikusabb változtatásra, amit az édesanya szeretett volna. De hogy mi tett egyáltalán szükségessé bármiféle szépészeti beavatkozást a teljesen egészséges gyereknél?
„Én még sose láttam lányt, aki igazán csinos lett volna olyan szemhéjjal, mint az övé” – foglalta össze az anya, Rucchi. Bár innen nézve egészen hajmeresztőnek tűnik, hogy egy kisiskolás lányt saját anyja kapacitáljon egy olyan szépészeti beavatkozásra, amire (megint csak a mi fotelünk kényelméből nézve) semmi szüksége, Micchi pedig csak egy abból a most felnövő generációból, amelynek tagjai nagykorúságuk előtt plasztikai beavatkozáson esnek át Japánban.
Egy rémes trend
Az, hogy a japán kultúrában milyen erős a perfekcionizmus, régóta tudott dolog, mint ahogy az sem titok, hogy a japán nőkön milyen óriási a nyomás arra nézvést, hogy gyönyörűek, szép bőrűek és gyerek-külsejűek legyenek úgy, hogy közben amennyire lehet, nyugatosodjon is a megjelenésük. Ezek az elvárások már generációkkal korábban megvoltak, de a mai a tiniket is erősen nyomasztják: egy 2021-es felmérés szerint ma már a japán tizenévesek kilencven százaléka szeretne valamilyen plasztikai beavatkozást végeztetni magán, holott arányuk 2019-ben még „csak” 70 százalék volt.
A tinik görcsös megfelelési kényszere persze nem japán jelenség, hiszen világszerte milliók életét befolyásolják szépségtrendek és megugorhatatlan elvárások. Miközben tudjuk, hogy a fiatalok felnőtt külseje csak 20-25 éves korukra alakul ki, az Egyesült Államokban évente több mint 220 000 szépészeti beavatkozást végeznek 13 és 19 év közötti pácienseken, az Egyesült-Királyságban nemrégiben kellett 18 éves kor alatt (szülői beleegyezés ide vagy oda) betiltani a tinédzser korosztályban egyre népszerűbb ajakfeltöltési módszereket, és idehaza is egyre jellemzőbb, hogy már a fiatal lányok is plasztikai beavatkozásokon törik a fejüket.
Nem meglepő, hogy mind az egészségügyi dolgozók, mind a különböző országok kormányai rendkívül riasztónak tartják ezeket a tendenciákat, szakértők pedig arra figyelmeztetnek, hogy a fiatalabb generációkra – akik már tényleg a közösségi médián nőttek fel – elviselhetetlen nyomást gyakorolnak a mindenhonnan rájuk ömlő elvárások, s hogy az ezeknek való megfelelés kényszere komoly pszichés és fizikai károkat is okoz nekik. Japánban mindezt a szülők és családtagok sem tudják/akarják mindig kompenzálni.
Fotó: Getty Images
Toru Aso tokiói kozmetikai sebész testközelből tapasztalja, hogyan alakul át évről évre a plasztikai sebészettel kapcsolatos hozzáállás a szigetországban. Míg néhány évtizeddel ezelőtt még a felnőttek körében is viszonylag ritka volt az ilyesmi, az elmúlt években már egyre több kiskorú kereste fel a klinikáját. Aso páciensei körében a legnépszerűbb beavatkozás a szemhéjplasztika egy sajátos típusa, aminek során az ázsiai nőknél jellemzően (de nem mindig) egy redőből álló felső szemhéjon alakítanak ki egy másik redőt, hogy nyugatiasabbá váljon a tekintetük. 2020-ban az összes sebészeti beavatkozás több mint 64 százalékát tette ki ez az eljárás, ami bár más, fizikailag megterhelőbb műtétekhez, például a BBL-hez (brazilian butt lift) vagy a zsírleszíváshoz képest viszonylag biztonságos és kevésbé invazív, mégis kockázatos: vakság, vagy a környező szemizmok sérülése lehet például súlyos mellékhatása. Japánban 18 éves kor alatt bárki elvégeztetheti ezt a plasztikai műtétet, amennyiben szülői beleegyezéssel rendelkezik, és hazánkban is a szülői hozzájárulás a különféle plasztikai beavatkozások előfeltétele. Ugyanakkor egyre több esetben úgy látszik, hogy attól, hogy valaki szülő, még nem biztos, hogy jól méri fel, mi a legjobb a gyerekének.
Mire jó a plasztika?
Az, hogy a plasztikai műtétek bizonyos esetekben pozitív hatással lehetnek az emberek pszichéjére, javíthatják az önbecsülést, bizonyított tény még akkor is, ha az emberi lélekkel és elmével foglalkozó szakemberek szerint az önelfogadáshoz nem külső jegyeink megváltoztatásán át vezet az út. Addig azonban, míg a balesetek, műtétek hegeinek, vagy egyes nagyon feltűnő, az érintettnek komoly szorongást okozó attribútumoknak a megváltoztatása tényleg kecsegtethet előnyökkel, az, ha a szülők saját szépségeszményüket gyerekeikre erőltetve, fiatal korban járulnak hozzá a különféle műtétekhez, már több mint problémás.
Nemcsak, mert a gyerekek külseje még kialakulatlan, és fejlődésükkel párhuzamosan rengeteget változik majd, de azért is, mert ez a nyomás a megjelenésükkel kapcsolatos aggodalmat, növekvő frusztrációt szül, amire később esetleg újabb plasztikai beavatkozásoktól remélnek majd enyhülést, ezzel pedig ördögi kör kezdődik. A fiatal felnőtt japánok körében ma már egyáltalán nem ritkaság, hogy huzonévesen sokadik műtétjükön vannak túl olyan szépségeszményt üldözve, aminek a közösségi média teszi ki őket, és amitől szüleik sem védik meg őket. Akik nézték a Botched című plasztika-realytit, sok példát láthattak rá, hogyan sodródnak még felnőttek is bele abba, hogy mindig a soron következő, jellemzően egyre nagyobb beavatkozástól reméljék, hogy helyreáll az önbecsülésük, arra viszont nagyon keveset, hogy ez valóban megtörtént volna. Annak, hogy a sok esetben lavinát elindító műtétekre egyre korábban kerül sor, beláthatatlan következményei lehetnek, a japán jelenség mögött pedig számos tényező áll.
Közösségi média és történelem
Magunk is tapasztaljuk, de tanulmányok is kimutatták, hogy a közösségi médiás alkalmazások nagyon erősen el tudják torzítani valóságérzéseinket, miközben sokkal nagyobb teret adnak saját magunk megmutatásának és a sajátunk mások testével való összehasonlításának is. Nemcsak azáltal, hogy milliószám jönnek velünk és gyerekeinkkel szembe a felismerhetetlenségig plasztikázott influenszerek, de például azért is, mert ma már nemcsak szépítő, de egyenesen „tökéletesítő” filterek is a rendelkezésünkre állnak ezekben az alkalmazásokban, ha ingyen rugaszkodnánk el a valóságtól. Ezek a filterek pedig nemcsak azt mutatják meg a tinilányoknak, hogy milyenek lennének, ha tökéletesek lennének, de azt is, hogy a valóság sokszor (szerencsére) igen távol áll ettől. Japánban pedig mintha még nagyobb volna a szakadék.
Japán az ellentétek országa. Miközben lakói élen járnak, ha építésügyi vagy épp technikai modernségről van szó, a társadalmi szerepek sokkal lassabban változnak, így lehetséges, hogy a kétezer-húszas években még mindig a szépség számít a japán nő legfontosabb értékének. A Micchinél is elvégzett kettős szemhéjlasztika népszerűségét a nyugati, gyakran kaukázusi szépségszabványok erőteljes hatásának lehet betudni, és ez a tendencia nem a közösségi felületek megjelenésével kezdett terjedni. Japánban ez a beavatkozás még a II. világháború után kezdett elterjedni, amikor is az amerikai katonákkal együtt a pin-up lányokat ábrázoló poszterek is megérkeztek, a folyamatot pedig később a nyugati média beáramalása is nagyban elősegítette. Hiába tűnik úgy, hogy a különböző trendek, a hosszú és egészséges élet és a modernitás szele ma az ázsiai ország felől fúj, a japán divat- és médiaipar hosszú idő óta azt tekinti szépnek, azt idealizálja, ami nem echte japán. Laura Miller, a Missouri Egyetem Japán Tanulmányok és Antropológia tanszékének professzora egyenesen azt állítja, hogy a japánok azért választják a kettős szemhéjműtétet, mert még ma is fehérnek akarnak látszani. A témával kapcsolatos kutatásai során Miller azt vette észre, hogy a japán fiatalok ideáljai közt nagyítóval se lehet japán származásút találni, és hogy a nők ma is, sőt egyre inkább a kislányos, színes, rajzfilmszerű, nagy, kerek szemekkel ábrázolt, úgynevezett kwaii kinézethez szeretnének alkalmazkodni, és ezt gondolják a lányaik számára megfelelő útnak is. A japán kislányokra így kettős nyomás nehezedik: önmaguk el nem fogadásához és plasztikához vezet nemcsak a modern világ minden szegletében érezhető közösségimédia-hatás, de anyáik, nagyszüleik szintén torz, a káros összehasonlításokban sérült énképe is.
Úgy szeretnék kinézni, mint Facetune-nal
A Vice filmjében (amely a Youtube-on megtekinthető angol felirattal) szereplő Nonoka Sakurai egy hostess-klubot üzemeltet. A bárban ő és hozzá hasonló fiatal nők nyújtanak szexmentes asztaltársaságot az ide betérő férfiaknak, a klub egyik fő jellegzetessége, hogy az itt dolgozó lányok mindegyik plasztikai műtétek során lett olyan, amilyen. Nonoka nyolcéves kora óta tervezte, hogy megműtteti az orrát, tág orrlyukai miatt ugyanis gorillának csúfolták iskolatársai. 18 évesen az orrplasztika volt az első beavatkozás, amit elvégeztetett, most, több mint egy évtizeddel és 25 millió jen (csaknem hetvenmillió forint) értékű beavatkozással később azt mondja, hogy bár kezdetben sokkal magabiztosabb lett a külsejével kapcsolatban, a boldogság csak átmeneti volt, mivel azzal párhuzamosan, hogy a plasztikai sebészet egyre inkább elfogadottá vált az országban, az egyszerű dupla szemhéjműtétnél jóval több műtéti trend keletkezett, amivel lépést kell tartania. Mára már Nonoka európaira szabott arca sem elég modern, sőt bírálói szerint elavult. A trendek állandó váltakozásával lépést tartani viszont fizikailag is megterhelő. Porcot ültetnek be, majd hónapokkal később kiveszik, mindenhová töltőanyagot fecskendeznek, nem ritkák a műhibák sem, az érzéstelenítés és a műtét utáni felépülés pedig olyan fájdalmas lehet, hogy tényleg nagyon nehezen érthető, miért is vállalja mindezt önként valaki. Nanoka nagyon képben van azzal, mire kellene éppen hasonlítania, a dokumentumfilmben elmondja, hogy míg pár éve még a félig európai, franciás arc volt a divat, ma már inkább a koreai babyface, így nemsokára neki is kicsit kisebbre kell szabatnia az orrát, ha lépést akarn tartani. Bár a jelenség hátterét sokan, sokféleképp elemezték már, Nonoka remekül összefoglalja, mi az igazi hajtóerő a műtétek mögött.
„Amíg férjhez nem megyek, amíg nem találok valakit, aki azt mondja, hogy én vagyok a legszebb ember a világon, nem hiszem, hogy abba tudom hagyni.”
Amikor az anyukád sem mondja
Biztosat persze nem tudok, de azt gyanítom, hogy ha a sorokat most olvasók saját gyerekük külsejére és esetleges plasztikai bevatakozásokra gondolnak, inkább óva intenék, mintsem támogatnák az ilyesmivel kapcsolatban. Nos úgy tűnik, a mai japán anyák másképpen vannak vele. Bár Nonoka édesanyja bő egy évtizeddel ezelőtt ellenezte műtétjét, azt ő maga is elismerte, hogy lánya csúnya, és rettentően szégyellte is magát emiatt. Úgy tűnik a japán lányok otthonról ma sem kapják meg a Nanoka által is várt megerősítést, mert anyáik éppúgy nem hisznek az ő szépségükben, mint a magukéban.
A kis Micchi édesanyja anyukájával és húgával nőtt fel, és egészen kiskora óta meg van győződve arról, hogy lányként a sikeressége szinte kizárólag a megjelenésén múlik majd. Nővére az áhított dupla szemhéjjal született, és Rucchi mindig is úgy érezte, hogy emiatt másképp bánnak vele. Emlékszik, hogy a nővére bókokat és édességeket kapott a szomszédoktól, számtalanszor megkapta, hogy mennyire cuki a megjelenése, ő pedig mellőzve érezte magát. 18 évesen plasztikáztatott, és ha valamit megbánt a műtéttel kapcsolatban, akkor mindössze azt, hogy nem csináltatta meg korábban. A japán társadalomban ma is nagyon merevek a nemi szerepek, Rucchinak ma öt gyereke és határozott elképzelése van arról, hogyan lehet majd sikeressé tenni őket.
Míg fiai esetében nem foglalkoztatja őt a szemhéjkérdés, mert, mint mondja, a fiúknál nem olyan nagy baj, ha csúnyák, nekik inkább okosnak, sikeresnek kell lenniük. Lányainál viszont mindent egy lapra, a külsőre kíván feltenni akkor is, ha ennek több plasztikai műtét is lesz az ára. Úgy tervezi, hogy ha Micchi 18 éves lesz, megműtik majd az orrát, később pedig talán a mellét is megnagyobbítják. Előbb persze megvárják, mekkorára nő… De ha bármin is szeretne változtatni a kislány, anyja támogatni fogja, ebben nincs kétségünk. Mint ahogy abban sem, hogy japán szülők ezrei tesznek majd ugyanígy az elkövetkező években.
Ahhoz, hogy megszűnjön a fiatal lányok plasztikai műtétéinek rendkívül káros gyakorlata, valószínűleg alapvető szemléletváltásra lesz szükség, aminek egyelőre alig látni jelét a szigetországban, ahová (egyéb területeken tapasztalható modernsége ellenére) mintha jelentős késéssel érnének el testpozitív gondolatok. Nem kizárt, hogy addig, amíg ez megtörténik, generációk adják majd át az utánuk jövőknek mindazt, amit a szépségről tanultak: a filmben szereplő kislány például azt, hogy anyukája sokkal jobban érzi magát, mióta orvosi segítséggel szebb lett, és hogy legfőbb értéke szépsége és cukisága lehet.
Kiemelt kép: Getty Images
