Az a típus vagyok, aki legalább tízszer látta a Dirty Dancinget. Fejből tudom a jeleneteket, a dalokat, hogy ki, mikor, milyen ruhát viselt a filmben. Úgyhogy mondhatjuk, hogy én voltam az ideális közönsége a filmből készült musicalnek, amelyet a londoni Dominion Theatre idén újra műsorra tűzött. (Április 29-ig fut a darab.) Őszintén szólva nem igazán gondoltam bele, mire számíthatok a musical változattól, csak egy jópofa ötletnek tűnt. Utólag kijelenthetem, életem egyik legfurcsább élménye volt az előadás, amely úgy nyújtott önfeledt szórakozást, hogy közben végig a szekunder szégyennel küzdöttem.
Nem könnyű vállalkozás filmből musicalt készíteni. A mozi képkockái ugyanis már beleégtek a néző agyába, határozott elképzelése és elvárása van a vizualitással kapcsolatban. Sőt, adott esetben megszerette a filmszínészeket, és el sem tudja képzelni, hogy nélkülük is jó lehet ugyanaz a történet. (A Dirty Dancing esetében ez különösen érzékeny téma, hiszen a Johnnyt alakító Patrick Swayze 2009-ben elhunyt.) Ugyanakkor a musicalnek azokat is meg kell tudni szólítania, akik nem látták a filmet – nekik önmagában a színpadi változat alapján is érteniük kell a sztorit, ugyanúgy, ahogy a keményvonalas rajongóknak. Nos, a Dirty Dancing musical készítői nem sokat dilemmáztak ezen a kérdésen: egész egyszerűen jelenetről jelenetre lemásolták a filmet. Tehát szó szerint teljesen ugyanazt látjuk a színpadon, amit a filmen: ugyanazok a helyszínek, beállítások és ruhák. Talán minimális eltérések vannak – például Baby szüleinek mintha hangsúlyosabb szerep jutott volna a színpadon, mint a filmben –, ez részben abból adódik, hogy kifejezetten a musical számára új dalokat is írtak az alkotók, és ezeket éneklik például a szülők, valamint a filmben kevesebb figyelmet kapott mellékszereplők.
Én Dirty Dancing rajongóként örömmel pattantam fel a nosztalgiavonatra, és élveztem újranézni a jeleneteket, de azok, akik nem ismerik a filmet, csak egy közepesen béna történetet láttak a színpadon, közepesen béna színészekkel – bár kétségkívül nagyon jó táncosokkal.
Az előadás időnként olyan megoldásokkal operált, amelyekről nehéz volt eldönteni, hogy nagyon vicces vagy inkább nagyon kínos. Ilyen volt például, amikor egy teljesen sufnituning megoldással jelenítették meg a tóban zajló emelés-gyakorlást: a színészeknek csak az árnyéka látszódott, és hallani lehetett a vízplaccsanásokat, de nyilvánvalóan nem volt víz a színpadon.
Színház vagy Chippendale-show?
A musical semmit nem tett hozzá a filmhez. Semmit. Így erősen megkérdőjelezhető a létjogosultsága, legalábbis művészi értelemben. Mitől volt mégis bizonyos fokig szerethető és szórakoztató? Egyrészt a már említett nosztalgia miatt: felcsendültek a jól ismert dalok, lehetett tudni, mikor fog összejönni Baby és Johnny, és megvolt az emelés. Másrészt meg kell említenem a táncosokat, különösen a Pennyt alakító Charlotte Gooch-ot, aki annyira csodálatosan táncolt, hogy csak tátott szájjal – és nagyon irigykedve – lehetett nézni. Az egyedi élmény azonban leginkább a sajátos közegnek köszönhető: ez a londoni színház ugyanis sokkal lazább és felszabadultabb, mint az itthoniak. Be lehet vinni a nézőtérre az italokat – ezzel a lehetőséggel nagy számban éltek is az angol nézők, többségük nő, természetesen. Ettől kerekedett egy jó alaphangulat, amely egy idő után visító őrjöngéssé alakult át. Itt el kell mondanom, hogy a Johnnyt játszó színész, Michael O’Reilly teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Patrick Swayze, legalábbis a sziluettje és a mozdulatai: elöl rövid, hátul hosszú haj, magas, izmos test, rajta a feszülő fekete atléta és az extra szűk nadrág.
Amikor ez a fiú levette a pólóját – csakúgy mint Swayze a filmben – és előbukkant elképesztően izmos felsőteste, a közönség megőrült, és szűnni nem akaró sikítással és hujjogással fejezte ki tetszését.
Ez pedig innentől kezdve minden hasonló jelenetnél (Johnny megtekeri a csípőjét, Johnny megcsókolja Babyt, Johnny és Baby ágyjelenete) megismétlődött. Őszinte leszek: a „Nobody puts Baby in a corner” (Babyt senki sem ültetheti a sarokba!) mondatnál már én is visítottam. Ez a darab úgy élvezhető, ha az ember elenged minden előzetes elvárást és színházi viselkedési etikettet, és teljesen beleereszti magát ebbe a fesztelen Dirty Dancing-dagonyázásba, ahol két korty pezsgő között ér teljesen trash üvöltésekkel bombázni szegény főszereplő táncosfiút.
Penny és Johnny táncolnak (Charlotte Gooch és Michael O’Reilly a Dominion Theatre színpadán) (Fotó: Facebook)
Bármiből lehet musical (?)
A fentiek alapján viszonylag egyértelműnek tűnik, hogy a Dirty Dancing musical – sok más társához hasonlóan – elsősorban azért készült el, hogy még egy bőrt lehúzzanak a filmről, kihasználva a nézők szűnni nem akaró és generációkon átívelő rajongását. (Feltehetően hasonló okból készül éppen a film folytatása is.) Más szóval pusztán az anyagi haszonszerzés miatt.
Lassan egy könyv vagy film(sorozat) sikerét abban lehet mérni, hogy készül-e belőle musical.
Most éppen a népszerű Netflix-sorozat, A Vezércsel (The Queen’s Gambit) van soron, amelynek folyamatban lévő musical feldolgozása kapcsán erőteljesen felmerül a minek? kérdése. Hiszen már van egy híres musical, ami a sakkról szól, a musical-atyaúristen Tim Rice és az ABBA-fiúk, Benny és Björn által írt Sakk (Chess). De ami talán ennél is fontosabb, vajon jó musical alapanyag-e a sorozat, amelynek jelentős hányadát az teszi ki, hogy emberek ülnek egy sakktábla két oldalán és feszülten figyelnek, anélkül, hogy egy szót is szólnának? Ráadásul Beth Harmon nem az a fajta karakter, aki nagyívű dalokban énekelné ki belső feszültségeit. A sorozat erőteljes speciális effektekkel és intenzív közeli felvételekkel vonja be a nézőket abba a világba, amelyben Beth él. Azok a dolgok, amelyek különlegessé tették a sorozatot, egyszerűen nem tudnak úgy működni a színpadon, mint a képernyőn. Bár ha azt vesszük, hogy miből készültek már zenés feldolgozások, már semmin nem kéne meglepődnünk. Íme egy felsorolás valós, létező musicalekről: Vissza a jövőbe, A bárányok hallgatnak, Pókember, King Kong. Tavaly jött ki a Sütimester (The Great British Bake Off) című angol tévévetélkedőből készült musical, a Stranger things című fantasy horrorsorozatból pedig musical-paródia készült.
Mitől jó egy adaptáció?
A zenés színházban elmesélt történetekben közös, hogy erős jellemábrázolást igényelnek: fontos, hogy az érzéseiket megéneklő karakterek hozzá tudjanak tenni valamit a szöveghez. Emellett lényeges szempont az is, hogy az alapul vett történet cselekménye erőlködésmentesen illeszkedjen a musical szerkezetéhez. A legtöbb előadás az első felvonásban bemutatja a karaktereket, az őket körülvevő világot és a konfliktusokat, és egy feszültséggel teli fináléba torkollik, hogy az ember izguljon a szünetben, vajon mi vár rá a következő felvonásban.
Kapcsolódó
Kvíz: Mekkora Dirty Dancing-rajongó vagy?
A második etapban aztán a történet felgöngyölítése zajlik, amit általában látványos lezárás követ. Nem minden film, sorozat, könyv vagy színdarab illeszkedik ebbe a szerkezetbe, különösen ha azt vesszük, hogy például a sorozatok cselekménye 20-60 perces epizódokra van tördelve. Ha már a sorozatoknál tartunk, a hosszúság is egy fontos szempont. Nem minden történetet lehet két óra alatt elmesélni. A valóságban tehát sok kritériumnak kell megfelelnie egy sztorinak ahhoz, hogy sikeresen musicallé transzformálható legyen, de ezeket a szempontokat nem mindig veszik figyelembe. A rossz adaptációk inkább csak átdolgoznak egy történetet, mintsem újra feltalálnák azt.
A jó adaptációk titka, hogy a forrásanyagból valami teljesen újat hoznak létre, így az eredeti mű és a musical végül két, önálló műalkotásként értelmezhető.
Egy könyv adaptálásakor a kreatív csapatnak nem kell aggódnia a filmes előzmények és a közönség fejében már meglévő képek miatt. Ehelyett a szöveg alapján meg tudják teremteni a saját vizuális világukat, és csak az alapul vett történet fő cselekményéhez és helyszínéhez kell ragaszkodniuk. Nem véletlen, hogy az igazán nagy és sikeres musicalek így születtek. Ilyen például a Victor Hugo regénye alapján készült A nyomorultak (Les Misérables) és a T. S. Eliot angol költő versciklusából született Macskák (Cats). És bár van példa arra is, hogy színvonalas musical szülessen egy filmből – például az 1988-as azonos című film alapján készült Hajlakk (Hairspray) –, a producereknek érdemes lenne egy kis szünetet tartaniuk, amikor arról van szó, hogy nyakra-főre musicalekké adaptálják a sikermédiát, különösen a filmeket és a televíziós műsorokat, és nyitottabbnak kellene lenniük az eredeti művek iránt.
Kiemelt kép: Kira Malou (Baby) és Michael O’Reilly (Johnny) a Dominion Theatre előadásában (Fotó: Facebook)
