Mert az nem úgy van, hogy tízéves kor alatt még találgatunk, aztán kialakul a személyiségünk, és ha­tározott elképzeléssel a jövendő szakmánkat illetően haladunk a cél felé. Dehogy.

Kamaszkoromban nagyjából negyvennaponta változtattam meg a vé­leményemet, mi érdekel a legjobban. Amikor kitöltöttem a papírt, a külkereskedelem (ilyen is volt), a tanári pálya és az újságírás érdekelt. Jó, kicsit az állat­kórház is. Szerencsére ott voltak a szüleim, akik fogták a kezem (elég határozottan), mit is kellene beírnom a rubrikába. Abba az egyetlenegybe.

Szóval, a most jelentkező gyerekeknek egyrészt sokkal jobb, hiszen rengeteg a lehetőség, hosszabb a lista, másrészt meg ijesztően bonyolultabb, hiszen ebben a gyorsan változó világban hogy is tudja eldönteni a tizenhét-tizennyolc éves, mi szeretne lenni két évtized múlva? Honnan tudhatná, ha elkezdi tanulni a kiválasztott szakmát, fogja-e érdekelni pár hónappal később? Jó ötlet-e átvenni apja műhelyét, kell-e a diploma, milyen messze hajlandó elutazni a családtól?
Keres majd vele eleget, és egyáltalán létezni fog az a szakma hosszú távon? Rengeteg a kérdés, és a válaszokat majd csak néhány év múlva tudjuk meg.
Szerencsére vannak, akik segítenek: szakemberek, elhivatott pedagógusok és irányt mutató szülők. Sajnálatos, hogy a gyerek ebben az életkorban kevés emberre hallgat.

Szóval, veletek vagyunk, jelentkezők, és szívből drukkolunk, hogy felvegyenek oda, ahova menni szeretnétek! A családnak meg kitartást kívánunk!