Fiona Broome, a paranormális jelenségek kutatója és a jelenség névadója egy 2010-ben megrendezett tudományos konferencián élte át a különös élményt. Egy előadás során többen megosztották emléküket arról, hogy Nelson Mandela az 1980-as években elhunyt a börtönben, holott Dél-Afrika egykori elnökét valójában 1990-ben kiengedték a fogságból, és még a szóban forgó konferencia idején is életben volt (2013-ban hunyt el). Fiona a konfabulációval – amnéziához kötődő emlékezeti zavar –, vagyis a kóros pontatlansággal magyarázta a dolgot. Ilyenkor a visszaemlékezés során egyes pillanatok tudatalatti kiegészítése vagy cseréje fantázia szülte, de az illető szempontjából nagyon is realisztikus elemekkel valósul meg. Emiatt nevezte el Mandela-effektusnak a jelenséget, és kezdtek ezzel kapcsolatban vizsgálódásokba.

Más, de igen gyakori példája a hatásnak, amikor kollektíven tévesen emlékszünk filmes idézetekre, vagy amikor tömegesen idézünk fel (egyformán) rosszul különféle popkulturális jelenségeket, ikonokat. Az egyik legismertebb kulturális anomália a Star Wars filmsorozat szállóigéjéhez köthető. A világ egy emberként idézi (rosszul) Darth Vader „Luke, én vagyok az apád!” ikonikus vallomását. George Lucas galaktikus eposzában nem hangzik el ez a drámai mondat, helyette így szól az eredeti, sokkalta prózaibb szöveg: „Nem! Én vagyok az apád!”.

A Monopoly társasjáték emblematikus figurája is rendre a Mandela-effetus „áldozatává” válik: visel vajon monoklit?

(Nem.) A Hófehérke és a hét törpe mesefilmben biztosan „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?” sorokkal faggatja varázsszerkezetét a gonosz mostoha? (Segítünk: nem, de 10 emberből kb. 8 biztosan erre emlékszik.) De rendre dilemmát okoznak Pikachu és Mickey egér külsejének részletei, ahogy az Erika porszívó reklámját felidézve is gyakran felmerül, hogy a készülék valójában Mónika volt.

Melyik a helyes ábra? (Kép: University of Chicago)

A Chicagói Egyetem pszichológusai, Deepasri Prasad és Wilma Bainbridge el is kezdték vizsgálni a Mandela-effektust, mégpedig kulturális ikonok esetében. Az első kísérletben 40 kulturális ikont választottak ki, például rajzfilmfigurákat és márkalogókat, és mindegyikről két módosított képet készítettek. Az eredeti Monopoly figurát például úgy módosították, hogy az egyik módosított képen monoklit, a másikon pedig szemüveget adtak hozzá. Ezután mindhárom képet megmutatták a kutatásban résztvevőknek, akiknek ki kellett választaniuk a helyeset. A válaszadók azt is jelezték, hogy mennyire ismerik az ikont, és mennyire bíznak a választásukban. E 40 kulturális ikon közül öt felelt meg a vizuális Mandela-hatás kritériumainak, vagyis, ezen

5 ábra esetében a túlnyomó többség ugyanazt a helytelen képet választotta, pedig azt mondták, hogy nagyon is ismerik az ábrát.

(Ez az öt kulturális ikon egyébként a következő volt: C-3PO a Star Warsból, a Fruit of the Loom logója, Curious George, a Volkswagen logója, és a már említett Monopoly figura és Pikachu volt.

De hogy mégis miért lehet mindez? Hogyan emlékezhetünk ugyanúgy rosszul valamire?

Memóriazavar vagy bizonyíték a multiverzumra

Ha már az okoknál tartunk, a Broom által említett konfabuláció például az Alzheimer-kór (mely akár már vérből is kimutatható) és más neurológiai memóriazavarok egyik gyakori tünete lehet, de nem kell ahhoz konkrét betegség, hogy belássuk, az emberek nagy részének egyáltalán nem tökéletes a memóriája. (Itt írtunk korábban arról, milyen gyakorlatokkal lehet hatékonyan fejleszteni.) A Psychological Science folyóirat 2020-as tanulmányában a fenti memóriagyakorlat során a felnőttek 76%-a követett el hibákat, pedig a résztvevők pontossága az előzetes tapasztalatok alapján kifejezetten magas, 93-95% volt. A tévedhetőség mellett számtalan más, elrugaszkodottabb ok is felmerült már, melyek mind torzíthatják emlékeinket, és előidézhetik a Mandela-effektust.

Egyesek szerint a jelenség az egyik legkonkrétabb bizonyíték arra, hogy a multiverzum tényleg létezik, és párhuzamos világok alternatív történései torzítják a mi valóságunkat.

A másik leggyakrabban felhozott, életszerűbb magyarázat az internetes világ térnyerése, hiszen az online közösségekben bárki közzéteheti tényként kezelt véleményét vagy emlékeit, ezzel pedig hamis információt generálhat, amit többen esetleg igazságként kezelnek. A tévhitek mentén ráadásul az emberek komplett társadalmi csoportokat alkothatnak, ahol hamis elképzeléseik csak még tényszerűbbé válnak. Ez az elmélet adja egyébként az 1955-ös Asch-kísérlet alapját is, mely megállapította, hogy

a beilleszkedésért, elfogadásért cserébe hajlandók vagyunk engedelmeskedni a csoport nyomásának, és az egyértelműen helytelen elgondolások ellenére a többség oldalára állni.

Az emlékeink tehát esendőek, könnyen befolyásolhatók és idővel megváltozhatnak, emiatt egész eseményeket sorolhatunk fel, melyek valójában meg sem történtek vagy csak egy bizonyos részük igaz. Nem hiába vált híressé Robert Evans filmproducer mondása, miszerint „Minden történetnek három oldala van: a te oldalad, az én oldalam és az igazság.”

De miért alakulnak át az emlékeink? A közösség befolyásolása, valamint az úgynevezett fake news, vagy álhírek terjedése mellett hamis emlékek az érzelmeink és az elfogultság hatására is formálódhatnak. Minél jelentősebb egy emlék, annál nagyobb a valószínűsége, hogy áldozatul esik a konfabulációnak, az úgynevezett társadalmi emlékezet pedig éppen ebben gyökerezik. Az emberek egy régebbi esemény mentén ugyanazokhoz a memóriahibákhoz juthatnak el, akár egymástól függetlenül, mert a meglévő tudásuk vagy hiedelmeik általános elképzelésekről szólnak, a konkrétumokra ugyanis nem feltétlen emlékszünk vissza helyesen. Ehhez még hozzájárul, hogy az esetek többségében szeretnénk hinni saját tévedhetetlenségünkben még akkor is, ha ellenbizonyítékokkal szembesülünk, mely mögött elhárító mechanizmusok vagy kognitív disszonancia – amikor az új információ belső feszültséget teremt, mert ellentmond korábbi ismereteinknek – egyaránt állhat.

Valójában szimulációban élünk?

Zavarba ejtő a tudat, hogy vannak olyan dolgok, melyekre az emberek kollektíve hibásan emlékeznek, de szerencsére ezek a rejtélyek zömében filmekkel, reklámokkal és zenékkel kapcsolatos popkulturális tévedések. Persze így is adódnak olyan hátborzongató esetek, amikor egy kis elmetrükknél azért több magyarázatra vágynánk, miután megingott a valóságról alkotott bizonyosságunk. A tudósokat régóta foglalkoztató szimuláció elmélet szerint ugyanis, amit a megtévesztő hatások miatt igazinak érzékelünk, az valójában egy Mátrixhoz hasonló illúzió, sőt,

Elon Musk, a Tesla tulajdonosa úgy véli „egy a milliárdhoz az esélye, hogy az alapvalóságban vagyunk.”

A tudomány álláspontja, hogy a megfelelő szintű technológiai kapacitás hiányában soha nem leszünk képesek felismerni a szimulált valóság ismertetőjegyeit, emiatt ez a kérdés egy jó darabig még rejtély marad. Addig is rácsodálkozhatunk a Mandela-effektus okozta kisebb-nagyobb furcsaságokra, és ha figyelmesen monitorozzuk ismereteinket, könnyedén megfigyelhetjük magunkon torzító befolyását. 

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu