Múlt pénteken megcsípett egy pók, és allergiás reakció következtében, a nap végére gyakorlatilag biliárdgolyó méretű duzzanat nőtt a jobb szememre és az arcomra. Második hete voltam itthon a beteg kisfiammal, miközben sokadik napja menetrendszerűen reggel kilenctől betonfúróval fúrta a valószínűleg szépülő lakását és vele együtt az agyamat az egyik kedves felső szomszéd, míg mi idelent akaratlanul is pingpongoztunk a bacikkal/vírusokkal. Ettől függetlenül ugyanúgy interjúztam (telefonon), dolgoztam, tettem a dolgomat, mint máskor, és mivel nem a gyerekeimről, hanem saját magamról volt szó, nem igazán vettem komolyan a csípés okozta esetleges következményeket – ennél a pontnál megjegyezném, ez egyáltalán nem követendő példa! Szerencsére még aznap éjjel eljutottam orvoshoz, és el tudtam kezdeni a nem túl olcsó kezelést. (Akit érdekel, a teljes sztorit itt el tudja olvasni.) Titkon bíztam benne, hogy (akárcsak a Randiguru című filmben Will Smith allergiás reakciójánál) az antihisztamin gyakorlatilag azonnal hat, nos a szomorú valóság ezzel szemben az, hogy egy ilyen duzzanat semmilyen varázsszerre nem szívódik fel pikkpakk, ellenben, ha például a szemedre nő egy ilyen méretű ödéma, az a gravitáció hatására elkezd vándorolni lefelé, hogy az arcodon elterülve megállapodjon, mint egy fáradt Barbapapa.

Ha már a filmeknél és rajzfilmeknél tartunk, két dolog jutott eszembe. Az egyik az – nem tudom, ti hogy vagytok vele, lehet, másnál is így van –, hogy amikor beteg vagyok, vagy fáj valamim, és az élet ágyba kényszerít, legszívesebben egész nap olyan meséket néznék, amiket gyerekkoromban nagyon szerettem. Ilyen például a Rózsaszín párduc, illetve a Tom és Jerry (kizárólag a régi, klasszikus, nem beszélő, öt-nyolc perces részekkel). Ez talán azért vált be anno nálam, mert a nem beszélő rajzfilmeket tényleg nézni kell, és odafigyelni a cselekményre, ha érteni is szeretnénk. Az efféle fókuszáthelyezés segíthet abban, hogy egy kicsit ne a saját problémánkon rágódjunk.

Nemrég néztük meg az Idő (Old) című filmet, amit kizárólag felnőtteknek ajánlok, és annyit elárulhatok róla, hogy egy különleges öbölben az idő furcsa múlásáról szól.
SPOILER: A történet túlélői alig 24 órát töltenek a misztikus öbölben, és bár gyerekként érkeznek, másnap 50 pluszos felnőttként távoznak. Amikor rájönnek a rendszer működésére és a szökés lehetséges módjára, hiába tudják, hogy minden perc számít, a fiatalabbik testvér mégis ránéz az idősebbre és azt kérdi: azért még építünk egy homokvárat? Tisztában vannak vele, hogy ezzel éveket vesztenek az életükből, de felnőtt testben gyermeki ártatlansággal mosolyogva megépítik a homokvárat. Napokig emésztettem a történet tanulságát.

A nosztalgia hatalma

Nagymamámmal váltottunk üzenetet a Viberen – imádom, ahogy használja a modern technikát, nagyon büszke vagyok rá! Elmesélte, hogy a gyönyörű tulipánjai mellé épp most ültetett büdöskét a kiskertjébe, és mivel pont úgy fújt a szél, mint anno, eszébe jutott róla, amikor én voltam kicsi és velem együtt guggolva ültette ugyanezeket a fajta virágokat. Majd hozzátette: „ahogy öregszem, úgy jönnek elő a régi szép idők”. Megnyugtattam, hogy én is öregszem, mert hasonlóképpen érzek, és mostanában többször eszembe jutnak (sokszor csak egy villanásnyi időre) a gyerekkori emlékek. Ilyenkor általában elmosolyodom.

A nosztalgiát egyébként kétféleképpen szokás értelmezni. A szó eredeti görög gyökerei szerint nosztosz = visszatérés/hazatérést és algeó = fájdalmat jelent. Amíg régen legyengítő, a halálhoz közeli állapotnak tekintették, ma már tudományosan bizonyított, hogy

ha például számunkra kedves, régi fényképeket nézegetünk, a nosztalgia érzése képes aktiválni az agy fájdalomenyhítő mechanizmusát.

Ming Zhang, a kutatócsoport vezetője az MRI-vizsgálatok monitorozása során csapatával megállapította, hogy a résztvevők számára a jó emlékek felidézése fájdalomcsillapító hatással bír. A nosztalgia által létrehozott pszichológiai fájdalomcsillapítás tehát képes enyhíteni az alacsony intenzitású, enyhe klinikai fájdalmakat. Természetesen, ez a módszer sem helyettesíti a szakember segítségét.

Óvodásként is inkább építeni szerettem, nem rombolni (1990)

Integrált óvodába jártam, a jelem pedig repülőgép lett, amit nagyon menőnek gondoltam. Ritkán babáztam, viszont annál inkább szerettem rajzolni, építeni és legózni. Teljesen bele tudtam feledkezni. Amikor óvodás voltam, a leglassabbnak a kötelező délutáni alváskor érzékeltem az idő múlását. Úgy éreztem, mintha évek telnének el tétlenül, miközben nem voltam álmos, ellenben igyekeztem szórakoztatni a mellettem fekvő csoporttársamat, amit szeretett óvónénim – lássuk be, jogosan – nem vett túl jó néven. Emlékszem, mikor egyszer úgy nyomott be a paplan alá, hogy maradjak már csendben, ugyanakkor erre gondolva azonnal felvillan egy másik emlékkép, amikor a 18. születésnapomon arra ébredtem, hogy széles mosollyal, szeretettel szorongató öleléssel és egy hatalmas csokor, saját kertjéből szedett vörös rózsával köszöntött fel. Az anyukám és az óvónénim ugyanis azután is jó barátok maradtak, miután iskolába mentem, és haladtam tovább a felnőtté válás felé haladó élet lépcsőfokain. És bár akkor már nem a fővárosban, hanem egy mátrai kis faluban laktunk, az egykori óvónénim mégis ellátogatott hozzánk Budapestről, hogy felköszöntsön nagykorúságom első napján.

Az idő viszonylagos múlása

A gyerekek szeretik mesehosszban, közelgő ünnepekben és szülinapokban meghatározni az időt. Így tesznek az én gyerekeim is, alig múlik el az egyik ünnep, már a következőre készülnek. A mi „családi birodalmunkban” apa a Télkirály, a lányom Télhercegnő (mert szerinte a hercegnő menőbben hangzik, mint a királylány), a kisfiam Nyárherceg, én pedig Tavaszkirálynő vagyok.

Hamarosan megkezdem az utolsó harmincas évemet. Noha a valóságban azt beszélik, hogy egy megbízható barát, megfontolt, jó munkaerő, fáradhatatlan kétgyermekes anyuka vagyok, vagyis a társadalmi normák szerint érett felnőtt, ugyan kívülről ez nem látszik, de lélekben legbelül, nem csak ennek érzem magam. Sokkal inkább olyasmi huszonévesnek, mint amilyen a manóarcú energiabomba hegedűművész, Lindsey Stirling az egyik videoklipjében. (Most hagyok egy kis időt, szabad röhögni, és ráhangolódni erre a vizuális képzavarra, ami a valóság és fantázia közt lapul.) Mondjuk, jó lenne ilyen tehetségesnek és hajlékonynak is lenni, de ez részletkérdés…

Amikor megkérdezik, hány éves az anyukám, és válaszra nyitom a számat, legelsőre ösztönösen azt mondanám: 36. Az én gyermeki lelkemben valahol itt állt meg az ő életkora, holott már régen nem ennyi, hiszen jelenleg én magam is hárommal több vagyok… De vannak emberek, helyzetek, akik a szép emlékeknek és ritka találkozásoknak köszönhetően megmaradnak a fejünkben egy bizonyos korúnak, akárcsak a 20 évvel ezelőtti koleszos szobatársak, barátok. Időbe telt megszokni, bármennyire is felnőtt és két gyermek édesanyja vagyok már, remélhetőleg sokáig lesz még olyan – az anyukám, a nagymamám, a volt óvónénim –, akinek én maradok gyerekstátuszban.

Folyt. köv.

Kiemelt kép: nőklapja.hu