Általánosságban viszont annyi kijelenthető, hogy a női divatot ezekben az időkben (az első néhány évet leszámítva) nem az egyszerűség és letisztultság jellemezte: az extravagáns, kihangsúlyozott derékvonallal, néha hosszú, máskor inkább tömött szoknyákkal operáló, és gazdagon díszített anyagokból készült, hatalmas ruhák sokszorosan túlragyogták a férfiak praktikus, visszafogott, háromrészes öltönyeit. A pompás cicoma és az ezernyi divatkellék azonban nemcsak a nők megjelenését emelte magasabb szintre, hanem csurig volt töltve mögöttes tartalommal és rejtett funkciókkal – például az ismerkedési és udvarlási rituálék sikerének érdekében is.

Alább egy igen informatív videón tekinthetjük meg a legfontosabb eltéréseket a 19. század különböző évtizedeinek trendjei között. A lengyel divattörténész, Karolina Żebrowska kézzel rajzolt ábráinak köszönhetően a videó az angol nyelven nem értők számára is könnyedén értelmezhető.

Angolos kényelem versus díszmagyar

De hogy megértsünk, hogyan jutottunk el idáig, előbb egy rövid pillantást kell vetnünk az előző évszázadra. Szilágyi Sándor, a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont történésze úgy látja, hogy a 18. század émelyítő túldíszítettsége, a nehéz abroncsok, a drága holland posztók és a fodorrengeteg után fellélegzéssel volt egyenértékű, mikor a 19. század elején teret nyert a praktikum az öltözködésben.

„Az előkelők számára mindig fontos volt, hogy kifejezzék a társadalmi rangjukat, ezért is volt annyira jellemző a barokk és a rokokó idején a paróka, aminek segítségével áthallásosan azt is kifejezhették, hogy magasabbak, magasabb rangúak a többieknél – magyarázza a történész. – A nők hasonló megfontolásból védték magukat ekkoriban a nap sugaraitól is, hiszen csak a földeken dolgozó parasztok barnultak le, ennek érdekében pedig

a nemesek rizsporral és keményítővel tették még fehérebbé bőrüket, a teljes hatás érdekében pedig a púderréteg tetejére kékes-lilás színnel a vénáikat is megfestettek.”

A parókák jellemzően lószőrből vagy emberi hajból készültek, majd a kívánt forma érdekében különböző tömőanyagokkal, abroncsokkal és párnázással bővítették őket jellegzetes, 18. századi hajkoronává. Amikor megállapodtak egy tökéletesnek vélt fazonban, azt faggyúval rögzítették, majd a púderszobában szintén rizsporral vagy keményítővel fehérítették. Az ősz parókák voltak a legértékesebbek, mivel ezek hófehér színükkel a tisztaságot jelképezték – jóllehet, mivel az előkelők hajkölteményeiket ritkán (vagy egyáltalán nem) mosták, szemrevaló parókáik gyakran élősködők otthonául is szolgáltak.

Nem éppen a kényelemről és a higiéniáról szólt tehát a 18. század divatja, ez pedig minden bizonnyal közrejátszhatott a funkcionalitást előtérbe helyező, letisztult angol divat hirtelen jött népszerűségében az új évszázad derekán. Nyugat-Európában a franciáktól és a spanyoloktól az angolok átvették a divatdiktátor-szerepet, ennek értelmében pedig a trendi öltözékek egyre egyszerűbbé és praktikusabbá váltak; a férfiak cilindert, frakkot, pantallót, a nők egyenesebb szabású ruhákat és kevesebb alsószoknyát húztak (később ez a trend ismét visszatér, mi több, egyre túlzóbbá válik, ahogyan az a divat világában lenni szokott).

Persze Szilágyi Sándort kifejezetten a 19. század magyar divatjának sajátosságairól is megkérdeztük.

„II. József az abszolutizmus idején mindent egységesíteni szeretett volna, még a divatot is, és erre, amolyan válaszreakcióként, ellenállásként született meg az ötlet bizonyos magyarok részéről, hogy elkezdenek csak azért is magyaros öltözékeket hordani

– magyarázza a történész. – Korábban sem volt idegen, még az előkelőktől sem, hogy magyaros ruhákat viseljenek, de ekkoriban mindez egy jelentős mögöttes jelentéstartalommal bővült, azzal, hogy »nekünk bizony saját, önálló kultúránk van, magyar az anyanyelvünk, a nemesség apanyelve pedig a latin, köszönjük szépen, nem fogunk németül beszélni, vagy más nemzetekhez hasonlóan öltözködni«. Ez a mentalitás aztán az 1848-as események során csúcsosodott ki igazán”.

Bár a nájmódi (új divat – a német neue Mode-ból) mindig erősen hatott hazánkban, ebben az időkben egyértelműen a nemzeties öltözködés vitte a prímet: megjelent a zsinórozás, a pitykegomb, a mente, az atilla, a szűkebb nadrágok, a csizmák, nőknél a pántlika, a főkötő, a magyaros ruhaderék, a rokolya, a hasított ujjú, prémes mente, a kötényke és a többi. A nemzeties divat hóbortja pedig a 19. század második felére egészen odáig fajult, hogy a magyar hivatalokban és az országgyűlésben szinte kizárólag díszmagyarban jelentek meg a férfiak. „Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy valaki ne kócsagtollas süvegben, mentében, dolmányban, attilában, karddal az oldalán jelenjen meg hivatalosan – mondja Szilágyi Sándor. – A kard mindig ott lógott a magyar férfiak oldalán, akkor is, mikor 1848-ban megérkeztek Bécsbe. A Hofburg őrei igencsak megijedtek, mikor meglátták, hogy fegyver van náluk, és ez aztán a tárgyalások menetét is nagyban befolyásolta”.

Divatkép – Modes de la compagnie, Lyonnaise, 1860 (Fotó: Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont)

Kalandorok kíméljenek

Bár a 19. századi öltözékek ma is joggal nyerhetik el tömegeknek a tetszését, nőjogi szempontból már közel sem mutat idilli képet a visszatekintés, a korabeli illemszabályok szerint ugyanis egy hölgy legnemesebb értéke csakis az erénye lehetett. Ennek megfelelően a nőket illett deréktól lefelé, egészen a földig eltakarni; nem volt szabad semmilyen módon hangsúlyossá tenni a nemiséget; ennek tetejében pedig

nemcsak hogy proaktív nem lehetett egy ismerkedni vágyó nő, de még reagálnia sem volt szabad, mondjuk egy szerenádra, hiszen ez is az ő becsületén ejtett volna csorbát.

Hódított az ártatlan, szende nőideál eszményképe. „Ha csókolózáson kaptak egy párt, akkor az házassághoz vezethetett, mivel a csókkal az úr elvileg a földbe döngölte a hölgy becsületét, ezt pedig kizárólag a házasság szentségével lehetett tisztára mosni” – meséli Szilágyi Sándor.

A szigorú ismerkedési szabályok mindkét nem számára sok fejtörést okozhattak, ugyanakkor nagyon fontos volt ezeket jól ismerni, hiszen még az elrendezett házasságok esetében is hosszas (kötelező) udvarlás előzte meg a frigy megkötését. (Egyes hiedelmekkel ellentétben a szerelmi házasságok nemesi körökben sem mentek ritkaságszámba, Békés vármegye egykori főispánja, báró Harruckern Ferenc például még a 18. században kijelentette, hogy nem fogja olyan férfihoz feleségül adni a lányát, Jozefát, akit a nő nem szeret.)

„Egy férfi nem udvarolhatott »csak úgy« egy nőnek. Csak és kizárólag abban az esetben tehette ezt meg, ha konkrétan tudta, hogy el akarja venni feleségül.

Amennyiben pedig elkezdett udvarolni valakinek, ami akkoriban eleve egy hosszabb folyamat volt, akkor ezt sem hagyhatta abba »csak úgy«, hiszen ezzel egyrészt megsértette volna a nőt, másrészt pedig egy ilyen esettel a saját renoméját is csökkentette – hangsúlyozza a történész. – Az urakra is nagyon rossz fényt vetett, ha előkelő körökben elterjedt róluk az a pletyka, hogy szoknyapecérek, a pénzre hajtanak, vagy hogy komolytalan alakok. Nem volt szabad potyára ismerkedni”.

A grófnő ruhája utolsó simításokra vár – a feladat elvégzésével a házvezetőnőt tisztelték meg (Fotó: Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont)

De a szemérmesség álcája mögé rejtőzve, persze, a 19. század embere is éjjel-nappal csábított és csábult – a még éppen megengedett kereteket feszegetve. A bonyolult francia- és bozontos angolkertek magasra nőtt növényeinek takarásában sok mindent megtehettek a kor szerelmesei, és a gardedámot sem volt lehetetlen kicselezni – az igazán leleményesek még írásban is képesek voltak erre: a korabeli bélyegnyelv szerint egy a boríték bal alsó részére ragasztott bélyeg például titokban annyit jelentett, „szeretlek”.

„A sok korlátozás közepette a szándék mindig utat tört magának. Mehner Vilmos, a kor egyik legjelentősebb illemkönyvének (Legujabb és Legteljesebb legyező-, kesztyű-, zsebkendő- és színnyelv – a szerk.) megalkotója például a legyezőnyelvről azt mondta, hogy arra való, hogy a kacérságot szemérmességnek tüntessük föl általa – magyarázza Szilágyi Sándor. – De a szerelmesek egyébként titkos jelrendszerek nélkül is fel tudták találni magukat, például a már említett Harruckern Jozefa bárónő és későbbi férje, gróf Károlyi Antal, még ismerkedésük idején a rizikósabb mondataikat kizárólag magyar nyelven vetették papírra levelezéseikben, hiszen a bárónő gardedámja ezt a nyelvet nem értette.”

A cikk második részében a legyező-, a kesztyű-, a zsebkendő- és a színnyelv szabályairól írunk majd bővebben.

Kiemelt kép: Viktória királynő (1819 – 1901) és Albert herceg egy korabeli rajzon – Fotó: Hulton Archive/Getty Images