Képet és videót is látott róla, ezer százalékig biztos volt benne, hogy ez az igazi, foglalóval a zsebében érkezett aláírni a papírokat. Ám tíz perc után elköszönt. Az ok: úgy érezte, hogy itt nem lesz boldog. Miért? Mert csak.
Ismerünk nőket, akiknek az életét úgy vezetik a megérzések, mint Dorothyt a sárga út. Józan megfontolások és hosszas mérlegelések helyett szigorúan az intuíciójukra hallgatnak, megbízhatóan és következetesen a logika ellenében döntenek. És rendre bejön nekik.
A megérzéseinket gyakran nyomjuk el, ám sokunknál előfordul, hogy abban a pillanatban cseng a telefon, és hív minket az a valaki, akit épp akkor tárcsáztunk volna. Hogy tudjuk, teljes biztonsággal, hogy az üzlet, amibe belefogunk, most sikerülni fog. Próbáljuk elnyomni a rossz előérzetet, aztán valahogy bejön sajnos, hogy mégsem kellett volna abban a valakiben megbíznunk. A megérzés fejleszthető. Ezt mondta imádott nagymamám is, aki gyakran hangoztatta, hogy az életét a háború alatt többször az mentette meg, hogy nem a logikára, hanem az előérzetére hallgatott.
Az intuíciót állítólag a stressz kiöli az emberből, a kreatív munka pedig erősíti. Manapság szeretnénk mindent kontrollálni. Hiszen oly kevéssé tudjuk befolyásolni a felgyorsult változásokat, hogy legalább a saját mikrovilágunkban szeretnénk mindent uralni – ha elengedjük az ellenőrzést, jön a bizonytalanság érzése.
Meggyőződésem, hogy a megérzésünk valójában nagyon is praktikus eszköz. Az agyunk számítógépszerűen működő, latolgató felét néha nyugodtan pihentethetjük, hogy teret adjunk az intuíciónak. Mi a megérzése, sikerülni fog?
