Bár nemtől függetlenül ugyanolyan kemény kiképzésben részesültek, a női szamurájok – vagyis az onna-bugeisák – kissé más harci készségekkel rendelkeztek, mint férfi társaik: utóbbiak katanával és wakizashival (hagyományos szamuráj kardokkal és késekkel), az onna-bugeisák a kifejezetten nők számára tervezett naginatával indultak csatába. A hosszú, hajlított pengével ellátott szálfegyver segített ellensúlyozni a női harcosok alacsonyabb termetét, illetve lehetővé tette, hogy némi távolságot tartsanak maguk és az ellenség között. Bár elsődleges fegyverük a naginata volt, íjászatban és lövészetben is hasonlóképp jeleskedtek. A nőkre nézve a feudális Japánban, a szamurájok fénykorában sem lehetett túl sok jóra számítani: feladataik többnyire a házvezetés és gyereknevelés közé korlátozódtak.
Ha szétnézünk a történelemben, világszerte találhatunk olyan nőkről szóló történeteket, akik szembeszálltak a hagyományokkal, azt tették, amit igazán jónak láttak, saját sorsukat pedig ők maguk alakították. Így történt, hogy az onna-bugeisák a 12. század óta léteztek Japánban, de befolyásuk csúcspontját a Senbon Matsubaru-i csata korában érték el – amikor javarészt férfi szamurájok uralták Japánt (régészeti vizsgálatok kimutatták, hogy 105 katonából nagyjából 35 egészen biztos, hogy női harcos volt a csata idején).
A női kardforgatók kultúrája évszázadokon át virágzott
Falvakat védtek, leányiskolákat nyitottak és fiatal nőket tanítottak önvédelemre, illetve a naginata használatára. Az országban élő klánok mindegyikében tevékenykedtek szamurájok, és szinte minden nemesi család nyitott volt az onna-bugeisa intézménye felé. Végül az uralkodó Tokugava-klán és a császári udvar közötti zavargások idején,
1868-ban megalakult a Jositai, egy szigorúan női harcosokból álló különleges egység, melyet egy 21 éves lány, Nakano Takeko irányított.
Takeko feltehetően 1847-ben született az Aizu-klán edói rezidenciáján, Nakano Heinai és Nakano Koko, az edói Aizu-klán tisztviselőjének legidősebb lányaként. Édesanyját a Boshin-háború idején méltatták hősies cselekedetéért (sikeresen megfékezett egy ágyúgolyó miatti tüzet a szomszédságban, megmentve ezzel számtalan ember életét), édesapja pedig népszerű költőként és a kalligráfia mestereként is ismert volt – nem csoda tehát, hogy Takeko 5 éves korában hibátlanul szavalt, és a harcművészetek iránt is fokozott érdeklődést mutatott, majd Akaoka Daisuke harcművész felügyelete alatt 7 éves korában kezdte elsajátítani az irodalmi és katonai ismeretek alapjait. A férfi annyira ragaszkodott a feltűnően tehetséges Takekóhoz, hogy szülei engedélyével jelképesen örökbe is fogadta kedvenc tanítványát. Amikor nővé érett, Daisuke aggódni kezdett a lány merész és engedetlen természete miatt. Úgy gondolta, a gyengülő sógunátus idején Takeko nagyobb biztonságban lenne, ha kortársaihoz hasonlóan a gyereknevelésnek, illetve a háztartásnak szentelné az idejét, így megpróbálta hozzáadni unokaöccséhez. Takeko azonban egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől, és visszautasította a házassági ajánlatot – 1868-ban tehát elhagyta egykori mesterét, és visszaköltözött szülővárosába, ahol írást, olvasást és harcművészetet tanított a környékbeli gyereknek.
Sokak reményei szerint a Tokugava-sógunátus a megújuló erő, illetve hatalom felé vette az irányt, azonban kevesebb, mint egy év alatt mégis megbukott. Az 1860-as évek közepén kitört a polgárháború, miután a Meidzsi császári család hatalmat akart szerezni a Tokugava-klán felett. A legtöbben véget vetettek volna a sógunátus nyugatiakkal barátkozó politikájának, így Tokugava Josinobu sógun végül úgy döntött, hogy visszaadja az irányítást a császári udvar kezébe – Aizu népe azonban nem volt hajlandó engedni. 1868. január 2-án az egykori sógunátusi erők – beleértve Aizu szamurájait is – összetűzésbe kerültek az új kormányerőkkel. 1868. augusztus 23-án a vészharangok is megszólaltak, bejelentve az új kormányerők érkezését, akik az Aizu-klán erődje ellen terveztek támadást indítani.
Az onna-bugeisák vagy női szamurájok a hagyományos japán felsőosztály egy kis részét alkották. A feudális Japánban a bushi (szamuráj) osztály tagjai voltak, és fegyverhasználatra képezték ki őket, hogy háború idején megvédjék a háztartásukat, a családjukat és a becsületüket. A japán nők hagyományos háziasszonyi szerepétől esetükben eltekintett a társadalom (Fotó: Pictures From History/Universal Images Group via Getty Images)
A nőket nem engedték az ellenség közelébe
De a Nakano család nőtagjait kemény fából faragták. Takeko, édesanyja és húga csatlakozni szerettek volna az Aizu hadsereghez, és a Tokugavák mellett harcolni, de nemük miatt eltiltották őket az aktív szolgálattól. Takeko ezért létrehozta nem hivatalos hadseregét, a csak és kizárólag női harcosokból, illetve korábbi tanítványaiból verbuválódott Aizu Jositait. Mit sem törődve a szabályokkal, a csoport részt vett az ostrom megtörésére irányuló ellentámadásban: augusztus 25-én a naginatával felfegyverzett női hadtestnek sikerült behatolnia az ellenség táborába.
„Ezek nők! Ne öljetek meg senkit, kapjátok el őket élve!”
– kiáltották állítólag a vélhetően meglepett katonák. A csapat a szamurájok szellemiségében köttetett, így szóba sem jöhetett a fegyverletétel: inkább a biztos halált választották. Takeko és társai folytatták a támadást, de a jobban felfegyverzett császári erőkkel szemben nem sok esélyük volt – a sógunátus erői elvesztették a csatát, Takeko pedig halálos golyót kapott a mellkasába. Félve attól, hogy ellenségei trófeaként használják majd, utolsó erejével arra kérte nővérét, hogy vágja le a fejét. Nővére eleget tett a kérésnek, Takeko fejét pedig egy fenyőfa gyökerei közé temette a helyi Hokai templomban.
Takekót széles körben az utolsó szamurájok egyikeinek tartják, az aizui csatát pedig az onna-bugeisa utolsó küzdelmének tekintik Japánban. A női szamurájok működésének ezután hivatalosan vége szakadt, és a japán nők társadalmi helyzete is jelentős alakuláson ment keresztül. Bár harcosok itt-ott még Takeko után is maradtak az országban, az onna-bugeisák, illetve hagyományos szerepeik és felelősségeik nem illeszkedtek többé a japán kultúra új változatához – a klasszikus nemi szerepek elleni küzdelmeik idővel elhalványultak, ami gyakorlatilag aláásta a női szamurájok legendás örökségét. A nőket illetően sajnos kevés példát hagyott ránk a történelem, de hála annak a néhány feljegyzésnek, ami megmaradt, onna-bugeisaként Nakano Takeko a japán történelem egyik legbátrabb nőalakja maradt: a Hokai templomban emlékművet emeltek a tiszteletére, az Aizu Őszi Fesztiválon pedig minden évben megemlékeznek a Jositai félelmet nem ismerő női harcosairól.
Kiemelt kép: Nakano Takeko (Pictures From History/Universal Images Group via Getty Images)
