Wolf Kati: „Helyére kerül, hogy mi számít az életben”

Elképesztően nagy hangja van, mégis csendesen, fegyelmezetten teszi a dolgát. A színpadon ragyogó díva, de a hétköznapokban végtelenül természetes. Állandó szerepei között ott az énekesnő, az anya, a zsűritag, a barátnő, és ő mindegyikben jól érzi magát.

Az elmúlt időszakban több fiatal énekesnő panaszkodott, milyen szörnyű ma nőnek lenni a zeneiparban. Te is ennyire elkeserítőnek találod a helyzetet?
Nekem rengeteg olyan pillanatom volt, van, amit semmiért nem adnék oda, ezért inkább azt mondom, hogy küzdelmes. A nőknek ezen a területen is többet kell letenniük az asztalra, hogy eljussanak ugyanoda, ahová a férfiak. Ebben az is benne van, hogy a férfi előadók felé sokkal nagyobb odaadással fordul a közönség, például mi, nők, úgyhogy lányok, itt az ideje egymásért is lelkesedni! De hát mondj nekem egy szakmát, aminek a művelői úgy érzik, az ő munkájuk minden percben csodás! Akkor választottál jól foglalkozást, ha vannak benne pillanatok, amiket imádsz, és ezekért vállalod a másik oldalát is, mert minden munkának megvan a „bányarésze”. Én nagyon szívesen gürizek, akárhány órát lelkesen próbálok a zenekarommal, óriási figurák, zseniális zenészek. Türelemmel várok egy tévéstúdióban éjjel fél kettőig, hogy rám kerüljön a sor, mert tudom, hogy ilyen a show-biznisz, itt néha várni kell.

Ez igaz a hírnévre is?
Abszolút. Van egy vízió az emberben, dédelgetsz egy álmot, futod a köröket, és bíznod kell benne, hogy ha ma nem sikerül, akkor majd holnap. Az ismertségre húsz évet vártam. Valahol biztos voltam benne, hogy eljön az én időm, ezért türelmes voltam. Kell egy nagyon erős hit, hogy amiért dolgozom, az össze fog jönni, illetve ki kell tudni várni a hullámzást. Nincs sok állócsillag; ami kívülről egyenes pályának tűnik, belülről nem az, mindegyik hullámzik, néha nagyon felível egy pálya, majd visszaesik.

De amikor visszaesik, azt nagyon nehéz megélni.
Pedig a lenteket nem lehet megúszni. És most nem csak a szakmára gondolok. Nem szeretem az interneten terjedő nagy bölcsességeket, de van kettő, ami elkapott. Az egyik, hogy „ha meg akarod nevettetni a Jóistent, akkor mesélj a terveidről”, ez sokszor eszembe jut. Kitalálhatom én okosan, merre, hogyan haladjak, de a sors úgyis máshogy, máskor teszi elém a feladatokat. A másik az, hogy „minden elmúlik”. Sokat segít, ha ezt tudatosítjuk magunkban. Amikor flottul mennek a dolgaid, akkor élvezd ki, és töltekezz belőle, mert nem lesz mindig így. De amikor padlón vagy, üres a naptár, és egy buli sincs kilátásban, akkor is tudni kell, hogy ez majd elmúlik.

Minden téren ennyire kiegyensúlyozott vagy? Mert kívülről úgy tűnik.
Nagyjából igen, azt hiszem, tényleg kiegyensúlyozott vagyok. Nem is nagyon bírom, ha nincs körülöttem harmónia. Igyekszem puhítani az ellentéteket, humorral oldani a hangulatot a szakmámban, a magánéletemben, a próbákon, egy show-műsorban. Nem mindig sikerül, az én életemben is adódtak olyan szakaszok, amikor minden rossz összejött, de tisztában voltam vele, hogy az időt nem lehet megspórolni, a gyászt, a fájdalmat nem lehet felgyorsítani. Ilyenkor bőgök, szomorkodom, aztán egyszer csak elkezdek kifelé mászni a gödörből. De ugyanígy, ha valami pozitív dolog történik, annak nagyon tudok örülni, egy igazán jó koncert egy hétre feltölt. Úgy gondolom, azokat a feladatokat, amiket az élet elém dobott, eddig tisztességesen sikerült megoldanom.

Például a legújabb dalodnak – a pályád során először – te írtad a szövegét.
Bizony! A Covid után nagy változások történtek a zenei életemben, letisztázódott, mit akarok, és mit nem. Összeállt a saját zenekarom, mert arra vágytam, hogy mindig ugyanazok legyenek velem a színpadon, újrahangszereltük a dalaimat, de szerettünk volna egy új számot is. Madarász Gábort kértük fel a zeneszerzésre is a hangszerelések után, és ő azt mondta, rendben, de nekem kell megírnom a szöveget. Erre pontosan az történt, ami korábban is: béna közhelyek jöttek ki a fejemből, vállalhatatlan szófordulatok és mondatok, rettenetes volt.

Micsoda önreflexió!
Hidd el, arra nem lehet mást mondani! Korábban olyan szerzők írtak nekem szövegeket, mint Geszti ­Péter, Kemény Zsófi, Sztevanovity Dusán, az Artisjus-­díjas Major Eszter. Ez a sor, és akkor vessző, Wolf Kati? Hát ezen nevetnem kellett. Aztán amikor rájöttem, hogy nem kell költőnek lennem, és a saját szavaim­mal mondtam el, amit akartam, az már működött. Egészen más azt előadni, amit én írtam. Persze éneklés közben kell egyfajta hideg agy, nem szabad, hogy sírjak a színpadon. Hagyom, hogy a lelkem menjen a dallal, de közben az agyamnak tudnia kell, mi történik, a közönségre kell hatással lennem, nem magamra. Amikor elmegyek egy koncertre, na, ott ki tudok kapcsolni, ott nem figyelem, hogy az énekes jól veszi-e a levegőt, milyen a hangszerelés, hanem csak ­élvezem. Ha jó. Ha nem jó, akkor húzom a számat.

A Dal zsűrijében is te vagy az, aki bátran megmondja, mit gondol.
Vajszívű fiúk közé kerültem, és bár fogalmaznak meg kritikát, és a pontjaikon is látszik a véleményük, ők valóban ennyire kedvesek. Azt gondolom, önazonosnak kell lenni, néha én is keménynek érzem magam, de többször szerepeltem már A Dalban versenyzőként, és elvártam, hogy a pontok tükrözzék a minőséget, hogy a zsűri vegye észre, ha egy szám öt perc alatt lett összerakva, vagy odafigyeléssel minden ki van benne dolgozva. Egyébként is, miért ülök ott, ha nincs véleményem? Igyekszem nem megbántani senkit, de azzal tudok segíteni, ha elmondom mindazt, amin tud az illető változtatni.

Ezt a hozzáállást alkalmazod a tanításnál is?
Igen. A pandémia idején, amikor nem voltak fellépések, vállaltam pár tanítványt, nem sokat, mert nem akartam őket cserben hagyni, amikor beindul az élet. Időközben felkért a Debreceni Egyetem is, hogy oktassak az idén induló Könnyűzenei Intézetben, ami egy szenzációs, új dolog! Egész Közép-Európában nincs ilyen képzés egyetemi szinten; lehet tanulni komolyzenét, dzsesszt is, de könnyűzene korábban nem volt. Ez egy szakma, amivel kapcsolatban nagyon sok mindent meg lehet tanulni, és meg is kell.

Mindig énekesnő szerettél volna lenni?
Mindig! Egy családi legenda szerint Katika előbb énekelt, mint beszélt. Nem emlékszem, valóban így volt-e, de azt tudom, hogy a Vuk után nem volt kérdés, hogy ez az én pályám. Könyörögtem apukámnak, amikor ment be a Magyar Rádióba dolgozni, hogy vigyen magával, csak ülhessek ott, egy bögre ­kakaóval a kezemben, és hallgathassam, nézhessem ­az embereket, a kor nagy művészeit, ahogy jönnek-mennek.

A lányaidat vonzza a színpad?
Órákat tudnék mesélni a gyerekeimről, de már kis- és nagykamaszok, nem szeretik, ha róluk beszélek, és ezt tiszteletben tartom. Azt mondják, én vagyok ismert, nem ők, ezért majd ők eldöntik, mikor és mennyit mutatnak meg magukból a világnak.

Hogyan tudod őket megvédeni a bulvársajtótól, a kommentektől?
Ők civilek, ahogy a volt férjem is. Az énekesi karrierem legelején megegyeztünk, hogy az ismertség az én választásom volt, rájuk nézve nem kötelező. Egy darabig én voltam a „nagy magyar anya”, aki két kisgyerek mellett építi az énekesi karrierjét, vagyis érthető, hogy látni akarták a családomat, de meg kellett húznom egy határt.

Mennyire érzed úgy, hogy muszáj megfelelned a nagy magyar anya, a menő énekes, a gyönyörű nő képének? Ránk, nőkre sokkal több nyomás nehezedik, és te ismert emberként mindezt hatványozottan kapod.
A korral egyre kevésbé érdekelnek ezek az elvárások.

Ezért jó öregedni, nem?
De igen! Ha van valami haszna ennek a rosszul kitalált öregedésnek, akkor ez az. Már egyáltalán nem érdekel, ha ismeretlenek szidnak, aljas dolgokat kommentelnek. Szegény szüleim a mai napig a szívükre veszik, ha valami bántót olvasnak rólam. Mindig azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha mielőtt leír valami sértőt egy kommentelő, eszébe jutna, hogy annak az illetőnek van anyukája és apukája. A másik dolog, ami megvéd a show-biznisz kellemetlen részétől, az a baráti köröm, a barátnőimmel mindent át lehet beszélni, mindenen lehet nevetni. Normális, hús-vér nők, hétköznapi problémákkal, velük biztonságban érzem magam. Egy gyereknek, kamasznak is talán ez lenne jó: legyenek olyan barátai, akiknek elhiszi, hogy ő szép és jó, de akik szólnak akkor is, ha valami nincs rendben. Ez olyan hálót képez, ami megvédi a parttalan piszkálódástól, az internetes zaklatástól. És persze ne felejtsük el a humort. Összeülünk négyen csajok, vinnyogva röhögünk, és utána jobban vagyunk. Mindig megállapítjuk a végén, hogy „de kellettetek már!”.

Hogyan tartod magad ilyen jó formában?
Először is köszönöm anyukámnak és apukámnak, remek genetikát örököltem. Mellette pedig normálisan eszem, nagyon szeretek túrázni, és amikor csak tehetem, otthon hajtom az ellipszistrénert. Ez biztos unalmasan hangzik, az is, de közben sorozatokat nézek, így gyorsan telik az idő.

És mit teszel a mentális jóllétedért?
Azt hiszem, a stabil gyerekkor nagyon jó alapot ad ahhoz, hogy az élethez kellő erővel állj hozzá. Én úgy nőttem fel, ahogy minden gyereknek kellene: nagy család, rengeteg rokon, barát, ismerős, nagy nevetések, nagy ebédek, nagy ünneplések. És emellett jótékony szabadságban éltünk, nem álltunk folyamatos kontroll alatt. Tudtuk, hogy vár otthon egy nagyon meleg, nyitott közeg, de addig nyugodtan mehettünk a patakpartra játszani, és senki nem figyelte okostelefonon lokátorral, hogy merre járunk, benne tapicskolunk-e már a jéghideg patakban. Ez megalapozta, hogy a későbbiekben bírjuk az élet nyűgjeit.

Van olyan dolog az életedben, amire nagyon vágytál, és nem jött össze?
Prince-szel duettezni. Gyerekkoromban rengeteget hallgattam őt, és valahogy láttam magam előtt, hogy egyszer majd ő tekereg a színpadon, gitározik, én meg énekelek mellette. Későn futottam be, éppen ezért nagyon örültem, hogy a sors feldobott az égig, a mai napig rendkívül hálás vagyok, hogy ez megtörtént. Persze vannak terveim, és nyilván nem könnyű ezt az egészet fenntartani, ebben a szakmában nehéz kérdés, hogy meddig vagy érdekes. Konkrét tervem nincs, csak az, hogy ameddig lehet, szeretném ezt folytatni. Ha si­kerül, és a gyerekeim megtalálják a boldogságukat, ­pályára tudnak állni, akkor számomra minden rendben lesz.

A magánéletedről mennyit osztasz meg a közönséggel?
Félek kiadni magam, pedig tudom, milyen sokat számít, amikor valaki őszintén mesél. Elváltam, de a gyereknevelés továbbra is a közös ügyünk, a volt férjemmel normális viszony van köztünk. Sokat tettünk azért, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek a lányok. Nyilván egy válásnál mindenki érez sértettséget, de ezt muszáj félretenni, mert a gyerekeknek így is megbicsaklik az életük. Szívesen beszélnék a magánéletemről, a Nők Lapjának különösen, de vannak olyan bulvárújságok, amelyek kiemelnek egy-egy mondatot, amit aztán megturnéztatnak az interneten, és képesek a legnormálisabb dolgot is valami kellemetlenbe átfordítani.

Van olyan területe az életednek, ahol mindez nem ér utol?
Az önkéntes munkám az, ami azonnal helyre tesz. A BOK-csarnokba még mindig érkeznek a háború elől menekülők, ellátást, segítséget, információt kapnak. Nekem különösen jó az életem, ahogy a környezetemben élőknek is, de amikor látom, milyen kettétört sorsok vannak, rögtön a helyére kerül, mi számít az életben, és mi nem, a kicsinyes problémák, amikkel nyűglődtem, nevetségesnek tűnnek. Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai igazán közel kerültek hozzám, ez egy olyan csapat, amelyben mindenki tiszteletre méltó eltökéltséggel, nagy szívvel végzi a munkáját, és ezalól nem tudja magát kivonni az sem, aki odajön önkénteskedni. Tizenkét éve csinálom, már összenevetünk az ismerősökkel, egyeztetünk, ki hova megy pakolni, csomagolni, beszélgetni. Mindig kérek később is információt azokról, akiket megismertem, mert tudni szeretném, mi lett azzal a családdal, amelyet tavaly Csepelen támogattunk, meg­gyógyult-e a nagymama, hogy van a kisgyerek. Ha nem énekelnék, akkor ez lenne a foglalkozásom. Itt egyéni sorsokat látunk, ez ettől működik. A politikában, az interneten folyton csak hangzatos mondatokkal találkozni, nagy megoldásokkal. De az életünk nem így zajlik, hanem egyesével; nem az embereket kell szeretni általánosságban, hanem a szomszéddal kell jóban lenni. Rengeteget számít az egyénekkel való bánásmód. Ez sziszifuszi munka, de a hétköznapi kapcsolatainkra is nagyon igaz.

Fotó: Zsólyomi Norbert