New York lenyűgöző látványosságok otthona, évente milliók keresik fel, hogy eljussanak egy Broadway előadásra, lássák a Wall Streetet, a Szabadság-szoborot, elmerüljenek a világ egyik legmenőbb városának nyüzsgő forgatagában – vagy akár érkeznek azzal a szándékkal, hogy itt kezdjenek új életet. Persze arrafelé élni sem fenékig tejfel: az itt lakó emberek egy része komoly problémákkal küzd.

Hogy csak egyet emeljünk ki: elképesztő a drágaság és az ezzel járó lakhatási szegénység. Becslések szerint több, mint hatvanezren élnek otthon nélkül a városban különféle szállókon, alkalmi szálláshelyeken és az utcán, még többen rettentő lakáskörülmények, tartozások árnyékában. A járvány előtti évben becslések szerint több mint 2000 ember húzta meg magát a legnagyobb nevezetességek alatt húzódó használaton kívüli metróalagutakban.

New York és a hajléktalanok

A nagy gazdasági világválság idején New Yorkban is emberek tömegei szegényedtek el, vesztették el munkájukat és váltak otthontalanná, ráadásul mindezt olyan rövid idő alatt, hogy a változással lehetetlen volt bármiféle szociális ellátással lépést tartani. Ebben a nehéz időszakban az utcára került embereknek a legleleményesebb kényszermegoldásokra volt szükségük, ha túl akartak élni, New York éghajlata ugyanis rendkívül szélsőséges. A nyári 30-40 fokos melegek mellett télen nem ritkák a kétszámjegyű mínuszok sem, így élet-halál kérdés, hogy menedéket találjon az ember. Az üres metróalagutak minden hátrányuk (sötét, nedves, dohos és piszkos helyek) ellenére jó megoldásnak bizonyultak, és

akadtak, akik évtizedekre is berendezkedtek itt, a lehetőségekhez képest szinte komfortos körülményeket kialakítva. 

New York metróhálózata óriási (az első vonal még az 1800-as évek végén épült), ma húsznál is több aktív vonalon közlekednek szerelvények, viszont egyes metróalagutak számos szakasza elhagyatott, mert valamilyen okból megszüntették bennük a közlekedést. Mivel ezeket az alagutakat hosszú ideig nem használták, nem takarították és nem is ellenőrizték, a harmincas évektől egészen a kétezer-tízes évek végéig éltek itt emberek eltérő számban és nagyon eltérő komfortfokozaton. Az évtizedek során New York (és az egyébként szintén óriási földalatti kommunáknak otthon adó Las Vegas, vagy más világvárosok) lakóinak körében nagyon sok városi legenda terjedt a vakondemberekről, sokan voltak, akik kitalációnak minősítették ezeket a történeteket, és kétségbe vonták, hogy valóban laknának emberek az alagutakban. De a kilencvenes években már viszonylag sok, komolyabb cikk is foglalkozott a kérdéssel. Sőt, a korszak egyik legismertebb showman-je, Jerry Springer is forgatott a föld alatt lakó hajléktalanok körében. Nem sokkal később (részben épp a médiafigyelem hatására) elindult egy nagyobb kitelepítési hullám, de a vakondemberek egy része átvészelte ezt az időszakot is, és egészen néhány évvel ezelőttig lakták az alagutakat. 

A vakondemberek

A metróalagutak közönségtől elzárt területeire itthon szinte lehetetlen bejutni, ezért a legtöbbünknek elképzelése sincs, milyen is ez a földalatti világ. New Yorkban viszont egyes metróalagutak bejáratai viszonylag könnyen megközelíthetők, bár a belépés természetesen illegális. Persze ki is akarna belépni, pláne berendezkedni egy sötét, törmelékkel, rágcsálókkal, szeméttel és bűnözőkkel teli alagútban? Nos, azok, akinek nincs más választásuk. Azok, akiket nemrég tettek ki a lakásukból, akik szerencsét próbálni jöttek a városba, de kudarcot vallottak, akik drogfüggésük miatt lettek számkivetettek. Azok, akiknek nagyon rossz tapasztalataik voltak a hajléktalanszállón és az olyan, sok hajléktalannak otthont adó helyeken, mint például a Los Angelesben lévő óriási nyomornegyed, a rendkívül rossz hírű Skid Row.

Belőlük lesznek a földalatti alagutak lakói, a vakondemberek.

Mint minden olyan helyen, ahol sok ember él, a föld alatt élők is közösségeket alkotnak. Az itt lakók közt (akik között egyedülállók, fiatalok és idősek, sőt egész családok is voltak) az évek, évtizedek során hierarchia alakult ki, és a legtöbben féltve, és határozottan őrizték az alagutak nekik jutó szegleteit. Voltak, akik megelégedtek egy az alagút félreeső részén letett matraccal, mások viszont szinte lakosztályokat alakítottak  ki maguknak az alagutak melléküregeiben, kisebb-nagyobb föld alatti termeiben, megint mások sátrat vertek, vagy erős kartonból és deszkákból tákoltak hajlékot maguknak. Többen közük háziállatot, kutyát, macskát is tartottak, akik társaságot nyújtottak ezen az elszigetelt és magányos helyen, amelyet otthonuknak neveznek, és bizonyára mindannyian találkoztak a metróalagutakban ezerszámra élő patkányokkal is. 

A föld alatt élő emberek mindennapjait nemcsak a nyomorúságos körülmények (és elsősorban például a korlátozott tisztálkodási lehetőség) nehezítette, de az is, hogy mivel illegálisan laktak a föld alatt, kényszeresen kellett őrizniük anonimitásukat, nem engedhették meg maguknak, hogy a hatóságok tudomást szerezzenek hollétükről.

A legtöbben ezért csak az éj leple alatt merészkedtek elő, és nemcsak titokban, de folyamatos szégyenben is kellett élniük amiatt, ahogy lakni kényszerültek. 

Sokan közülük gyűjtögetésből, kéregetésből, az utóbbi évtizedben alumínium dobozok visszaváltásából és az élelmiszeráruházak lejárt szavatosságú, kitett maradékaiból éltek a sokuk szerint szinte komfortos, de mégiscsak sötét, mosdó és wc nélküli szálláshelyeken. Az évek során a helyi városvezetés komoly erőfeszítéseket tett a metróalagutak szakaszainak kiürítésére. A feladat azonban hatalmas, ezért bár elvileg 2019-re mindenkit kitelepítetek, feltételezik, hogy még ma is élhetnek emberek ezekben a föld alatti közösségekben.

Vakondemberek filmen, könyven, újságcikkben 

A vakondemberek történetéről számos izgalmas cikk, fikciós és tényeken alapuló könyv, illetve dokumentumfilm is készült, utóbbiak különösen tanulságosak, mert azt mutatják meg, mire képes az ember, ha ennyire kiszolgáltatott helyzetben van, és milyen erős motivációt jelent a biztonságra, lakhatásra vonatkozó alapvető emberi igény.

Marc Singer brit filmrendező 2000-ben készült Sötét napok című filmje a New York-i metró egy elhagyatott szakaszán, a Freedom Tunnel (Szabadság alagút) nevű területen élő emberek egy csoportját követte nyomon. Teun Voeten újságíró és kulturális antropológus azonos című könyve szintén egy metróalagút lakóiról szól, akik között a tudós öt hónapig élt. Más újságírók is foglalkoztak a New York földalatti hajléktalanjaival, Margaret Morton fotós pedig elkészítette a The Tunnel (Az alagút) című fotókönyvet.

Rich Penksa, a hajléktalanellátás vezetője egy Las Vegas alatti csatornában 2009. szeptemberében (Fotó: Brian Vander Brug/Los Angeles Times via Getty Images)

Erik K. Swanson filmrendező 2008-ban járt a föld alatt, hogy találkozzon az ott élő New York-i lakosokkal, de felvételeit hosszú ideig, épp az ott élők biztonsága érdekében nem hozta nyilvánosságra. Képsorai nemrég új aktualitást nyertek, mert a városban idén összetalálkozott filmjének egy korábbi, mára kilakoltatott szereplőjével, akivel egy újabb rövidfilmet vett fel arról, mi változott azóta.

De kezdjük az eredeti alkotással, ami nemcsak azt segít megérteni, hogy kerül valaki egy a szereplőkhöz hasonló helyzetbe, de azt is, hogy a nyomorúságos körülmények között még a fenti világban megszokottnál is nagyobb jelentősége van személyes térnek, vagyontárgyaknak, lakásfelszerelésnek,  amiktől sok itt élő embert egyik pillanatról a másikra fosztottak meg. 

Vakondemberek – Élet a New York alatti alagutakban című filmben több az alagútban lakó emberrel találkozhatunk.

Egyikük, Walter 20 évig élt a föld alatt, megdöbbentően otthonos körülmények között. Az alagútban kialakított lakóhelyén volt áram, számítógép, magnó, sütő, Walter pedig lomtalanításokon szerzett bútorokkal, szőnyegekkel és dísztárgyakkal a lehetőségekhez képest kifejezetten lakályossá tette azt. A férfi, aki a forgatás idején hatavanas évei elején járt, bizalmába fogadta a filmest, akinek kedvenc használati tárgyait is megmutatta, mesélt családjáról, arról, hogy nem segélyből, hanem alumínium dobozok gyűjtéséből és újrahasznosításából él, és hogy nemrégiben Motörhead koncerten is járt egy ismerősével. „Szeretek itthon lenni, amikor itt vagyok, le tudom játszani a filmjeimet, zenét tudok hallgatni, olvasni, itt vannak a könyveim, magamra főzök és nem zavar senki” – mondta Walter. 

Carlos hazafelé tart az egyik elhagyatott alagútban (Fotó: Youtube screenshot)

Egy másik férfi, a kubai bevándorló, Carlos 2007-ben az Amtrak-alagútban (az egyik legnagyobb amerikai logisztikai cég kiszuperált szállítóalagútja) lakott, amikor a filmrendező találkozott vele.

A filmben elmeséli (itt látható a felvétel), hogyan küzdött sokáig azért, hogy munkát találjon, és hogy mennyivel jobban szeret föld alatti kuckójában, mint hajléktalanszállókon élni. Utóbbiakkal kapcsolatban nagyon sok rossz tapasztalata volt ugyanis a mélyen vallásos férfinak, akiből megdöbbentő életöröm árad, és aki szerint a „fenti” helyek erőszaktól és drogtól hemzsegnek. Carlos az alagút egy alsó csatornarészében élt, lakásajtaja egy óriási csatornafedél volt, ami mögött (alatt) viszont megint csak viszonylagos komfort fogadta a betekintőt. Carlos otthona fűtéssel, mikrohullámú sütővel, hűtőszekrénnyel és számítógéppel is fel volt felszerelve, évek munkája alatt ő is szert tett egy sajátos, a nyomorban kifejezetten stabil egzisztenciára, melynek tisztaságát úgy óvta, mint a fentiek. Ő és a videós is csak cipőjét levéve ereszkedhetett le a furcsa garzonba. Bár egy alagútban, a számkivetettek közt is számkivetettként élt, elmondása szerint mindene megvolt, még olyan dolgok is, amik New York más szegényeinek például nem. Ő és Walter is megoldották például, hogy lakásuk minimális áramigényét a föld alatti elosztódobozokra csatlakozva biztosítsák, és leleményes eszközökkel friss vizet is juttattak maguknak, mindkét férfi kulturált megjelenésű, kedélyes ember benyomását keltette a filmekben.  

Walter a Vakondemberek – Élet a New York alatti alagutakban című dokumentumfilmből (Fotó: Youtube screenshot)

Ők persze inkább kivételek: a vakondemberek realitása inkább a fent szinte elképzelhetetlen nélkülözés és megvetettség, az egykor a föld alatt élő családok helyzete pedig még szorongatóbb volt. A szülőknek ugyanis minden úton meg kellett próbálniuk elkerülni a hatóságokat, mert lakhatási körülményeik a gyerekek elvételével is fenyegettek. És sokan másoknak sem volt pozitív élmény az alagutakban élni.

Rob Staskiewicz, egy hajléktalan veterán, aki 17 évet töltött börtönben is, a Penn Station és a Hudson Yards alatti alagutakban élt. Az őt a témában korábban megszólaltató Guardiannek elmondta: „Az alagutakban élni szívás, ember. Szörnyű. Nem tudsz zuhanyozni, nem tudsz normálisan enni. Vannak emberek, akik csak drogozni jönnek ki. El vagy zárva a fenti élettől.”

Ha ez sincs, mi marad?

A sokáig lezárt Szabadság-alagutat először 1991-ben nyitották meg újra a metróforgalom előtt, ami tömeges kilakoltatásokhoz és a földalatti lakások lebontásához vezetett, de az azt követő években a hajléktalanok visszaköltöztek egyes elszeparált részeibe. Walter és Carlos 2009 körül kényszerült elhagyni a nyomornegyedben lévő otthonát, amikor az Amtrak elkezdte visszavenni az alaugtat, hogy raktárként használja. Walter 2012-ben meghalt, miután elütötte egy vonat, a filmes viszont majd 15 évvel az első forgatás után ismét találkozott Carlossal, aki még mindig hajléktalanként, de már nem a föld alatt élt. A férfi most egy utánfutós kerékpárral hordozza a holmijait és legtöbbször ott alszik, ahol az éjszaka éri. Részletesen mesél kilakoltatásának történetéről. „Többször jöttek a rendőrök.

Először, másodszor nem akartam elmenni. Harmadjára vittek, és bíróság elé is kerültem birtokháborításért. A lakásom bejáratát egy 300 kilós vassal zárták le.

Majdnem hét évet értem ott és nagyon élveztem. De ennek is meg kellett lennie. Ma buszokon, templomokban alszom. De végül is szabad vagyok és ez a lényeg .”

Ma urbexesek (a magyar urbexesektől itt írtunk korábban) és vakmerő kíváncsiak látogatnak csak el a a korábban lakott alagutakba, hogy megcsodálják és lefényképezzék a falakat díszítő graffitiket. Nemrég a dokumentumfilm készítője is visszatért, hogy terepszemlét tartson. „A minap visszamentem az alagútba – meséli új filmjében. Sok minden megváltozott azóta, hogy utoljára ott jártam, és még inkább azóta, hogy az első videó készült. Az alagútnak ezen a szakaszán már senki sem lakik. Az egész területet kitakarították, és az Amtrak karbantartó vonatainak és felszereléseinek tárolására használják. A területen rengeteg tevékenység folyik, építkeznek. Összefutottam egy volt alagútlakóval és egy másik férfival, aki már máshol lakik. Megerősítették, hogy néhány évvel ezelőtt a teljes alagutat kiürítették, a lakásokat egytől-egyig felszámolták és rendszeresen átfésülik ezt a területet a rendőrök”.

New Yorkban tehát már nincsenek, de Las Vegasban például még mindig kényszerülnek a föld alá, esélyeik pedig – a lakhatási válság közepén – továbbra is kilátástalanok.

Kiemelt kép: Getty Images