Magyarországon minden tizedik nő tudja, milyen érzés szembesülni a mellrák diagnózisával. A Mellrákinfó Egyesület adatai szerint évente 2000 nőt veszítünk el a betegség késői felismerése miatt; de a legrosszabb velünk úgysem eshet meg – gondoljuk a legtöbben. Amikor mégis megtörténik, és kapunk egy nem kívánt diagnózist, nem csak akkor, abban a pillanatban, de sokszor még napokkal, hetekkel később sem tudunk napirendre térni fölötte – és ahogyan a kiutat sem látjuk hirtelen, úgy arról sincs fogalmunk, mennyi erő lakozik bennünk valójában. Így volt ezzel Papp Tímea táncművész és koreográfus, a Freelusion látvány-és tánctársulat művészeti vezetője is, aki gyógyulástörténetével szeretné felhívni a figyelmet a rendszeres önvizsgálatra – és nem utolsósorban az önszeretet és élni akarás fontosságára.
Timi mosolygósan, energikusan érkezett, sűrű elnézést kérve a csúszásért – amiért persze egyáltalán nem haragszom. Bárkivel előfordulhat, akinek dolgos hétköznapjai vannak – mert Timi bizony nem unatkozik, és aki ránéz, el se hinné, hogy a vidám, rózsaszínű télikabát egy olyan nőt takar, aki nemrég vívott kőkemény csatát az életéért. A nehézségek 2020-ban kezdődtek, amikor Timi – szokásos önvizsgálatai egyikén – felfedezett egy csomót a jobb mellében. Közel egy évig járt orvosról orvosra ahhoz, hogy 2021 őszén kiderüljön: rosszindulatú, nyirokáttétes emlőrákkal kell megküzdenie. Az utolsó kemoterápián egy évvel ezelőtt, február 15-én vett részt – és most, 2023-ban sortársait szeretné segíteni a tapasztalataival.
Timi itt még mit sem sejtve nyaralt 2021-ben, a diagnózis előtt egy hónappal
– Ha csak egy embernek segítek vele, már akkor megéri beszélni róla – kezdi. Timi a csomó felfedezése után azonnal orvoshoz fordult. Három képalkotón is járt; mammográfián, tomoszintézisen és ultrahangon. Mindhárom alkalommal azt a választ kapta, hogy nincs ott semmi, ami miatt aggódnia kellene, jöjjön vissza fél év múlva. – Ha egy orvos ezt mondja, akkor miért is kérdőjelezhetném meg? – meséli. Így történt, hogy közel egy évig nem kapott diagnózist.
Nem tévedhetetlenek az orvosok sem
A csomó rövid időn belül növekedésnek indult, Timi pedig tudta, hogy valami nincs rendben. Mire sikerült eljutnia MR-vizsgálatra, a kezdetben másfél centis elváltozás még nagyobb lett, és mire kemoterápiára került a sor, már hat centisre duzzadt, amit a mammográfia korábban az elváltozás szövetsűrűsége miatt nem vett észre.
– Figyeltem magam, és feltűnt, hogy már egy hónapja ott van az a valami, ami nagyon nem akar eltűnni. Amikor már két hónapja sem mozdult, sejtettem, hogy ez nem egy megduzzadt nyirokcsomó lehet. Hogy elkerülhettem volna a kemoterápiát, ha fél évvel hamarabb megyek MR-re? Nem tudom. Korábban – hiába jártam orvosról orvosra a bajommal – nem világosítottak fel arról, hogy az MR és a biopszia többet is láthat, érdemes lenne rögtön ezekkel kezdeni.
Kapcsolódó
Minden, amit a mellrákszűrésről tudnod kell
Timit puszta kézzel ebben az időszakban egyébként egyetlen egyszer sem vizsgáltak meg.
– Úgy gondolom, minél több helyen kérdezel, annál több esélyed van arra, hogy használható válaszokat kapj. Az alternatív-és természetgyógyászoktól a szuperdokiig, az amerikai protokolltól a magyarig mindennek utánajártam – még kuruzslókba is sikerült belefutnom. Ráadásul a fizikai betegségeknek nagy eséllyel lelki háttere is van, amivel szintén foglalkozni kell. Nem szerettem volna egyetlen ember kezébe adni az életemet. Nézni kell, keresni kell a kiegészítő megoldásokat, és megtalálni azt, ami számunkra a legjobb. Egy barátnőm közreműködésével végül így sikerült találnom valakit, aki látta, hogy tényleg nagy a baj, és beutalt MR-vizsgálatra. Annak ellenére, hogy sejtettem egy ideje, és ráhangolódtam arra, hogy esetleg rossz hírt is kaphatok, mélyen lesújtott a diagnózis. Csak ültem, hallgattam az orvost és potyogtak a könnyeim. Egyszerűen nem hittem el, hogy hozzám beszél, hogy rólam van szó, és nem egy másik emberről.
Az első reakcióm a tagadás volt, hiszen mindig egészséges voltam – azt gondoltam abban a percben, hogy ez az egész nem lehet más, csak félreértés.
Mindig mindenem jól működött, és nem tudtam, mivel szolgálhattam rá erre az egészre. Kimentem az utcára és megállás nélkül zokogtam. Nem is emlékszem, kit hívhattam fel először a hírrel. Talán a barátomat, nem akartam anyut sokkolni – emlékszik vissza Timi. – A barátommal 9 hónapja voltunk még csak együtt. Azt mondtam neki, hogy figyelj, ez most csúnya lesz, nehéz menet, közben pedig nem ér kiszállni. Teljesen megértem, ha ezt nem akarja velem végigcsinálni. Szóval inkább most búcsúzzunk, mint közben. Nem értette, hogy mondhatok ilyet. Teljesen természetes volt számára, hogy mellettem marad – nagyon megható pillanat volt, azt hiszem, nem sokan csinálták volna ezt végig.
„Szégyelltem, hogy beteg vagyok”
A rákbetegség lelkileg is extrém terheléssel jár. Ha a szorongáshoz és szomorúsághoz hozzáadódik a bűntudat és szégyenérzet, az csak fokozza a nehézségeket. Pszichológus szakemberek szerint természetes reakciónak számít, ha a betegek szégyellik a diagnózist (gondoljunk csak arra, milyen gyakran bélyegzi meg a társadalom például a tüdőbetegeket, akik „egészen biztos, hogy dohányoztak”), amit nem lenne szabad félvállról venni. Mindenkinek fontos lenne megértenie, hogy ez egy betegség, nem pedig kudarc – ami bárkivel megtörténhet.
Fotó: Bodogán Sándor
– Nekem is erős szégyenérzetem volt a betegség miatt. Úgy gondoltam, nagyon elbaltázhattam valamit, ha rákos lettem. Hibásnak éreztem magam, hogy ez velem is megesett: én, aki mindig is egészséges voltam, – sportoltam, tudatosan, odafigyelve táplálkoztam, szerettem az életet és nem nyomtam el az érzéseimet –, valahogy mégis beteg lettem. Eleinte nehéz volt beszélnem róla, és nem is mondtam el sokaknak. Hamar rájöttem, hogy mindennek a kulcsa az, hogy kikkel vesszük körbe magunkat. Az életünk véges, ami rádöbbentett arra, milyen sokszor engedtem, hogy méltatlan helyzetekbe keveredjek – ami a betegségem egyik nagy tanulsága volt. Volt néhány szereplője az életemnek, akikkel megszakadt a kapcsolatom ezután. És ez így volt rendjén. Csak és kizárólag olyan emberekkel vettem körbe magam, akik igazán fontosak; akikkel kölcsönösen működik az adok-kapok, és akiktől rengeteg szeretet, segítség, aggódás és gondoskodás áramlott felém. A barátom, a családom és a barátnőim egymásnak adták a kilincset; ez a minicsapat mindenhová jött velem, és mindvégig gondoskodtak arról, hogy nevetni se felejtsek el. A barátom haj nélkül is gyönyörűnek látott, én pedig hiszek neki. A betegség előtt soha nem tapasztaltam még ekkora nyugalmat, békét és szeretetet.
Mit tehet az, aki mögött nem áll támogató közeg?
– Ismerek olyan történeteket, amikor valaki megpróbálta eltitkolni a környezete előtt, hogy rákbeteg lett – meséli Timi. – Ez az egyik legrosszabb, amit tehetünk ebben a helyzetben. Senki ne akarja elhallgatni. Ha nem mondod el, sokkal betegebb leszel. Tudom, hogy sokan vannak olyanok is, akik ilyen-olyan okokból nem számíthatnak segítségre, támogatásra a környezetüktől – de muszáj találni pár embert, akikkel megoszthatod az életedet. Érdemes pszichológus segítségét kérni, sortársakat keresni az interneten, akik figyelnek rád és megértenek. Segítséget kérni kell, számtalan ilyen ingyenes fórum létezik ma már. A közösség ereje gyógyít, amit butaság lenne nem elfogadni.
A példa ereje extrán gyógyít
Koller Katalin profi táncos, egykori Miss Hungary-győztes szépségkirálynő tragikusan fiatalon, 34 évesen hunyt el mellrák következtében 2018. január 21-én. 29 éves volt, amikor felfedezett egy csomót a mellében (akárcsak Philecia La’Bounty, aki TikTokon keresztül osztotta meg tapasztalatait). Katát ezután kétszer küldték el mammográfiáról ugyanazzal az indokkal, mint Timit – egy év múlva őt is rákkal diagnosztizálták.
„Ilyen dolgokkal ne raboljuk egymás idejét, – pontosan így fogalmazott a helyi főorvosnő – mert ilyen fiatalon általában nem alakulnak ki ilyen rosszindulatú elváltozások”
– mesélte Katalin egy 2016-os interjúban.
– Táncosként ismertem őt. Emlékeztem a betegségére, a közösségi oldalán is írt róla. Hosszan mesélt a körülményekről, a kemoterápiáról, a sugárkezelésről és arról, hogy végül negatív lett minden lelete. Gyógyultan, boldogan élt a férjével, és aztán jött a döbbenetes hír, hogy újra beteg lett, amit már nem élt túl szegény. A posztjaiban arról írt, hogy hiába küldték el újra és újra, egy idő után megtanulta, hogyan álljon ki magáért, és hogy senkinek sem szabad hagynia, hogy lerázzák. Amikor az első képalkotón azt mondták nekem, hogy nincs ott semmi, azonnal Katira gondoltam – neki is ugyanezt mondták. Ha akkor ő is tovább ment, nekem is tovább kell mennem, hiszen ahogyan ő, úgy én is tudom, hogy van ott valami, aminek nagyon nem kellene.
Kati a posztjával mentette meg az életemet. Ha ő így hatott rám, lehet, hogy én is hathatok így másokra.
Timi a diagnózis után két hétig mély letargiába esett.
– Vége a világnak, rövidesen meghalok, ez lesz az utolsó telem, láthatom-e újra az óceánt, hogyan megy majd tovább a világ nélkülem, kiszállhatok-e ennyi idősen, és minden megy tovább úgy, hogy én már nem leszek benne? Ilyen gondolataim voltak. A folyamat alatt azt vettem észre, hogy egyáltalán nem tudok olyan magyar példákhoz kapcsolódni, akik részletesen beszámoltak arról, hogyan élték meg, hogyan élték túl a mellrákot. Gyakorlatilag Fresh Andin kívül (Villányi Andrea – a szerk.) nem tudtam senkiről, sőt, leginkább azt tapasztaltam, hogy négy emberből – akik érintettek voltak a betegségben, és én is ismertem őket – mindannyian meghaltak. Ezzel azért nagyon kemény volt szembesülni. Anyunak volt egy ismerőse, akiről kiderült, hogy szintén átélte ugyanezt. Ő is üzent nekem, hogy „Figyelj ide, Timi, nem kell kétségbeesni, most szomorkodjál nyugodtan, de tudd, hogy ebből igenis meg lehet gyógyulni. Erősebben fogsz kijönni belőle, mint ahogyan belementél, és ahogyan most el tudod képzelni. Tudom, hogy most minden nagyon sötét, ami érthető, de ezután szedd össze magad, mész a kórházba és szépen végigcsinálod. Ez most valamiért jött, szóval figyeld azt, hogy lelkileg, emberileg mit üzen neked a betegség, mert biztos, hogy valamin változtatnod kell.” – És ez volt az a pont, amikor sikerült végre kiszakadnom az önsajnálatból. A tanácsa határozott volt, katonás, és innentől
tudtam, hogy feladatom van; ki kell állni magamért, be kell menni, mindent becsülettel végigcsinálni, és meg kell tanulni az orvosokkal szembeni önérvényesítést.
Egyébként az orvos, aki közölte velem, hogy áttétes mellrákom van, végtelenül empatikus volt – szerencsém van, hogy egy ilyen ember szájából hallhattam először a hírt. Ő biztatott arra, hogy igenis fogadjam el a kemoterápiát, hiszen az ilyen típusú, gyorsan terjedő rákra nagyon gyorsan hat a kezelés. Itthon senki, vagy csak nagyon kevesen mernek beszélni erről, mert félnek a megbélyegzéstől, hogy vajon mit rontottak el, amiért betegek lettek. Pedig mindenkinek szüksége van arra, hogy pozitív példákat lásson, és hogy felhagyjon a felesleges önmarcangolással. Külföldön könnyebben megnyílnak erről az emberek, így egy amerikai nőt kezdtem el követni Instagramon, aki rendszeresen beszámolt a kemoterápia melletti hétköznapjairól – aki egyik nap sírt, de másnap már nevetni is képes volt. Ha neki is sikerül, akkor én is tudok nevetni, miután kisírtam magam, nem igaz?
Timi a betegsége ideje alatt sem felejtett el nevetni
Timi – bár eleinte nem tervezte – ezután döntött úgy, hogy megtöri a csendet
Sokat hezitáltam, merhetek-e én is nyilvánosan beszélni a betegségemről. Amikor nem sokkal ezután készült rólam egy fotósorozat Koczka Random Shooting Day projektjéhez (Wlcsek András fotós közreműködésével), úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom vele a közösségi médiában, hátha másoknak is segítéségére lehetek vele.
Fontosnak tartom, hogy merjünk beszélni, és minél többen tudják, hogy nincsenek egyedül; igenis lehet méltósággal viselni, nem kell összeroppanni, beletörni, és igenis van belőle kiút. A reményre és a közösség összetartó erejére mindenkinek szüksége van a gyógyuláshoz
– ehhez viszont képesnek kell lennünk megnyílni róla.
Fotó: Wlcsek András
Timihez áradtak az üzenetek, a jókívánságok – rengetegen szorítottak a gyógyulásáért, amire egyáltalán nem számított.
– Rengeteg gyógyító erőt kaptam. Már csak ezért sem szabad hallgatni a betegségről. A közösség ereje tényleg gyógyít. Olyan levelek és hívások érkeztek, amiben elmondták mások, mit jelentettem nekik eddig az életben. Korábban ezekről én még csak nem is sejtettem semmit! Nem tudtam, hogy ennyien szeretnek, kedvelnek, és jó szívvel gondolnak rám. Olyanok is írtak, akik egyáltalán nem számítanak közeli ismerősöknek, és egyre több olyan ember bukkant fel, akik közvetve vagy közvetlenül, de szintén érintettek, vagy érintve voltak a betegségben. Döbbenetes érzés volt, hogy sokszor a legtávolabbi ismeretségektől érkeztek a leginkább erőt adó jókívánságok. Nagyon felemelő érzés volt, akkor is rázott a hideg, és most is libabőrös vagyok, ha csak eszembe jut. Úristen – gondoltam akkor –, hát ez a lényege az életnek! Az, hogy kölcsönösen adunk valamit egymásnak, óriási energialöket volt. Ezt tudni kell elfogadni, és nem szabad visszaélni vele. Nyilván elsősorban mindenkinek saját magában kell megküzdenie a rákkal, a gyógyulásom az én feladatom és felelősségem. Mások nem tudják átvenni a terheinket, és ezt ne is várjuk el senkitől. De a környezet támogatására szükség van. Sokszor nem volt könnyű, és tudatosan kellett dolgoznom rajta, de
a szeretetet, törődést és segítséget igenis el kell fogadni – nem csak betegen, de bármikor az életben.
Timi és párja tavaly karácsonykor
A tánc terápiás ereje
Timi a Rotterdami Táncakadémia és a Magyar Táncművészeti Egyetem elvégzése után bejárta a világot, élt Japánban és Los Angelesben is. A tánc szerteágazó műfajaiban szerzett tudásának és tapasztalatának köszönhetően a Britain’s Got Talent, az America’s Got Talent és az Eurovízió színpadán is szerepelt, betegsége idején pedig éppen egy darabot (Látomások) rendezett a budapesti RaM Színházban saját produkciós csapatával, a Freelusion társulattal. Aktívan, napi szinten dolgozott a színházban, amikor megkapta a rossz hírt. Akkor még elképzelni sem tudta, hogyan lesz képes befejezni a darabot.
Timi ma már buliórákat is tart, és arra tanítja a táncolni vágyókat, hogyan legyenek igazán felszabadultak a táncparketten
– Még az utcára is nehéz kimenni, annyira más dimenzióban van ilyenkor az ember. De be kellett mennem a színházba, végig kellett csinálnom a rendezést – meséli. – Az első három kemoterápiás kezelés alatt még volt egy másik futó projektem is, egy óceánjáró hajóra készítettünk műsort, ezeket mindenképp szerettem volna végigvinni, ami tulajdonképpen szintén sokat segített a gyógyulásban. Emil Goodman art director, a Látomások című darab művészeti vezetője megdicsért, hogy milyen jól viselem magam a folyamat alatt, erős vagyok, jókedvű, és jól áll a kopaszság – ekkor jött az ötlet, hogy szívesen megörökítené valahogy a gyógyulásomat.
Timi pedig választott egy zenét, és felsétált a színpadra. Ebből született a Healed (azaz Gyógyult) című kisfilm, melynek előzetesét Timi és alkotócsapata a Nők Lapja olvasóival osztják meg elsőként. Íme:
– Szerencsés vagyok, mert van egy eszközöm, egy csatornám arra, hogy megéljem az érzéseimet: bemegyek a színházba, rákészülök, melegítek, megbeszélem magammal, hogy mi fog történni, kapcsolódok a testemmel és kimozgom, kitáncolom, megélem a bennem lévő érzéseket – meséli a filmről Timi. – Amikor már a második kemoterápiás kezelés után voltam, kevesebb erőm volt, nehezen vettem levegőt, és az ízületeim is fájni kezdtek.
Erre a filmre azért is tekintek terápiaként, mert amíg táncoltam és forgott a kamera, elmúltak a fájdalmaim. Ugyan hajam már nem volt, de mégis a rák előtti énem táncolt a színpadon.
Mindeközben nagyon élveztem a készülődést, a sminkelést és magát a forgatást. A fotózás is hasonló élmény volt, sokat gyógyított rajtam mindkettő. A törődést nem szabad elutasítani, ezeket az energiákat mindenkinek át kellene élnie – ezzel együtt pedig azt is fontos szem előtt tartani, miként tudunk ugyanígy törődni saját magunkkal – betegségtől függetlenül. A rák óta olyan vagyok magammal, mint egy anyuka a kisgyerekével. Gondoskodom arról, hogy ne fázzak, hogy jól érezzem magam, sapkát húzok, sálat veszek, nagyon jókat eszem és naponta meditálok. Korábban csak a szerelmemnek készítettem finomakat, én pedig állva bekaptam valamit a konyhában. De miért ne törődhetnék ugyanúgy magammal, mint másokkal? Ha álmos vagyok, sziasztok, nem fogom még azon túl is szórakoztatni a társaságot csak azért, mert marasztalni akarnak. Nemet pedig szépen, egymást tisztelve is lehet mondani. Azt hittem, hogy jóban voltam önmagammal, a valóságban azonban észre sem vettem, hogy nem eléggé. Ez volt a rák másik nagy tanulsága. A betegség megmutatta, hogy milyennek is kell lennie igazából az önszeretetnek. És bárkivel bármi megtörténhet. Egyszerűen ilyen az élet. Persze nem tudok teljesen hátradőlni benne, mert bármennyire is pozitívan, lelkesen élem az életemet, azért eszembe szokott jutni: mi van, ha kiújul, ha újra dolgom lesz vele? De nem is kell teljesen hátradőlni. Természetes, hogy aggódunk. Tudom, közhelyesen hangzik, de nem érdemes félelemben élni az életünket. Erre nincs egyetlen olyan jól bevált recept, ami mindenkinek ugyanúgy működne. Nem tudjuk, miért hal meg valaki fiatalon rákban, aki előtte egészségesen élt. Nem tudjuk, az egyik miért gyógyult meg, a másik miért nem.
Egyet tehetünk: bármennyi időnk is van hátra, azt a lehető legteljesebben éljük meg.
Kiemelt kép: Wlcsek András/Random Shooting Day
A beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát közöltük. A fotókért köszönet Papp Timinek.
