Hogyan fogtak neki egy „kortárs Dekameron” összeállításának?
Először azt terveztük, hogy a tíz szerző írását egy olyan kerettörténet fogná össze, amely kifejezetten utal a mostani pandémiás helyzetre – hiszen az eredeti műben is hasonló a kiindulási alap, ott pestisjárvány van. Aztán úgy döntöttünk, mégse legyen ennyire megkötve az írók keze, hanem mindenki írjon teljesen szabadon, és majd meglátjuk, mivé áll össze mindez. Az olvasópróbán hallottam először a többiek történeteit, és bár mind nagyon más, egymásra rímelő gondolatritmusok is felfedezhetőek az egyes szövegekben. Nagyon érdekes és tanulságos folyamat volt.

A saját történetét illetően egyből megvolt az alapgondolat, amiről írni fog?
Fogalmam sem volt, mit fogok írni. De szeretem az ilyen fajta kihívásokat és együttműködéseket. Pár éve készült Az ember tragédiája 2.0 című előadás, amelyben négyen írtuk tovább Az ember tragédiáját. Ahol Madách kitette a pontot, mi onnan folytattuk, és megnéztük, mihez kezdene Madách három alapkaraktere, Lucifer, Ádám és Éva a 20. és a 21. században. Most a Dekameron 2023 esetében több szerzőtárs van, de ehhez is valamiféle laza együttgondolkodás kellett, és hogy mind valamiképpen a jelenre reagáljunk.

Kifejezetten a máról szerettem volna beszélni, ezért volt számomra is meglepő, hogy egy több ezer éves szövegben találtam meg az alapötletet.

Pliniusnál olvastam egy leírást arról, ahogy a rómaiak és a numidák egy hosszú, évekig tartó háború után békét kötöttek, elég bizarr módon. Ez nagyon megfogott. Most már több mint egy éve a szomszédunkban dúl egy háború, amely a hétköznapjainkat és a gondolatainkat is áthatja. Nagyon érdekes tükröződése volt mindennek ez a régi történet. Azt gondoltam, jó ilyen messzire elmenni, hogy ne ragadjunk bele az aktuálpolitikába, hanem inkább picit azon gondolkodjunk el, milyen mélyen benne van az emberben a rivalizálás, a másik lerohanása, dominálása. Az, hogy területeket veszünk el mástól, gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. Mi viszont már elhitettük magunkkal, hogy ezt meghaladtuk, a civilizáció ezt már kinőtte, csak egy gyerekbetegség volt. Velünk ilyen Európában már nem történhet meg. És most a civilizált világot sokkolja, hogy ugyanaz történik: emberek vasakkal egymásnak esnek, és négyzetcentiről négyzetcentire harcolnak egy területért, amiről azt állítják, hogy az övék. Nincs új a nap alatt, még mindig a legalapvetőbb hordaösztönök működnek. Ez sokkoló. Tulajdonképpen erről szól a történetem, de úgy, hogy egyáltalán nem idézem meg a mostani háborút – ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenki rímeltetni tudja ezt a szöveget a mai viszonyokra.

Hojsza Henrietta mozgástervező, Gimesi Dóra író, dramaturg és Tasnádi István a Dekameron 2023[sc_cts_position slug="roadblock020" clear="1"] olvasópróbáján (Fotó: Piti Marcell)

Az írás során bármilyen módon számításba kellett vennie, hogy ez egy bábszínházi előadás lesz?
Én nagyon szeretem a bábszínházat, többször is dolgoztam már bábelőadásokon. Legutóbb éppen a Budapest Bábszínházban készült darab a szövegemből, a (kis)kamasz korosztálynak szóló Helló, Héraklész! című előadás.

Mindig fantasztikus élmény, hogy ha én olyasmit írok le szövegben, amit látszólag lehetetlen színpadon megvalósítani, és egy prózai színházban azt mondanák rá, hogy „megoldhatatlan”, és „ne jöjjek már ilyen filmes ötletekkel”, azt a bábszínházban csillogó szemekkel elkezdik megoldani.

Ugyanis rengeteg olyan eszközük van, ami a prózai színházban nincs. Szokták mondani, hogy az animáció és a film mindent elbír, csak költség kérdése – a színház nem ilyen. Viszont a bábszínház esetében gyakorlatilag bármit leírhatsz. Itt a papír tényleg mindent elbír, és meg is tudják valósítani. Már kaptam belőle ízelítőt, milyen bábtechnikai eszközökkel fogják megoldani az én jelenetemet a Dekameronban, és elképesztő! Az enyém egy nagyon ősi történet, amit ősi technikákkal valósítanak meg: lesz benne pálcás báb, árnyjáték és homokanimáció. Mindezzel azt akarom mondani, hogy írás közben egyáltalán nem kellett azzal foglalkoznom, hogy ez egy bábszínházi bemutató lesz, illetve már annyira jártas vagyok a bábszínházban, hogy tudjam: minél inkább olyat kell írni, amiről azt gondolom, hogy lehetetlen megvalósítani. Két ember ül egy asztalnál és beszélget – ezt felejtsük el, ez nem bábszínházba való. Az én jelenetemben seregek csapnak össze, futóverseny zajlik, vannak kígyók és vadállatok… Teljesen elszabadult fantázia. Ez tesz jót a bábszínháznak, mert ez inspirálja őket. Sőt, 19-re még lapot húznak, és születik valami egészen eredeti.

Éppen rá akartam kérdezni, miben tud többet vagy mást a bábszínház, mint a hagyományos színház, de lényegében megválaszolta a kérdést.
Sokkal többet tud. Fontos is erről beszélni, mert valahogy a nagyközönség fejében ez nincs meg.

Valamiért makacsul tartja magát az a sztereotípia, hogy a bábelőadás gyerekműfaj. Tapasztalható változás ezen a téren, vagy a felnőtt báb műfaját még mindig csak egy szűk réteg ismeri és értékeli?
Attól tartok, ha van is változás, az nem akkora, mint amit megérdemelne ez a műfaj. Én régóta csinálok felnőtt bábelőadásokat, és figyelemmel kísérem mások munkáit is. Ezek izgalmas, sokszor formabontó, 16 vagy 18 karikás, tényleg felnőtteknek való előadások. Amikor évekkel ezelőtt Kecskeméten zsűriztem a Magyarországi Bábszínházak Találkozóján, a legjavát megnéztem az éves színházi termésnek, és döbbentem tapasztaltam, hogy mind témaválasztásban, mind a megvalósítás terén sokkal izgalmasabb, bátrabb és innovatívabb előadások születtek, mint a prózai színházakban. Azt gondolom, ennek sokkal több emberhez kellene eljutnia. Ahogyan például egy hasonló váltás a cirkusz esetében is megvalósult. Húsz évvel ezelőtt legfeljebb a gyerekünket vittük cirkuszba, azóta viszont ez óriásit változott, a Cirque de Soleil vagy a magyar Recirquel előadásaira divat elmenni, és nem lehet rájuk jegyet kapni. Egy ilyen áttörés érik már a felnőtt bábnál is.

Szikszai Rémusz rendező magyaráz a Dekameron 2023 olvasópróbáján, balra a bábok is figyelnek (Fotó: Piti Marcell)

A felnőtt nézők „kineveléséhez” a kamasz korosztály megfogása lehet az egyik út. Egy idő után viszont a gyerekek hajlamosak lemorzsolódni a bábszínházból, mert ciki nekik a műfaj. Pedig ma már sok, kifejezetten a kamasz korosztálynak szóló bábszínházi darab van. Mivel lehet megfogni egy mai tinédzsert?
A kamaszok elég nehéz közönség. Az elején zsibonganak és beszólogatnak, de például a már említett Helló, Héraklész! olyan vizualitással jelent meg, hogy leesett állal nézték, és teljesen beszippantotta őket, pedig kétfelvonásos, hosszú előadásról van szó.

Az „ifjúsági”, kamaszoknak szóló előadások egészen más típusú megszólalást igényelnek, mint a gyerekdarabok. Úgy kell megszólítani a 16 évest, hogy az nem lehet való egy 12 évesnek.

Abban a pillanatban, hogy a 12 évesnek is való, a 16 éves már eltartja magától. Olyat kell neki mondani, amire rácsodálkozik: „Húha, itt ilyenekről fognak beszélni? Így kimondják?” Meg kell lepni őt, elsősorban merészséggel és őket érintő témákkal. Ebben a korosztályban fokozottan érvényesül az, hogy az előttük levő generáció mindenféle megnyilvánulását lekezelően fogadják. Ezt az előítéletet kell nagyon erős gesztusokkal mindjárt az elején áttörni, és ha elindul a kommunikáció, akkor a kamaszok elképesztően jó közönséggé válnak.

Ez különösen nehéz lehet manapság, a hihetetlen ingerdömpinghez és extrém vizualitáshoz szokott tinédzserek esetében.
Pont valamelyik nap mesélte egy tanár barátom, hogy elvitte az osztályát moziba egy gyönyörű természeti környezetben játszódó filmre, ami őt lenyűgözte. Viszont azt látta, hogy az egyik tanítványa nagyjából a 6. percben elővette a mobilját és végig főzős műsorokat nézett rajta. Föl se pillantott. A hatalmas mozivásznon megjelenő szép – és állítólag cseppet sem unalmas – képsorok hat darab percig tudták lekötni. Tehát ez nagy kihívás. Kérdés, hogy a színház hogyan tudja ezzel felvenni a versenyt. A vizualitás és a tempó fokozásával? Én általában szkeptikus vagyok ez ügyben, mert a mai filmekre jellemző CGI-orgiát a színházban egyszerűen nem lehet megcsinálni. Valami irgalmatlan nagyszabású dolgot kellene ehhez prezentálni, de egyébként még a vizuális tűzijáték sem elegendő akkor, ha nincs olyan tartalomhoz kötve, ami érdekli ezt a korosztályt. Hiába megy a vizuális ingerlés, tíz perc után azt is elunják. Ha viszont van egy jó sztori, egy olyan karakter, akihez tudnak kötődni, akinek a problémáira tudnak rezonálni, és aki igaz módon találkozik olyan konfliktusokkal, amikkel ők is találkoznak, akkor jönni fognak a színházba.

Például a Dekameron 2023-ra, amely 16 éves kortól ajánlott. Az alkotógárdát végignézve egyébként olyan, mintha egy supergroup jött volna össze erre az előadásra: tíz népszerű kortárs szerző írta, Szikszai Rémusz rendezte, Gimesi Dóra a dramaturg, az Operabeavatóból is ismert Dinyés Dániel a zeneszerző, Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója színészként játszik a darabban, a bábtervező pedig Hoffer Károly, a bábszakma kivételes tehetségű polihisztora. Érezhető volt a munkafolyamat során, hogy itt most valami nagy dolog születik?
Abszolút érződik. Az olvasópróba például hatórás volt, ez azért szokatlan. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy van tíz nagyon különböző szöveg tíz különböző stílusban megírva, hanem minden egyes szöveghez teljesen egyedi vizuális koncepciót és bábtechnikát találtak ki.

Aki ezt az előadást végignézi, egy teljes beavatást láthat a felnőtt bábtechnika világába.

Emellett egy nagyon erős látlelet lesz arról, amiben most élünk. Nem feltétlenül szívderítő látlelet, ezt előre mondom. Amikor végighallgattuk egymás szövegeit, egy ideig csak ültünk csendben. Viszont mindez úgy van tálalva, olyan gondolati mélységben és artisztikummal, amitől az egész elviselhető és hihetetlenül különleges élmény lesz.

Ha három szóval kellene jellemeznie, milyen lesz ez az előadás, akkor mit mondana?
Kaleidoszkópszerű. Túlburjánzó. Sokkoló. Vicces és megrázó. Azért nehéz csak hármat mondani, mert ebben az előadásban van minden, a bohóctréfától kezdve a háborús dokumentarista helyzetképig. Univerzális. Vagy arra törekvő. És elképesztően látványos. Amikor az olvasópróbán bevetítették az összes teret, a jelmezekkel és a színpadmozgásokkal, az ember már abba beleszédült. Pedig ezek még csak a tervek voltak. Amikor majd meg is valósul, és ott fogunk ülni és végignézzük… az egy nagy hullámvasút lesz. 

Kiemelt kép: Szirbek Anita