Milyen színészi feladatnak tartod a monodrámát? 
Nyolc éve játszom A nagybőgőt, eddig ez az egyetlen szóló előadásom, és ez a nyolc év azt a felismerést hozta, hogy mindennél felszabadítóbb élmény egyedül lenni a színpadon. Múltkor hallottam a rádióban egy interjút Göttinger Palival, aki szintén játszik és rendez is szóló előadásokat, többek között A csemegepultos naplóját Ötvös Andrissal. Nagyon örültem, hogy leplezetlenül beszélt arról, hogy a monodráma valójában kifejezetten könnyű terep egy színész számára, és hogy mennyire élvezetes és felszabadító egyedül maradni a színpadon. Ugyanezt érzem én is. Ha monodrámát játszik egy színész, akkor rajta kívül nincs senki, aki elronthatná az előadást. Ha nem sikerül jól, akkor saját magával lesz egy ügye, amit meg is oldhat könnyen. Amikor A nagybőgőt játszom, az összes olyan ötlet, invenció és játékosság, amit ízlésesnek vagy jónak tartok, bekerülhet az aznapi előadásba. Minden este más. Ha rossz, miattam rossz, ha működik, miattam működik. Tiszta helyzet. 

Emberileg és/vagy szakmailag meg kell érni arra, hogy egy színész elvigyen a hátán egyedül egy darabot, vagy nem ezen múlik? 
Azt kell tisztáznia magában az embernek, hogy van-e saját hangja, saját ecsetvonásai. Ha van olyan egyedisége, ami neki tényleg fontos, akkor ezt lehetőleg meg kell találnia, vagy meg kell engednie magának, hogy megtalálja 40 éves kora előtt. Nekem sok évem telt azzal, hogy belekényszerítettem magam abba az előadói módba, amit épp elvártak tőlem. Aztán szép lassan lerugdostam magamról ezeket az elvárásokat, és elkezdtem felszabadítani magamban azt az érzést, hogy színpadon lenni inkább lehetőség, mint feladat. Szerintem egy jó színésznek fontos ismérve, hogy egyre jobb. A nézők észlelik is mindezt: „Jó volt húszévesen is, fiatal és jóképű volt, de nézd meg 50 évesen! Még jobb.” Ritkán lehet ilyet látni. Hollywoodban viszont lehet! Sok olyan színészt ismerünk, aki istenien játszott huszonévesen, vagy akár már tinédzser korában, mint Leonardo DiCaprio, aztán milyen elképesztő 48 évesen! Vagy mint Matthew McConaughey… micsoda szintlépéseket ért el magánál. Tudok persze egy-két ilyen magyar színészt is mondani, de olyat is látok, aki annyira elveszti a fényét, energiáját, játékkedvét, hogy rá sem ismer az ember. 

Szerinted mennyire engedheti szabadon egy színész a saját egyéniségét? 
Muszáj foglalkoznia a benne rejlő lehetőségekkel. 14 éve vettem át a diplomámat, ez idő alatt a legfontosabb felfedezésem az volt, hogy a humor mindenhol jelen van. Pályakezdő színészként hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy nekem kiemelkedően jó humorom van. Ezt nem szerénytelenül mondom, ez egy adottság, amit muszáj volt felfedeznem. El kellett kezdenem használni azt a képességemet, hogy meg tudom nevettetni a közönséget. Lassú folyamat volt felismernem, hogy ezt akkor is megtehetem, ha épp nem vígjátékot játszom. Régebben irigykedve néztem, ahogyan bizonyos kollégák meg tudtak nevettetni 200-300 nézőt, aztán varázsütésre rájöttem, hogy ez nem is olyan bonyolult, csak bízni kell abban, hogy a humorom létező humor. Ehhez is helyzetek kellettek. Pályám elején az volt a fő célom, hogy megmutassam, milyen drámai mélységeim vannak, milyen komoly és hiteles tudok lenni. Hogy nem egy kis dandy boy vagyok, aminek sokan néztek, hanem komoly színész, és ez az ambícióm teljesen elfeledtette velem, hogy van humorom is. Az mindig csak a büfében derült ki…

Aztán amikor láttam, hogy néhány száz ember elhiszi rólam, hogy meg tudok felelni drámai helyzetekben, elkezdtem megvizsgálni, mi a helyzet a humorommal a színpadon.

Most meg ott tartok, hogy az izgat a legjobban, hogy valahogyan megnevettessem az embereket, mert látom, mennyi terhet cipelnek az életükben. 

És szerinted tényleg ez a sorrend? Csak akkor lehet vicces a színész, ha már bizonyította drámai mélységeit? 
Nincs általános recept, nekem személyes ügyem volt, hogy komolyan vehető legyek színészként. De most már rájöttem, hogy nem kell tovább bizonygatnom a drámai mélységeimet. A humor a túléléshez szükséges abszolút gyógyszer. Biokémiailag is kimutatott összefüggések vannak a jobb közérzet és a nevetés között. A kommunikációs brandek is mind a kedélyre építenek. Ennek persze nagy része álságos, mert rosszul hozzák létre ezt a kedélyességet, ami így hiteltelenné válik, de például Hollywoodban ezek a 100 dolláros mosolyok valódiak. Ez nagy képesség, és akinek ez megvan, annak használnia kell. 

A nagybőgő tragédia vagy komédia? 
Igazán klasszikus módon tragikomikus. A nagybőgő maga a tragikomédia, amelynek főhőse kínjában már azt sem tudja, milyennek mutassa magát: nagyszerűnek vagy egy porszemnek. És annyira elvész abban, hogy ki is ő igazából, hogy benyomja magán az önvallomás gombot, és onnantól a szarkasztikus humor veszi át az irányítást. A fájdalomba nagyon sokszor humor van kódolva. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember túl komolyan veszi magát, mindig mutat neki egy kis görbe tükröt az élet. A nagybőgő fájdalmas és keserű, de akkor játszom jól az estét, ha érzelmi hullámvasutat csinálok belőle.  

Nem vagy A nagybőgőhöz kicsit fiatal? 
Már 15 évesen kinéztem magamnak ezt a darabot, de tudtam, hogy 60 alatt nem illik eljátszani. 

A 60-tól még nagyon messze vagy! 
28 éves koromig bírtam nem eljátszani ezt a szerepet. Rájöttem, hogy túl sok prekoncepciónk van bizonyos szerepekkel kapcsolatban, és ez a színészi beskatulyázás gátolhat egy csomó mindenben. A legtöbb színészben van valami racionalitás a szerepválasztása kapcsán, hogy mi fog neki jól állni, mivel fog sikert aratni. Főleg most, amikor hál’ Istennek egyre profitábilisabb kezd lenni a szakmánk, és egyre több produkció próbálkozik azzal, hogy eltartsa magát. De A nagybőgőt, egy komolyzenészről szóló, alapvetően drámai anyagot, amit a színészek általában pályájuk végén játszanak, 28 évesen elővenni valóban nem volt a legracionálisabb választás. Olyan darabot akartam, amit biztosan nem tudok megcsinálni, vagy amit hőstettnek minősítek majd, ha mégis sikerül. Most is van a célkeresztemben ilyen, most is egy olyan anyaggal dolgozom, ami közel eljátszhatatlan. De pont ezért érdekel, és addig fogok küzdeni, amíg fogást nem találok rajta. Előbb-utóbb mindig találok. 

Magával a nagybőgővel, a hangszerrel volt viszonyod? 
10 éves korom körül sokat zenéltem otthon a bátyámmal, ő dobolt, én csellóztam. A bátyám zenész is lett, és már akkor is azt sulykolta belém, hogy bőgőzni kellett volna mennem. Bár szerintem a cselló a legkifejezőbb hangszer, de azért éreztem én is, hogy a nagybőgő előjön majd még az életemben.  

Ez a nagybőgő itt mögöttem a tied? 
Igen, Petrának hívják. És van egy csellóm is, Nóra. Ő már az új kecóban vár minket. 

Csak lánynevek jutottak eszedbe? 
Ezek a hangszerek nők, nincs mit csinálni. Te láttad az előadást, abból teljesen kiderül, hogy akár öregasszony, akár fiatal nő, a nagybőgő mindenképp nőnemű. És szerintem a cselló is. Női lélekkel, női hangon szólal meg. Nem beszélve az intimitásról, hiszen mind a kettő a lábaim között van, amikor játszom.  

Egyébként tudsz nagybőgőzni? 
Fogjuk rá. Inkább jól eladom, hogy tudok. Basszusgitáron jobb vagyok. 

Említetted, hogy örülsz, hogy egyre több olyan színházi előadás készül, amely képes eltartani önmagát. 
Jelenleg játszom a Múvilávban Trokán Nórával, egyengetem A nagybőgő pesti, vidéki és határontúli életét. Közben készülök egy új előadással, ami egy igazi stand up lesz, és a szöveg egy részét én írom, emellett szeretnénk egy barátommal egy különleges gyerekelőadást is megvalósítani. Újra játsszuk a Garzonpánikot is Pálos Hannával és Szabó Győzővel. Egyre több alkotói vágyam ébred fel, amelyben az írás és a zenéhez való vonzalmam is előkerül. Megpróbálok ezeknek is eleget tenni. Ezek mind saját invencióból ébredő, saját menedzselésű produkciók. Persze társulatban, tehetséges közegben, elhivatott kollégákkal is nagyon boldogan játszom.

Köszönet a fotóért Klem Viktornak