Már évek óta tart a használt ruhák reneszánsza, egyre menőbb így beszerezni gardróbunk legújabb lakóit. Azonban mint minden jól menő üzletben, itt is előbb-utóbb felbukkannak azok, akik csupán nyerészkedni szeretnének, amit gazdasági szaklapok valószínűleg inkább üzleti érzéknek neveznének.
Most a TikTok használt cikkes szegletében szabadultak el az indulatok, mégpedig egy bizonyos @jbwells nevű felhasználó ellen, aki a Jack’s Vntg nevű Depop üzletet üzemelteti, ahol olyan tárgyakat árul, amelyeket ő maga is „turizott”, méghozzá jóval kedvezőbb áron, mint amennyiért ő továbbad rajtuk. Ahogy az esetről a Buzzfeed is beszámolt, a vállalkozói tevékenységét bírálók különösen az „upselling” gyakorlatát veszik zokon, amit opportunistának és kapzsinak tartanak. Egyesek odáig mentek, hogy „mini földesúrnak” nevezték, míg mások a viszonteladási kultúrát ítélték el teljes egészében. Persze ugyanakkor sokan meg is védték, mondván, hogy amit csinál, az nem más, mint a régiségek eladása, vagyis egyszerű kereskedelem.
A balhé akkor kezdődött, amikor Jack a múlt hónap végén egy TikTok-videót posztolt a turkálós zsákmányairól, ahol több száz más tárgy mellett egy steppelt szoknyát és egy nemrég vásárolt szőrmekabátot is bemutatott, amiket később 175, illetve 35 dollárért adott el a Depop neű webáruházban. A videó (ami azóta 5,9 millió megtekintést gyűjtött össze) hatalmas vitát váltott ki Jack üzletének etikussága körül, de voltak olyan is, akik nem tartották problémásnak az upsellinget (azaz azt a gyakorlatot, amikor drágábban adjuk el a holmikat), sőt, szerintük ez még még mindig jobb alternatíva ahelyett, hogy az adott holmi a gyakran a fejlődő országokban található szeméttelepek egyikén végezné. (Az olcsó, hamar megunt fast fashion ruhák többsége Afrikában, jellemzően Ghánában vagy Kenyában köt ki. Egy divatbemutató például az utóbbi helyen lerakott szemétből újrahasznosított ruhákat mutatott be nemrég a párizsi divathéten, ezzel is felhívva a jelenségre a figyelmet.) Egyesek azonban úgy vélik, hogy a „Depop-lányok” alacsony jövedelmű városrészekben lévő adományboltokba mennek be, nagy tételben vásárolnak fel dolgokat, és háromszor-négyszer drágábban adják el, ami divat dzsentrifikációjának sajátos formája.
@jbwells2 my dream skirt :’)
♬ Hey, Mickey! - Baby Tate
De mint a legtöbb esetben, itt is jobb, ha egy kicsit messzebbről, kontextusba helyezve nézzük a konkrét esetet. Tényleg olyan nagy baj néhány extra dollárra szert tenni ezáltal, vagy éppenséggel pont a rászorulókkal tolnak (tolunk) ki ezzel, akik csak az ilyen, korábban olcsónak számító darabokat engedhetik meg maguknak?
Még mindig jobb, mint a fast fashion?
A divatipar hatalmas üzlet, évente nagyjából 3 billió dolláros bevétellel, a környezetre gyakorolt káros hatásában pedig csak az olajipar előzi meg. Nemcsak a ruhák előállítása terheli meg a természetet, de az elkészült holmik szállítása, vegyi kezelése, és végül a megsemmisítésük is hatalmas probléma. Egy felmérés szerint csak az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 14 millió tonna ruhadarabot dobnak ki évente, ami csaknem 40 kilót jelent lakosonként. A tanulmány rámutat, hogy az eladományozott ruhák mindössze 20%-át képesek a turkálók eladni, a többi hulladéktelepre kerül – gyakran a világ túlsó végére. A mosásuk során pedig mikroszálnak válnak le a felületükről, amelyek – a mikroműanyaghoz hasonlóan – a talajvízbe, és végül az óceánba (és az ott élő halakba) kerülnek, míg végül a tápláléklánc végén mi el nem fogyasztjuk.
Elsősorban a fast fashion szegmens az, aminek leginkább szüksége van a változásokra. Ezek a márkák azok, amelyek a leggyorsabban követik a divat váltakozását, és akár kéthetente lecserélik a kollekcióikat, ami által a Föld minden egyes lakosára évente 13 kilogrammnyi hulladék jut, többsége nem lebomló poliészter, azaz műanyag. Még egy sokkoló szám:
egy farmernadrág előállításához körülbelül 8000 liter víz szükséges, az éves termelésre vetítve pedig felfoghatatlan számokat kapunk.
Érdemes belegondolni abba is, hogy az olcsó holmik hogyan is kerülhetnek annyiba, amennyi a cimkéjükön áll. Ne legyenek illúzióid: azért tudod megvenni a huszadik kétezer forintos felsődet, mert nemcsak az alapanyagon spórolnak, hanem a gyártás költségein is. A gyakorlatban pedig ez nem jelent mást, minthogy valamelyik harmadik világbeli országban, túlzsúfolt varrodákban, ún. sweatshopokban, fillérekért güriző alkalmazottak készítik el, akiknek a havi átlagosan 38 dolláros (kb. 11 700 Ft) bérükből esélyük sincs megvásárolni az általuk előállított termékeket.
Az olcsó cuccok valódi ára
Tehát nemcsak környezetre káros a divat, de nagyon sokszor etikátlan is. A fast fashion (és a még náluk is gyorsabb rapid fashion, mint például a valószínűleg ősszel nálunk is megnyitó Primark vagy az online Shein) üzletek arra épülnek, hogy minél több holmit állítsanak elő és értékesítsenek minél rövidebb idő alatt. Ezért van az, hogy gyakorlatilag kéthetente új kollekcióval jelentkeznek. Gondolj bele, hogy ez világszerte mennyire döbbenetes mennyiség lehet?
Ráadásul a ruhák nagy része olcsó, de legalábbis jóval kevesebbe kerül, mint a dizájner darabok. Ezt nagyon egyszerűen érik el: a gyáraikat Ázsiába helyezik, általában Bangladesbe, Pakisztánba és Kínába, mert ott a legolcsóbb a munkaerő. A 2015-ös True Cost (Valódi ár) című díjnyertes dokumentumfilm szerint a világ lakosainak mintegy egyhatoda dolgozik a divatiparban. A zsúfolt, munkára gyakran alkalmatlan varrodákban sokszor 12-16 órákat dolgoznak a munkások, napi pár száz forintért, egy általunk tizenötezerért megvett ruha előállításáért nagyjából 120 forintot visznek haza. Áprilisban már tíz éve lesz, hogy Bangladesben összeomlott egy négyemeletes varroda, a Rena Plaza, ami világszerte ráirányította a figyelmet az etikátlan foglalkoztatásra.
Ennek nyomán létrejött a Fashion Revolution mozgalom egyik kampánya, a Ki készítette a ruhámat? (Who made my clothes), amely bemutatja a ruhadarabok készítőit is.
A céljuk, hogy tudatosuljon bennünk: egy létező ember áll mögötte, és így talán jobban is becsüljük meg, és talán csökken a túlfogyasztás mértéke. A statisztikák azt mutatják, hogy a tudatosan vásárolni próbáló réteg folyamatosan növekszik – évente összesen 300 milliárd dollárt költve fenntartható, etikus termékekre. Ez a szám pedig évente 10%-kal emelkedik, ez pedig már egy olyan szám, amit a divatházak sem hagyhatnak figyelmen kívül. A gyerekmunka emiatt 2000 és 2012 között egyharmadával esett vissza, a szám pedig azóta is csökkenő tendenciát mutat. A 2019-es Ethical Fashion Report szerint – amit szándékosan a Rana Plaza összeomlásának hatodik évfordulóján jelentettek meg – 24%-kal nőtt azoknak a divatcégeknek a száma, amelyek a minimálbérnél több fizetést hajlandóak fizetni a gyári munkásaiknak, 61%-uk pedig fenntartható alapanyagokat kezdett el használni. A felmérés kitért arra is, hogy a megkérdezett vásárlók 56%-a már nem vásárol olyan márkáktól, amelyek nem számítanak etikusnak, a megkérdezett Y generációsok 73%-a pedig hajlandó többet is fizetni egy fenntartható módon előállított termékért.
Valódi megoldás
A legfenntarthatóbb az volna, ha mindenki a már meglévő darabjait használná, és csak akkor venne (etikus forrásból) újat, amikor a régi már használhatatlanul ócska lenne. Vásárlás helyett inkább próbáljuk meg a kreativitásunkat feléleszteni, és élménnyé tenni az öltözködést – ezáltal pedig időt és pénzt is megtakaríthatunk. Egy brit kampány szerint már akkor rengeteget tettünk a fenntarthatóságért, ha a megvásárolt ruhadarabot minimum harmincszor viseljük is – illetve csak akkor vesszük meg, ha látjuk a lehetőséget erre. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy az adott darab egy fenntartható márka vagy egy fast fashion brand terméke, a lényeg, hogy viseljük. (Ha pedig már valamit nem szeretnénk tovább használni, attól is megszabadulhatunk etikus formában ahelyett, hogy simán kidobnánk.)
És persze itt jönnek képbe a vintage vagy használt ruha üzletek is, amik – saját tapasztalat szerint – egyre drágábbak lettek az utóbbi időben. Mostanra eljutottunk oda (tisztelet a kivételnek), hogy a nem kilós, hanem ún. vállfás vagy éppen „vintage-nek” kikiáltott üzletekben csaknem annyiért lehet hozzájutni ruhákhoz, mint a „hagyományos” turikban, ráadásul az amerikai példához hasonlóan nem ritka az árak feljebb tornázása sem, ami néhány igazán ritka, jó minőségű és márkás holmitól eltekintve nem feltétlenül lenne indokolt. Hogy ezt ki mennyire érzi etikusnak, az legyen a saját lelkiismeretére bízva. A vásárlók előbb-utóbb úgyis szavaznak a pénzükkel.
Kiemelt kép: Getty Images
