Ha Bridget Jonesról, a szerelmi ügyekben csetlő-botló, bohókás szingliről készülhetett szórakoztató film a kétezres évek elején, ideje lenne forgatni egyet az unokaügyben csetlő-botló nagymamákról is. Azokról, akik hatvan fölött még javában dolgoznak, és esténként úgy esnek be az ágyba, nemhogy még palacsintát süssenek az unokáiknak; akik legfeljebb félévente látják távolban dolgozó gyerekeiket és családjukat, legyen az külföld vagy Budapest; akik annak idején még dr. Spock gyerekgondozási kézikönyvét forgatták, és most tanácstalanul tévelyegnek korunk kívánalmai között…
Szvetelszky Zsuzsanna szo­ciál­pszichológus éppen egy e témában folytatott nemzetközi kutatásban vesz részt, szerinte a nagyszülők a hetvenes évek óta keresik önmagukat.
– Azok a nők jártak talán a legjobban, akik a hatvanas évek végéig világra hozták a gyermeküket – állítja. – Akkor még éltek az utolsó, klasszikus értelemben vett nagymamák, akik őrizték az évszázadok során kijelölt integráló szerepüket a családban. Tudták, hogy a szülők dolgoznak, életpályát, egzisztenciát építenek, kevés idejük marad arra, hogy érdemben foglalkozzanak a gyerekeikkel. A fiatal ara a tradíciók szerint a fiús házhoz költözött, az anyósa az első perctől kezdve ott volt mellette, értem ezalatt a szülést, a gyereknevelést, a háztartás vezetését, így megoszlott a teher.
A panellakásokba azonban a vidéki nagyszülők már nem költöztek be a fiatalokkal, így lassan kezdtek szétesni a nagycsaládok. S mivel a szocialista pályaképben a munkát illette meg az első hely, anyuka és apuka a gyerekeket – még nem lévén gyes – általában három hónapos korukban bölcsődébe adták.
A vidéki nagyszülők ezt nem mindig nézték jó szemmel. Engem például a nagymamám, aki háztartásbeliként töltötte el az életét, mint annak idején a legtöbb asszony, kivett a bölcsődéből, és iskolás koromig ő nevelt. Emlékszem, ahogy ülök mellette a tornácon egy sámlin, és nézem, ahogy borsót fejt. Nem játszott velem, a hagyományos kultúrában ez nem volt szokás, mert nem a gyerek köré szerveződött az élet, mint ma, hanem csak énekelgetett, miközben figyeltem, mit csinál. Ennek azóta is hasznát látom, és nem csupán a borsófejtés tekintetében. Máté Gábor orvos A család ereje című könyvében azt írja, ha a gyerek nem lát felnőttet – márpedig ma alig lát, hisz a szülei a munkahelyükön dolgoznak –, nem lesz valós képe a világról.

Nagyi, mesélj!
A másik óriási előnye annak, ha a nagyszülők kiveszik a részüket az unokák neveléséből, hogy sokszínű világ tárul fel előttük, amelyben nem csupán gyerekek meg felnőttek vannak, hanem idős emberek is, akik más ritmus szerint élnek.
A lelassult idő módot ad arra, hogy megismertessék az unokákkal a család tradícióit, elmeséljék a felmenőik­ről szóló történeteket, márpedig ezek minden ember identitásának fontos részét képezik. A kutatás rámutat: az értékek átadásában óriási szerepe van a nagyszülőknek.
A bökkenő csak az, hogy a kutatások szerint a mai nagymamák egyre kevesebb időt töltenek az unokáikkal. Márpedig korábbi vizsgálatokból kiderült, hogy ha nincs a család közelében legalább egy segítőkész nagyszülő, kevesebb gyerekre vállalkoznak a fiatalok. Skandináviában épp most kezdenek észbe kapni, meg is jelent egy társadalmi reklám, hogy a nagyszülők a nyaralás alatt feltétlenül vállalják el az unokákat, különben nem születik meg a következő gyerek.

Munka mellett
Lássuk, miért nem jön létre a kiegyensúlyozott együttműködés a szülők és nagyszülők között? Az első ok az, hogy a nagymamák legtöbb esetben még aktívak, amikor az első unoka kopogtat.
– Éppen betöltöttem az ötvenötödik évemet, javában kerestem a válás után az új társamat, színházba, koncertekre jártam, amikor a nagyfiam bejelentette, hogy gyermeket várnak. Az ő szempontjukból nem volt korán, az enyémből azonban igen – árulja el egy budapesti nagymama. – Kilenc hónap kellett hozzá, mire bele tudtam bújni a nagyszülő bőrébe. De csak egyszer kellett a karomba kapnom a babát, hogy elfújja a szél az összes fenntartásomat. Minden este szakítottam rá időt, hogy átmehessek a fiamékhoz, én fürösztöttem, altattam a kicsit. Később azonban megtanultam meghúzni a határaimat, hiszen nekem is van életem. Azóta nyugdíjba mentem, de továbbra is dolgozom, hogy ne szoruljak rá anyagilag senki segítségére, így csak két délutánom szabad. Ilyenkor hozom-viszem a lányokat tornára, úszni, utána pedig vég nélkül játszunk. Gyakran kutakodnak régi fotók után, imádják újra és újra végighallgatni, milyen volt az édesapjuk kicsi korában, én meg közben keresem az arcocskájukon a fiam vonásait. Nagy boldogság! Vigyázok, hogy beváltsam a nekik tett ígéreteimet. Múltkor az egyik unokám barátnői­re is én vigyáztam, és a hétéves elárulta nekik, hogy a nagyi tud ám kézen állni! Nem hagyhattam cserben, hetvenöt évesen bemutattam a kézenállást, majdnem a fejemre estem. A hétvégéimmel okosan gazdálkodom, nagy baráti köröm van, ezért csak minden harmadik szombat-vasárnap fogadom az unokáimat. A gyerekeim betartják a szabályaimat, cserébe minden nyáron két hétre leviszem magammal az unokákat a balatoni nyaralónkba. Alig várják! A nagymami süt-főz, és a szülők barnán, egészségesen kapják vissza a kicsiket.

Farmer és sportcipő
A szüleim alig ismerték a nagyszüleiket. Az emberek rövidebb ideig éltek, sok volt a betegség meg a háború. Az én apai nagyszüleim a szomszédunkban laktak, élénk társasági életet éltek, Etus nagyi háziasszonyként tündökölt. Anyai, „pesti” nagymamám ritkán látogatott át Budára, de ha jött, felvette fényesre suvickolt, magas szárú cipőjét, és frissen sütött buktát hozott nekünk. A nagyszülőkkel töltött idő azonban ismeretlen volt számunkra.
A nyolcvanas években lettem anya. Férjem szüleinek pesthidegkúti nyaralójában hosszú heteket töltöttek a gyerekeim, az én mamám meg igazi „szupernagyi” volt: fejest ugrani tanította az unokáit a dunaalmási strandon…
Amikor a nagylányom kislánya, Panka született, még javában dolgoztam. Fiatal nagyinak számítottam, mivel Nóri is, én is huszonévesen szültünk.
A mai nagymamák ritkán sütnek buktát. Nem hordanak magas­szárú cipőt, farmerban és sportcipőben járnak, és tele a naptárjuk programokkal.
De azért ők is öregszenek: második unokánk, Dorka születésekor észrevettem, mintha nehezebben guggolnék mellé. Panka ma már tizenhat éves, jó vele beszélgetni. Dorka ötéves múlt, kishúga, Lili nemsokára négy lesz. Mesélek, enni és inni adok, orrot törlök. Énekelek, bolondozom, hercegnőt színezek, gyurmából Anyát és Apát formálok. Néha elfáradok. Mégsem adnám semmiért az együtt töltött időt. Minden perce ajándék. (Jásdi Beáta)

Ritka vendég
De mi van, ha valakinek több száz vagy akár több ezer kilométerre élnek az unokái? Bayer Ilona televíziós műsorvezető nemrég írt erről egy könyvet, a címe: Anyós lettem Japánban. Idézek a bevezetőből: „Ajánlom e könyvet Noéminek, Naotónak és Marinnak, kikre oly sokat vártam, s akik születésük óta fájóan hiányoznak nekem. Kis »szamurájom« különösen, hiszen őt évenként csak egyszer ölelhetem meg… Nem lehetek igazi nagymamátok, pedig nagyon szerettem volna az lenni. Amilyen az én Mamukám, a ti üknagymamátok, Bulcsú Etelka volt. Ő adott nekem példát mindenből, amit egy becsületes, tisztes élethez szükségesnek érzett. Tőle tanultam a munka és az emberek tiszteletét, a nyitott ajtót és szívet, az önzetlen kéznyújtást a rászorulóknak… Erős mintát kaptam. Oly erőset, hogy felnőttként én is ilyet akartam. De közben nagyot változott a világ, s ez nem kedvezett az álmaimnak. Az egy fészekmeleg nagycsalád volt, ahol békés, egymást féltő szeretetben élnek a felnövekvő kisdedek a lassan távozó öregekkel. Ezt a szép körforgást viharként elfújta a 21. század újkori népvándorlása. Még csak nem is egy kontinensre repítette szüleiteket. Meglelték ugyan helyüket az új hazájukban, de felnőve ti is látjátok majd, ára van mindennek. Ti soha nem tudjátok meg, milyen egy, a közeletekben élő, veletek sokat törődő nagyi, akivel a legjobban tudtok bolondozni, aki palacsintát süt késő este is, ha megkívánjátok. És aki a legjobb szövetségesetek csínytevéseitek elhallgatásában, titkaitok megtartásában. A távolság miatt nem lehetek része az életeteknek, ritka vendég vagyok csupán. Csak fényképen meg Skype-on látlak felnőni benneteket. Egyik szemem sír, a másik nevet…”

Ahány ház, annyiféle szerep
A harmadik oka a nagyszülők elmaradásának az, ha valamilyen sérelem miatt nem tudnak együttműködni a gyerekeikkel. Nehéz is áthidalni a szakadékot a két korosztály között, hiszen mind szocializációs, mind kulturális tekintetben soha nem látott szélességűre nyílt. Erről vall a következő nagymama panaszos levele: „A menyem eltiltott az unokáimtól. Azt állítja, folyton édességgel tömöm őket, és még fogat sem mosunk utána. Úgy leckéztet, mint egy taknyos gyereket, néha alig bírom türtőztetni magam. Kész csoda, hogy a fiam meg a lányom felnőttek az én »korszerűtlen nevelési elveim« mellett! Nem értem pél­dául, miért kell a kétévesnek a szülei között aludnia, hiszen így senki nem tudja kipihenni magát. Arra találták fel a kiságyat! Biztos vagyok abban, hogy ennek az egész őrületnek az igény szerinti szoptatás az oka. A kicsi ötször szopizik éjszaka, mert csak így tud visszaaludni, ha felébred. Teljesen elszúrták a nevelését, mert ezt olvasták az interneten. Nálam ilyen nem volt, a fiaim négyóránként kaptak enni, hat hónaposan pedig már átaludták az éjszakát. Azt sem érem fel ésszel, miért kell egy babának hét hónaposan darabos ételt ennie…”
Megmutattam a levelet Horváth Magdolna család- és párterapeutának, mit szól hozzá.
– Azt, hogy a szülők kompetenciáit minden esetben tiszteletben kell tartani, akkor is, ha nem értünk egyet a ma ­divatos nevelési elvekkel! Magam sem értettem mindennel egyet a fiaim családjában, de nagyon bíztam bennük, hiszen a saját gyerekei­ket ők ismerik legjobban, tehát ők a szakértők. Én mindenben igyekszem támogatni őket, például abban, hogy párként is legyen idejük egymásra. Szakemberként lényegesnek tartom tudatosítani, hogy az unokák mindig a szülők szemüvegén át látnak minket. Ezért nagyon fontos, hogy ápoljuk, szükség esetén rendezzük kapcsolatunkat a gyerekeinkkel, és elsimítsuk a régi konfliktusokat. Ez a feltétele annak, hogy az unokák átélhessék a generációk harmonikus együttműködését. Hál’ istennek a praxisomban egyre többször fordul elő, hogy felnőtt „gyerekek”, akik már szülők is, a saját szüleikkel jönnek el családterápiára, hogy rendezzék korábbi sérelmeiket, elakadásaikat, de felelevenítsék pozitív emlékeiket is. Ezzel nemcsak a gyerekeinknek és az unokáinknak teszünk jót, hanem saját magunknak is. A nagyszülők történetei a család régmúltjáról, a szülők gyerekkoráról a kicsik számára is nagyon érdekesek, ez formálja az identitásukat, és átélhetik az összetartozás érzését. Nem nagyszerű, hogy minden életszakaszban újra és újra átélhetjük – csak éppen más szerepben, más szemszögből – az élet körforgását?
Amint látjuk, nincs egyedüli üdvözítő módja a nagyszülőségnek. Ahány család, annyiféle nagyi. Ha ráérzünk az ízére, nem csupán kötelesség lesz – mert hangsúlyozom, az! –, hanem végtelen örömforrás is. Érdemes kiaknázni. Az unokák visszafiatalítják az embert. Lehetünk kicsit ismét gyerekek, hiszen nincs már rajtunk felelősség, ugyanakkor fürdőzhetünk a szeretetükben, ragaszkodásukban, ami megrepíti a fáradt lelket. Sokan képtelenek megbarátkozni a szereppel, hiszen egyből azt gondolja róluk a világ, hogy megöregedtek. Gondoljanak, amit akarnak! Hiszen azt csak mi tudjuk, mennyi mindent kapunk unokázás közben. Boldogabb emberekké válunk!

Fotó: Getty Images