Adiyaman városa ugyan majd’ 100 kilométerre fekszik a február 6-ai földregés epicentrumától, a város mégis posztapokaliptikus képet mutat. Az „anatóliai kistigris” – ahogy Törökországban az utóbbi évtizedekben rohamos fejlődésnek indult települést nevezik – utcáit a katasztrófa után több, mint egy hónappal is romos épületek szegélyezik, a még épnek látszó épületek is a legtöbb esetben statikailag alkalmatlanok a lakhatásra. A főútról letérve a pusztítás még nyilvánvalóbbá válik, a még álló házak üresen nézik a köztük elterülő sátortábort. Az élet itt, a sátrak között zajlik, erős kontrasztot képezve a házak vészjósló csendjével.
Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai helyi partnerükkel, a Support to Life szervezettel közösen éppen a sátrakat járják segélycsomagokkal, hiszen a régióban az élet megállt – ezreknek semmisült meg az otthona, tízezrek élnek sátrakban és konténerekben, és kevés a munka is. A szükséget szenvedők ellátásának terhe így a helyi és nemzetközi civil szféra, valamint az állami katasztrófaelhárítási ügynökség vállát nyomja. Az egyik átadáson kiosztott 180 higiéniás csomag összesen 800 embernek biztosít tisztálkodási, mosási lehetőséget egy hónapon keresztül, amit a tábor lakói nem győznek nekünk megköszönni. Számukra egyelőre mindössze egyetlen mosdóblokk elérhető, melybe az ivóvizet is közel 50 kilométerre hozzák lajtoskocsival.
A higiéniás csomagok osztása közben szóba elegyedünk az egyik családdal. „Nézzék meg, hetek óta itt élünk. Heten”– mondja Fatme, és beinvitál minket a családi sátorba. Szinte kérdezni sem kell, látszik, hogy nagyon jólesik beszélnie az őt és családját ért fájdalomról. „Aznap hajnalban autista fiam, Gazi, megmentette az életünket. Még a földrengés előtt felébredt, zajt csapott, és kiráncigált minket, így az első rengés már kint ért bennünket. A szemünk előtt esett rá a második emelet az elsőre. Csoda, hogy életben vagyunk.” Aztán egy képet mutat: „Így néztem ki egy hónappal ezelőtt.” A mosolygós szemek megegyeznek, de sötétbarna haja ma a fejkendője alatt őszes tincseket rejt.
Fatme érzelmesen gesztikulál, közben végig Gazi kezét fogja. „Az első napokat egy ponyvából és ágakból készült sátorban töltöttük, nem mertünk bemenni a még épen maradt házrészbe” – mondja. Fatme családja szerencsés volt, ellentétben a szomszéd ház lakóival. „Itt tízen laktak, köztük a rokonaink” – mutat rá a ház melletti romhalmazra. – Tíz közül csak egy élt túl, de a lábát neki is le kellett vágni. Nem sokat tudunk róla, kórházban van, Isztambulban” – meséli. Sokan ragadtak úgy a romok alatt, hogy kézi munkával lehetetlen volt őket kimenteni.
„Napokig hallottuk a nyöszörgésüket, míg meg nem érkeztek a mentőcsapatok, a legtöbbüknek már túl későn.”
Sokan betérnek Fatméékhoz, a szomszédságban mindenki ismer mindenkit. A földrengés okozta trauma mindenkinek az arcára van írva. Egy középkorú, de tiszta ősz férfi lép hozzánk, elmondja, hogy egy, a házában lakó hétéves lányt sikerült a romok alól kimenteniük. „A kislány teljesen ki volt száradva. Azt mondta, hogy az anyja tartotta életben, a saját szájából adott nedvességet neki.” Az édesanya a napokon át húzódó mentést már nem élte meg, ő is egy a közel 50 ezer áldozat közül, akiket eddig Törökországban regisztráltak.
A túlélők azon része, aki nem költözött máshol élő rokonaihoz, barátaihoz hasonló sátortáborokban, jó esetben lakókonténerekben várja a dolgok jobbra fordulását. Fontos hangsúlyozni, hogy itt tényleg várakozásról van szó – és ez a tehetetlen tétlenség is ráerősít az emberek negatív lelkiállapotára. A még mindig a katasztrófa sokkhatása alatt álló Hüseyin – Fatme férje – könnyek között vallja meg, hogy a jövőtől nem sokat vár. „Adiyamannak vége, az életnek itt vége, nincs tovább. A családból nagyon sokan meghaltak, itt éltünk egykor mind, egymás mellett. Így folytatni semmi értelme.” Felesége vitatkozik vele, számára a gyerekei nyújtanak fogózkodót – értük mindenképpen meg kell próbálni. „Ha kell, itt maradunk a sátrakban 10 évet is. De ez nem emberhez méltó. Gazival nehéz, nem tudja megszokni ezt a környezetet. Ha legalább egy konténerben élhetnénk, az sokat segítene.”
Az, hogy Fatméékra és sok millió sorstársukra milyen jövő vár, nem közömbös az Ökumenikus Segélyszervezet számára, amely egy hónapja segít Törökország földrengés által érintett részén.
A sátorban való élethez elengedhetetlen tartós élelmiszer, valamint tisztasági termékek továbbra is nagyon fontosak, hiszen az otthonukat vesztett emberek napi szintű ellátását másképpen garantálni nem lehet.
A katasztrófa nem csak testi, hanem lelki sebeket is ejtett a túlélőkön, melyeknek orvoslásában a mentálhigiénés szakemberek segítségére számíthatnak Hüseyinék.
A segítségnyújtás legnagyobb kihívása azonban az emberhez méltó lakhatási körülmények kialakítása a lakóhelyüket elvesztett túlélőknek. Az Ökumenikus Segélyszervezet éppen ezért a hosszú távú jelenlét biztosításával olyan segélyprogram megvalósítását tervezi, amelynek a mindennapi túlélésen túl az újjáépítés és a lakhatás kérdésköre is sarokpontját képezi. Szíriában pedig a földrengést követő napoktól fogva sok ezer sérült egészségügyi ellátását segíti a magyar segélyszervezet helyi partnereivel együttműködve.
A rendkívüli szükségletek kielégítése széleskörű nemzetközi összefogás nélkül nehezen képzelhető el, ehhez csatlakoznak azok a magyar adakozók is, akik a 1353-as telefonszám hívásával egész márciusban 500 forinttal támogathatják ezt az ügyet. Nagyobb összeget a www.segelyszervezet.hu honlapon lehet felajánlani bankkártyával, míg banki átutalással a 11705008-20464565-ös adományszámlaszámra „földrengés” megjelöléssel várják az adományokat.
Március 22-én pedig a budapesti Hagyományok Házában lesz segélykoncert, amelynek bevételét a segélyszervezet a károsultaknak juttaja majd el.
A cikk szerzője: Kelemen Tamás, az Ökumenikus Segélyszervezet nemzetközi kommunikációs munktársa
Kiemelt kép: Fatme a család lakóhelyéül szolgáló sátorban az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársával – Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet