Blogot írni igen személyes folyamat még akkor is, ha az ember tematikus írásra adja a fejét. Jó esetben nem csak a fejét, hanem a szívét-lelkét. Éppen ezért, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy lehetőséget kaptam blog írására itt a noklapja.hu-n, hosszasan gondolkodtam a témát illetően. Hamar rá kellett jöjjek, hogy a tech nem az én világom, sajnos a világjáró, utazós blogok is kiesnek, és bármennyire top kedvenceim közt van a Julie & Julia című film (Meryl Streeppel és Amy Adams-szel a főszerepben) gyanítom, gasztroblogban sem lennék elég hiteles. Mi marad, ami másokat is érdekelhet? 

Csináljak egy újabb „rokiblogot”? Azt előttem is sokan megtették már, és kötve hiszem, hogy mindenkit meg tudnék vele szólítani. Jó példákra, pozitív gondolkodásra, olyan emberekre, akik sérültként is felvállalják magukat – lásd Nick Vujicic – mindig szükség lesz, hogy erőt adjanak másoknak, de legyünk őszinték, önmagában a fogyatékos mindennapok mint olyan, egy rétegtéma. Ha végig gondolom nem is igazán szoktam fogyatékosként definiálni saját magam, attól függetlenül, hogy kerekesszékkel közlekedem, bár másoknak kétségkívül ez az első vizuális információ, ami szembejön, és ez alapján máris rakják a képzeletbeli post-itet a homlokomra, mert egyszerűen szükségünk van a címkékre, a kategóriákra. Jobban érezzük magunkat, ha be tudjuk sorolni a dolgokat egy általunk meghatározott, átlátható rendszerbe. Kerekesszékkel közlekedem? Igen. Fogyatékosként gondolok-e magamra? A saját rendszerem – akadálymentességi viszonyok és anyagi lehetőségek – szerint, legfeljebb élmény-fogyatékosként…

Mi vagyok akkor hát? Szerepeim szerint: nő, gyermek, anya, feleség, társ, barát, munkatárs (jelenleg újságíró), tanuló, oktató és még sorolhatnám. Épp úgy ahogy te is, kedves olvasó!

(Legalábbis feltételezem, hogy kedves és nem kedvetlen, ha már idáig eljutottál az olvasásban.) 

Nézd csak, már is van egy közös pontunk – azon túl, hogy szeretünk értelmes tartalmakat olvasni –, a szerepeink! Mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvannak a különböző karakterei az élet minden területén, ami nem feltétlenül egyenlő a színjátszással, pusztán segít illeszkedni egy adott helyzetbe, hogy abból, lehetőségeink szerint a legjobbat hozhassuk ki. 

A post-itre visszatérve, először Art Fry-nak, egy amerikai feltalálónak támadt az az ötlete, hogy használhatnának a könyvjelzőkön ragasztót, így azok nem esnének ki a daloskönyvből, amelyből a templomban énekelt. Kollégája, Spencer Silver vegyész dolgozta ki azt a ragasztószert, amivel könnyen oda lehetett erősíteni a cédulákat a felületekhez, de le is lehetett venni, és akár máshova is fel lehetett ragasztani anélkül, hogy nyomot hagyott volna. A szabadalmaztatott jelölőcímke valójában az 1980-as évektől indult el világkörüli útjára. Ahogy a címke maga bejárta a világot, átvitt értelemben mi is a különböző le és felvehető cetlijeinknek, szerepeinknek köszönhetően járjuk be a saját kis életünket, a saját kis világunkat. Vannak cédulák, amiket mások ragasztanak ránk, de ha úgy gondolok rá, mint a post-itre, hiszem, akkor akár le is vehetjük őket, vagy ha azt szeretnénk, feltehetünk újabbakat. Nem szükséges mindenre nyomasztó dögcédulaként tekinteni. 

Neked hány cetlid, szereped van? 

Bagdy Emőke pszichoterapeuta szerint, az összes életszakasz kirajzolja a maga szereprofilját. Az így kialakult szerepekhez kapcsolódnak azok a feladatok, amelyeket egy adott periódusban el kell végeznünk, és ezek a teendők újabb, kisebb szerepeket állítanak elő. A szerep nem más, mint a mások szemében való létezés kifejeződésének tükrözése. A kor előrehaladtával egyre több életszíntéren veszünk részt, így egyre több szerep rakódik ránk. 

Egy régi szólás úgy tartja, egy nő legyen úrinő a társaságban, háziasszony a konyhában és kurtizán a hálószobában. Ez még csak három szerep, aminek sok nő úgy érzi, egyszerre kell hogy megfeleljen. Sokszor terhelő egy időben többféle szerepben létezni, de biztos, hogy ezt ilyen véresen komolyan kell venni? Mi lenne, ha egy kicsit játékosabban fognánk fel?

Mi lenne, ha inkább úgy, mint ahogy a gyerekeim készültek a farsangra, és mindenféle jelmezt és álarcot örömmel próbálgattak. Na persze, messze nem kell olyan idillikusnak elképzelni a jelenetet, mint a három tesós, Anna, Peti és Gergő könyvben, amikor a főszereplők többévnyi, anya által kézzel varrott maskara közül válogattak egy hatalmas, házilag festett kincses ládából, de azért nálunk is akadt az évek során összegyűlt mindenféle kellék. Papírmaszkok, rész vagy egész jelmezek: boszorkány, cica, nyuszi, tigris, Pikachu. Ahogy a gyerekek belebújtak egy-egy szerepbe, rögtön fel is vették annak tulajdonságait. És én csak mosolyogtam minden kombináción, mert így volt tökéletes a maga tökéletességében. Néha talán példát vehetnénk a kisebbekről, mennyire élvezik még ezt a szereppróbálgatást.

Minden címke, szerep egy új lehetőség,

és miként a farsanggal elűzzük a telet, és meghívjuk a tavaszt, azaz a változást, lehetőség nyílik az élet egy újabb szakaszát felfedezni. Mi lehet ennél jobb? Tudom, tudom a farsangi fánk.