A gyereknevelés pont olyan, mint a foci, a politika, vagy a tökéletes palacsinta receptje: mindenki ért hozzá (legalábbis azt hiszi), és biztosra veszi, hogy az ő módszere az egyedüli üdvözítő. A rengeteg megmondóember miatt viszont nem  csoda, ha a szülők teljesen elbizonytalanodnak magukban és a nevelési elveikben, aztán összevásárolnak mindenféle magát tutinak beállító segítő könyvet, hogy hogyan is kellene ezt jól csinálni. (Természetesen ezek között is található valóban hasznos kézikönyv, illetve egyáltalán nem ördögtől való edukálni magunkat gyereknevelés témában sem, egyszerűen csak érdemes megválogatni, hogy melyiket, és nem felülni az összes éppen akkor trendi vonatra.)

Nagyon sokan, főleg a kezdő szülők követik el azt a hibát, hogy előre elképzelik, milyen gyereket akarnak. És hát ki ne szeretne okos, tehetséges porontyot? Az egyik, Ázsiában elterjedt nevelési módszer pedig pontosan ezt ígéri, miszerint ha követjük az utasításokat, akkor valódi kis zsenink lesz. Az ezt az elvet követő anyákat hívják tigrisanyáknak vagy tigrisszülőknek. Maga a kifejezés 2011-ben robbant be a köztudatba, amikor Amy Chua, a Yale jogi professzora és két lány édesanyja könyvet jelentetett meg a szülői stílusáról The Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya harci indulója) címmel. Ebben a műben ő maga nevezi a kínai szülőket így, bár szerinte bárki átveheti ezt a stílust, még akkor is, ha „nyugati”. „A nyugati szülők igyekeznek tiszteletben tartani gyermekeik egyéniségét, bátorítják őket, hogy kövessék valódi szenvedélyeiket, támogatják döntéseiket, pozitív megerősítést és gondoskodó környezetet biztosítanak – írja könyvében, amelyből a Wall Street Journal közölt részletet. – Ezzel szemben

a kínaiak úgy vélik, hogy a gyermekeiket úgy tudják a legjobban megvédeni, ha felkészítik őket a jövőre, megmutatják nekik, hogy mire képesek,

és olyan készségekkel, munkamódszerekkel és belső önbizalommal vértezik fel őket, amelyet soha senki nem vehet el tőlük.” Mivel Chua Kínában született és nőtt fel, de Amerikában csinált karriert, így van rálátása a két kultúra közötti különbségre gyereknevelési szempontból is, és látja például az oktatási rendszerek közötti eltérést is. Chua azt mondja, hogy a könyvet inkább memoárnak szánta, mintsem útmutatónak, inkább csak leírja a tigrisnevelési módszerek saját lányainál való alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatait, és a lányai lázadását követő anyai átalakulásáról szól.

A nevelési módszer lényege a szigor és a magas elvárások, aminek az is része, hogy a kínai gyerekek már kétévesen kapnak hangszert, amin meg kell tanuniuk játszani, és minden nap gyakorolniuk kell. Emellett már óvodáskorban tudniuk kell olvasni, teljesíteniük a sportban és a tanulmányokban is, emellett külsőleg is esztétikusnak kell lenniük. (Mi is megírtuk, hogy egyes helyeken extremitásoktól sem rémülnek meg, egy anya például plasztikai műtétre kényszerítette kilenc éves lányát.) Ettől függetlenül a könyv hatalmas siker lett, és legalább ugyannyian kritizálták is. 

A tigrisszülőség előnyei

A tigrisnevelési módszereket gyakorló szülők úgy vélik, hogy a szigorú szülői módszerek előnyösek a gyermekek számára, mivel sikerre készítik őket a jövőben, ezenkívül úgy érzik, hogy azáltal, hogy magasra teszik a lécet, erős munkamorált nevelnek a gyermekeikbe. Ez a megközelítés viszont ideális esetben önfegyelemre ösztönöz, ami gyakran a felnőttkorban is érvényesül, mivel a tigrisszülői módszerek szerint nevelt gyerekek már korán hozzászoknak a kemény munkához. Bár Chua könyvében a tigrisszülőséget tisztán hatalmi erőként, szigoralapúnak írta le, a tanulmányok szerint a tigrisszülőségben sok pozitív szülői stratégiának is helye van, ami magában foglalja a melegséget és a támogatást, szemben a kizárólag szigorúsággal. Ideális esetben azok a gyerekek, akiknek a szülei a tigrisnevelés mindkét aspektusát megvalósítják, továbbra is támogatottnak érzik magukat, annak ellenére, hogy erősen ösztönzik őket a kemény munkára, ezáltal – legalábbis a szülők szempontjából – valóban sikeres módszer.

A tigrisszülőség lehetséges kockázatai

Azonban a több előny ellenére nem hunyhatunk szemet a lehetséges kockázatok felett sem. A tigrisnevelés hívei úgy vélik, hogy a magas elvárások felállítása magas szintű sikereket eredményez, a módszer kritikusai azonban úgy vélik, hogy ez a szülői stílus károsíthatja a gyermekek mentális egészségét, mint ahogy arról már egy tanulmány is készült. Ezen túlmenően míg a tigrisszülők szerint a tanulmányi eredmények jelentik a sikert, az ellenzők úgy vélik, hogy vannak pontosabb módszerek is a gyermek teljesítményének mérésére, mint például a pozitív személyes tulajdonságok, és hogy mennyire sikeresen illeszkedik be a társadalomba. (Nemrég mi is írtunk a NETFIT felmérésről, és hogy az mennyire mutat valós teljesítményt, egyáltalán mi szükség van a sokszor megalázó procedúrára.) 

A folyamatos elvárások nem tesznek jót a gyerekek önértékelésének, mert félhetnek attól, hogy hibáznak vagy csalódást okoznak a szüleiknek, ha úgy érzik, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak. A tigrisnevelés lehet jó szándékú, de a kutatások szerint ez a szigorú nevelési módszer a szándékkal ellentétes eredményt hozhat. Egy 2013-as tanulmány szerint azok a gyerekek, akiknek a szülei tigrisnevelési stratégiát alkalmaztak, nem értek el nagyobb valószínűséggel tanulmányi sikereket, mint azok a társaik, akiknek a szülei más nevelési módszereket alkalmaztak, viszont nagyobb valószínűséggel voltak pszichésen alkalmazkodási zavarokkal, a szorongás és a depresszió fokozott kockázatával.

Sophia Chua-Rubenfeld, Amy Chua és Lulu Chua-Rubenfeld a Tribeca Grand Hotelben 2011. július 13-án New Yorkban. (Fotó: Charles Eshelman/FilmMagic)

Végül Chua gyermekei sikeres és boldog emberekké váltak. „Ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy anyukám és én egyre inkább hasonlítunk egymásra – mondta Chua kisebbik lánya, Lulu a Slate-nek. – Azt hiszem, nagyon sok értékét átvettem. Anyukám imádja átadni ezeket az apró tudásfoszlányokat, és most azon kapom magam, hogy anyai módon adom át ezeket a barátaimnak.”

A módszer egyik nagy kritikusa Alan Paul amerikai diplomata, aki három gyerekével együtt három évig élt Kínában. Ő a tigrisanyaság helyett inkább a pandaszülőséget preferálja: a sikerhez ugyanis nem elég a tudás vagy a tehetség, el kell tudni boldogulni az emberek között, kapcsolatokat létrehozni, megfelelően kommunikálni, saját döntéseket hozni, amibe beletartozik a sok játék, és a másoknál alvás is. Véleménye szerint ő is az életre készíti fel a gyerekekeit, de nem vasszigorral, a világot egy kegyetlen, sötét helyként lefestve, hanem a kreativitásukat fejlesztve, miközben – a pandához hasonlóan – puha, meleg otthont biztosít számukra.

Miért ilyenek a kínai szülők?

Jó kérdés, hogy ha ennyire ellentmondásos ez a nevelési módszer, akkor vajon mégis miért ez terjedt el a világ (egyelőre) legnépesebb országában. A válasz egyrészt a lakosok számában keresendő, ami most 1,4 milliárdra tehető, és a hírhedt egykepolitikának köszönhető. Mint ismeretes, a kínai kormány a hetvenes évektől kezdve bevezette az egykepolitikát, azaz hogy a családok csupán egy utódot nevelhetnek. Az egynél több gyerekre áhítozóknak speciális engedélyre volt szükségük, ráadásul különböző adókkal  is sújtották. Ez azt eredményezte, hogy egyrészt felborult a férfi-nő arány a lakosságban (mivel a fiúkat magasabb rendűnek tekintették, a lánybabákat gyakran elvetették, vagy még rosszabb, a születésük után végeztek velük), ráadásul a társadalom extrém módon öregedni kezdett, azaz mivel a születések száma folyamatosan csökken, nem lesz, aki kitermeli az egyre növekvő számú idősek nyugdíját. Emiatt a kínai szülőkön nagyobb a nyomás, hogy sikeres gyereket neveljenek, hiszen valószínűleg ő fogja eltartani őket aggastyán korukban, és viszi tovább a családi vérvonalat. Ez még a konfúciuszi normából táplálkozik, miszerint az engedelmesség az egyik legnagyobb gyermeki erény, és a házas fiúk és menyek a szülők elsődleges gondozói, míg a házas leányoktól elvárják, hogy gondoskodjanak férjük szüleiről.

Kiemelt kép: Getty Images / Canva