Az elmúlt negyven-ötven évben többnyire a karcsúságot magasztaltuk, ennek rendeltük alá étkezési szokásainkat, ennek érdekében vásároltunk fogyasztószereket, diétás élelmiszereket és különféle, a testünk formálásra alkalmas gépeket is. Még amikor látszólag a „teltebb” alkat is volt a divat, valójában akkor is keveseknek elérhető testarányokat: a darázsderékkal kombinált telt csípőt és mellet idealizáltuk, egyes évtizedekben pedig odáig ment a karcsúságkultusz, hogy a betegesen sovány külső tűnt szépnek. Innen nézve különösen bizarrnak hatnak azok a szokások, melyek a teltséget idealizáló kultúrákban honosodtak meg. És főleg akkor, ha a hagyományok életben tartásához olyan kegyetlen eljárásokat alkalmaznak.

Mauritánia, azaz a Mauritániai Iszlám Köztársaság Északnyugat-Afrika egyik, javarészt a Szahara területén fekvő országa, amit az Atlanti-óceán, Algéria, Mali és Szenegál határol. A világ legfejletlenebb országainak egyike, mintegy ötmilliós lakosságának nagyjából egyharmada a fővárosban, nagyobb része a kedvezőbb éghajlatú déli részen, kisebb része pedig a sivatagban, nomádként, sátrakban él. Az ország hivatalos nyelve az arab, emellett – gyarmati kori örökségként – néhányan a franciát is beszélik. Egy 2017-es becslés szerint az ország lakóinak alig több mint 50 százaléka tud írni és olvasni, óriási a munkanélküliség, és a mauritániaiak döntő többsége szegénységben él. Talán épp ez a depriváltság az egyik oka annak, hogy a helyi, és különösen a nomád kultúra a teltséget, sőt a kövérséget idealizálja, legalábbis, ha nőkről van szó: Mauritániában az elhízott nő számít igazán szépnek. 

Színes ruhát viselő nő Mauritánia fővárosában, Nouakchottban. Még a nagyvárosi környezetben is óriási a szegénység. (Fotó: Ozkan Bilgin/Anadolu Agency via Getty Images)

A gavage, vagyis „embertömés”

A helyi kényszertáplálási gyakorlatot (bár a kormány az utóbbi években igyekszik fellépni ellene) teljesen nyíltan kezelik és leblouh-nak vagy gavage-nak nevezik. Ezek a francia kifejezések a libatömés (ma már egyébként sok országban állatjóléti okok miatt tiltott) gyakorlatára utalnak, és

a helyi lányok, nők, asszonyok ilyen dehumanizálása nem csak a szavak szintjén történik meg.

Maga az eljárás is embertelen, még akkor is (sőt, talán annál is inkább), ha azt legtöbbször az érintett lányok anyja vagy nőrokonai végzik.

Sok évszázados hagyománya van annak, hogy Mauritánia őslakossága a női elhízást egyfajta státuszszimbólumnak tekinti, hiszen a nők soványsága a régi korokban is annak a jele volt, hogy az illető asszony férje nem engedheti meg magának, hogy megfelelően etesse őt. A megtermett, hízott nő ebben a különösen szegény és nélkülöző környezetben (ahol a férfiaknak soványnak, szikárnak kell lenniük, és életmódjuk és vagyoni helyzetük miatt nem is nagyon lehetnek másmilyenek) nemcsak státusszimbólumként, de szexuális tárgyként is csábító. Ahogy a helyiek fogalmaznak: a nő puha ágy kell, hogy legyen férje számára. A telt lányok ezért nagyobb eséllyel, könnyebben mennek férjhez, az pedig, ha ezután eggyel kevesebb szájat kell etetni, óriási könnyebbség a lányos családok szűkös költségvetésében. A túlsúly ráadásul nemcsak idősebbnek és vonzóbbnak mutatja a lányokat, de (a hormonrendszerre gyakorolt hatása miatt) megsürgeti a serdülést is, így lehetővé teszi, hogy a kislányok már 12-13 éves koruk körül nőnek tűnjenek, és férjhez is menjenek. 

Ez a szépségeszmény, amellett, hogy közvetlen kapcsolatot teremt a testsúly és a kívánatosság között, szélsőséges viselkedésre ösztönzi a helyieket, ugyanis a kövérséget itt legalább annyira nehezen adják, mint mifelénk a soványságot. Elsősorban a nomád közösségekben gyakori ma is (itt a lányok mintegy kétharmadát érinti a gyakorlat), hogy az eladósorba kerülő, de akár már 8-9 éves lányokat is erőszakkal igyekeznek felhizlalni úgy, hogy folyamatosan a szükségleteiknél jelentősen több kalóriát fogyasztatnak el velük, és fizikai passzivitásra kényszerítik őket. 

Egyél, hogy szép legyél

Bár a kényszeretetést nagyon sokszor az anyák és a nagymamák végzik, egy, a témával foglalkozó cikkben egy olyan helyi nő szólal meg, aki hivatásszerűen foglalkozik a fiatal lányok kényszeretetésével. Ebből él, és nagyon büszke arra, ha jól végzi a dolgát. „Nagyon szigorú vagyok… Megverem a lányokat, ha nem esznek, és kínzom őket, ha netán rosszul viselkednek. Elszigetelem őket, és azt is elmondom nekik, hogy a vékony nők alsóbbrendűek – mondja az asszony. A nő feladata, hogy gyereket szüljön, és puha, húsos ágy kell, hogy legyen a férje számára, akin feküdhet” – teszi hozzá a nő, aki ha olyan lányt tud produkálni, akin hízási csíkok is vannak, plusz fizetséget kap a kialkudott béren kívül. 

Az eljárás rendkívül kegyetlen. A gavageról szóló egyik dokumentumfilmből kiderül, hogy a hízlalás sokszor szezonálisan történik, amikor is a lányok és nőrokonaik néhány hónapra speciális sátrakba költöznek, ahol a lányok el vannak szigetelve barátaiktól, és ahol kizárólag az a feladatuk, hogy a lehető legtöbb plusz súlyt szedjék fel.

Az anyjuk vagy a kényszeretető által etetett lányokat akár napi 16 000 kalória elfogyasztására is kötelezhetik,

és a menü a tevét és kecskét terelgető nomád közösségben meglehetősen egysíkú.

Kapcsolódó

Gyermekjogok: kényszeretetés

Gyurkó Szilvia

A hizlaló diéta alapja az édesített, zsíros tevetej, amiből naponta több litert kell meginniuk a lányoknak, akik menüjüket óriási adag kásával és kuszkusszal egészítik ki, hogy biztosan elegendő zsírt és szénhidrátot vigyenek be a szervezetükbe. A reggeli több liter tej és kása önmagban mintegy 3000 kalóriányi energiát jelent, amit a lányok 2-3 órás szenvedéssel próbálnak magukba tömni. A kényszeretetés nemcsak rendkívül kellemetlen (gyakran előfordul, hogy a lányok rosszul lesznek, akár hánynak közben, felmegy a pulzusuk, vagy szívdobogásuk lesz), de igen veszélyes is, mert azonnali kárt okozhat a lányok gyomrában, hosszabb távon pedig emésztőrendszeri panaszokat, májfunkció-zavarokat, cukorbetegséget és keringési rendellenességet is előidézhet. Az egyébként sovány koszthoz szokott lányokat nagyon megterheli a nagy mennyiségű étel kötelező bevitele, így ahhoz, hogy minderre rászorítsák őket, változatos technikákat dolgoztak ki a korábban szintén etetett anyák, nagymamák és hivatásos etetők.

A zayar technika például azt jelenti, hogy a lányok lábujjait két bot közé szorítják, és összecsípik, ha tiltakozik, vagy túlságosan lassan eszik. Az evést felügyelő személy emellett meghúzhatja a lányok fülét, megcsípheti a belső combjukat, hátrahajlíthatja az ujjukat, de

az is előfordul, hogy hányásuk visszanyelésére kényszeríti őket.

Előfordul, hogy egy tömlő segítségével töltik a lányok szájába a folyékony kalóriát, és további veréssel és megkötözéssel fenyegetik őket, ha nem eszik meg az ételt. Az egyik dokumentumfilmben egy anya számol be arról a széles körben alkalmazott technikáról, amit ő is használ: amikor lánya hányni készül, a kamasz lány kezének egyik ujját erőszakkal hátrahúzza, mert az ebből eredő fájdalom elvonja a figyelmet a hányingerről.

Ebéd egy nomád családban. A kuszkusz a menü alapvető részét képezi, de a kényszeretett lányok menüjében az alacsony kalóriatartalmú hal már nem szerepel (Fotó: Nicolas LE CORRE/Gamma-Rapho via Getty Images)

Mindeközben akár komoly sérülést is szenvedhetnek. Egy 2013-ban a témában készült tanulmány szerint a tortúrának alávetett lányok jóval több mint fele számolt be arról, hogy a folyamat során megverték, és majdnem egyharmaduk arról, hogy kényszerítés közben eltörték az ujjaikat. A gavage ráadásul egyre veszélyesebb, mivel egyes kényszeretetők napjainkban a tevetej használatáról áttértek arra, hogy a fiatal lányokat az állatok hizlalására használt szteroidokkal hizlalják. Erről is beszámol egy dokumentumfilm szereplője. Az anya szomorúan meséli, hogy egyik lánya egy, az állattartásban használt szteroidalapú gyógyszert kezdett el szedni, de vélhetően allergiás reakció miatt a bőre elfeketedett, hasa felpuffadt és másnapra meg is halt. A filmből kiderült, hogy (anyja tudta nélkül) most másik lánya is szedi a gyógyszert, és a közösségben egyébként sem ritka, hogy a magas kalóriabevitelt, valamilyen kétes eredetű gyógyszerrel turbózzák fel a lányok, akik tinikorukra maguk is azonosulnak a kultúra elvárásaival, és minden nehézség ellenére maguk is kövérek akarnak lenni. 

Sahar Zand riporter élesben tapasztalta meg a kegyetlenséget, és elmondta, hogy a szörnyű gyakorlatnak különösen erősen ki vannak téve azok a lányok, akik a nomád közösségekben élnek, mivel nincs menekülési lehetőségük, és nincs akihez fordulhatnának. Zand maga is kipróbálta a diétát, de a nap második étkezése után feladta, olyan rosszul lett. Később ő és stábja a fővárosba is elutazott, hogy megnézzék, igaz-e, hogy könnyen lehet az egészséget rendkívüli módon veszélyeztető gyógyszerekhez jutni a helyi piacokon. Azt tapasztalták, hogy a legkülönfélébb betegségekre való komoly, de itt hizlaló mellékhatásukért szedett gyógyszerekhez nem nehezebb hozzájutni, mint egy új kendőhöz vagy sálhoz. És a helyi nők valóban alapvető szépészeti eszközként tekintenek ezekre, mert társadalmukban „egy nő legnagyobb hatalma az, ha szép, és ahhoz, hogy szép legyen, kövérnek kell lennie”.

Nincs következmény?

Bár a kényszeretetés gyakorlata kétség kívül kimeríti a gyermekbántalmazás fogalmát (annál is inkább, mert már akár 8-9 éves kislányokat is alávetnek neki), semmilyen konkrét jogszabály nem tiltja az eljárást, és a helyi kormány is csak a kétezres években kezdett el foglalkozni a kérdéssel. Nem is elsősorban annak emberi jogi vetületével, hanem azzal,  hogy az elhízással együtt járó egészségügyi problémák komoly gazdasági károkat is okoznak.

A nők ugyanis még a házasság után is szenvednek a szélsőséges szépségelvárásoktól: 2016-ban a mauritániai nők 18,5 százaléka volt elhízott, míg a férfiaknak csak 6,6 százaléka.

Figyelembe véve az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés akadályait Mauritániában (körülbelül minden tízezredik emberre jut egy orvos), az elhízott mauritániai felnőttek különösen veszélyeztetettek lehetnek az elhízáshoz kapcsolódó betegségek tekintetében, és ez az ország gazdaságára is nagy terhet ró. A változás most nagyon messzinek látszik. Bár a kétezres évek elején fontos törekvések voltak a helyzet megváltoztatására, az azóta radikalizálódó és konzervativizálódó közélet (egy puccs után jelenleg militáns vezetése van az országnak) most mintha visszafelé hajtaná az idő kerekét. A hatóságok azt akarják, hogy a nők visszatérjenek hagyományos szerepeikhez, főzzenek, maradjanak otthon, és legyenek kövérek, hogy a férfiakat boldoggá tegyék. Aminetou Mint Ely, egy helyi egyenjogúsági szervezet tagja így fogalmaz: „Visszafelé haladtunk. Korábban volt egy Nőügyi Minisztériumunk, és elértük, hogy a parlamenti kvótánk elérje a képviselői helyek 20 százalékát. Voltak női diplomatáink és kormányzóink. A hadsereg most évtizedekkel vetett vissza mindent, visszaküldve minket a hagyományos szerepeinkhez.”

Reménysugár

A puccs előtti felvilágosító kampányok sikere a mostani visszalépés ellenére is jelzi, hogy alakulni kezd az igény a helyi nőkben arra, hogy szakítsanak az egészségkárosító gyakorlattal. Miután a helyi kormány 2003-ban megkezdte a polgárok oktatását a gyerekek jogairól és a testi egészségről, a kényszeretetés aránya csökkenni kezdett, sőt a kétezres évek elején kifejezetten nőknek szóló edzőterem is nyílt a fővárosban. Kiderült az is, hogy a helyi nők egy része nem azért túlsúlyos, mert szándékosan szed fel (vagy szedetnek vele fel) súlyt, hanem mert nincs tisztában az élelmiszerek tápértékével, így az ő egészségük megőrzéséhez nagy segítség lenne további tájékoztató kampányok bevezetése. A kényszeretetés káros gyakorlatával való szakításhoz pedig a gyerekjogi ismeretek elterjedése és a szépségsztenderdek változása éppúgy hozzásegítene, mint az afrikai ország gazdasági felzárkózása.

Mi pedig, akik sokezer kilométer távolságból, hüledezve nézzük a testméret növelésére irányuló kegyetlen gyakorlatokat, nemcsak azon gondolkodhatunk el, mennyire egészséges vagy épp etikus módon igyekszünk őrizni mi a karcsúságunkat, de azon is, mennyire relatív és kulturálisan beágyaztott a szépségeszmény. Épp úgy, ahol itt és ott szöges ellentéte egymásnak az ideál, éppúgy változik az idő előrehaladtával és a kultúra alakulásával egy adott közösségen belül is. Ahelyett, hogy felülnénk neki, érdemes inkább az egészségünkre fókuszálni, amikor a testünkről van szó.

Kiemelt kép: Esküvő Oualatában, Cecile TREAL/Gamma-Rapho via Getty Images