„Érdemes volt másodjára is megnézni” – szólal meg mögöttem egy fiatal lány, ahogy araszolunk kifelé a Budapest Bábszínház teltházas nézőteréről. Egy három órás előadást követően. Azért ez nem semmi, gondolom magamban, miközben teljesen érthető is, hogy valakiben igény támad az újrázásra.

A Dekameron 2023 ugyanis annyira szerteágazó és komplex, tele irodalmi, képzőművészeti és popkulturális utalásokkal, hogy bizonyára vannak olyan rétegei és poénjai, amelyek elsőre nem esnek le az embernek. Ha már itt tartunk, olyat se nagyon láttam még, hogy az utcai kijárat felé haladó emberek kis csoportokban megállnak és a telefonjukkal fotózgatják az előadás plakátját, hogy tudják, melyik történetet ki írta, és kik voltak a színészek. A nézőkben az előadás hatására feltámadt a vágy, hogy megismerjék a felnőtt közönség előtt nagyrészt takarásban élő bábszínészek nevét, és úgy vitassák meg a darabban nyújtott sziporkázó játékukat. 

A legnagyobb húzás

A Dekameron 2023 monumentális előadás és óriási vállalás, elképesztően gazdag látványvilággal, folyton mozgásban lévő, nagyszabású díszlettel, hatalmas kivetítővel, technikai bravúrokkal, rengeteg színésszel és bábbal. Mindez azonban nem lenne teljes, ha a darab elbeszélője nem két öreg mesemondó lenne, Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás megformálásában. Jelentősége van annak, hogy az önmagából kifordult világról szóló történeteket idős, sokat látott karakterek – egy illúzióvesztett, szarkasztikus reptéri rendőr(nő) és egy idealista, hazafias takarító (férfi) – bevezetői, kommentárjai és értelmezései keretrendszerében látjuk.

És jelentősége van annak is, hogy két nyolcvan feletti színészre bízzák az előadás leghálásabb szerepeit, akik lubickolnak ebben (Blasek Gyöngyi csillogó sellőjelmezében szó szerint is).

Magával ragadó energiájuk és – hol finom, hol nyers – játékuk olyan ízt, humort és szeretetet szabadít fel a színpadon, amire nagy szüksége van a nézőnek a sokszor valóban komor előadás közben.

Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás (Fotó: Piti Marcell)

R.E.S.P.E.C.T.

Ha már úgy alakult, hogy a színészekkel kezdtem, akkor folytatom is az előadás többi szereplőjének méltatásával. Sajnos még mindig sokakban él az a tévképzet, hogy a bábszínészek takarásban kuporgó alakok, akik a „rendes” színészekhez képest jóval szűkebb eszköztárral rendelkeznek, és alapvetően csak az a feladatuk, hogy mozgassák a bábokat és vicces kis történetekkel szórakoztassák a gyerekközönséget. Ez az előadás önmagában cáfolat minderre:

a színészek nemcsak a bábokat keltik életre, hanem saját maguk is önálló szerepeket játszanak, ráadásul többet is egyszerre, nagy skálán, tragikus és komikus figurákat felváltva, emellett énekelnek és táncolnak is.

Mindeközben tíz különböző bábtechnikát alkalmaznak, a pálcás bábtól a kesztyűs bábon át a több méter magas óriásbábokig, mindezt egy kivételesen hosszú darabban. A bábszínészlét összetettségét Meczner János, a Budapest Bábszínház legendás korábbi igazgatója így fogalmazta meg egyszer: „Nem lehet jó bábszínész az, akinek nincsenek komoly színészi adottságai. Egy operaénekesnek azon kívül, hogy jó színésznek kell lennie, kiválóan kell énekelnie is. Egy musical-színésznek azon kívül, hogy jól kell játszania, kiválóan kell énekelnie, nagyon jó mozgáskultúrával kell rendelkeznie. Kicsit nagyképűen hadd mondjam azt, hogy egy bábszínésznek azon túl, hogy jó színésznek kell lennie, kiválóan kell énekelnie, nagyszerűen kell mozognia és a különböző bábtechnikákat is a legmagasabb szinten kell ismernie”.

A Háy János Istenháta című szövegéből készült jelenet (Fotó: Piti Marcell)

Tíz történet

Bár az előadás átveszi a Dekameron kiindulópontját, amennyiben tíz történetet mond el, a mai világban már nincs helye a Boccaccio-féle „körbeülünk és nyugodtan mesélgetünk” élményének. Szikszai Rémusz rendezésében a jeleneteket egy nyüzsgő reptéri váró köti össze, ahol mindenki rohan és kapkod, miközben a kijelzőn villámsebességgel pörögnek az indulási és érkezési állomások: követhetetlen, ki honnan jön és hova tart. A sztorikat némileg előrevetíti, illetve árnyalja egy-egy utas sokat sejtető ruhája és a kijelzőn felvillanó reklámok, azonban olyan gyorsan zakatol minden, hogy nem könnyű követni – sokszor nincs is idő, hogy az emberben leülepedjen vagy egyáltalán tudatosodjon egy-egy utalás.

Így zajlik tehát a modern történetmesélés, hasonlóan ahhoz, mint amikor száz ablak van megnyitva a számítógépünkön, vagy görgetjük a feedet, és tekintetünkkel ide-oda cikázva habzsoljuk az információt.

Ebből a reptéri káoszból bontakoznak ki az egyes jelenetek, amelyek mindegyike valamilyen tragédiát hordoz magában – írója válogatja, hogy ezt végtelenül nyomasztóan vagy inkább viccesen tálalja. A tíz szerző – Fábián Péter, Gimesi Dóra, Háy János, Jászberényi Sándor, O. Horváth Sári, Parti Nagy Lajos, Székely Csaba, Szikszai Rémusz, Tasnádi István és Závada Péter – által feldolgozott témák (sajnos) örökzöldek, amelyeknek elsősorban a pandémia és az ukrán helyzet adott nem kívánt reflektorfényt és aktualitást: háború, betegség, hatalom, bűn, hűtlenség, ember embernek farkasa (a darabban jegesmedvéje). A történetek között vannak egyértelmű, azonnal felismerhető, nyers helyzetek, amiket kíméletlenül az arcunkba vág az író, és vannak rafináltan a bőrünk alá kúszó, nehezebben dekódolható vagy megfejtést igénylő szövegek is, mint például Parti Nagy Lajos vagy Závada Péter írásai. 

Fotó: Piti Marcell

Vizuális orgia

„Aki ezt az előadást végignézi, egy teljes beavatást láthat a felnőtt bábtechnika világába” – ezt Tasnádi István, a darabban szereplő Numidák című történet írója mondta a vele készült interjúnkban. És valóban: a vásári komédiás, vitézlászlós bábozástól kezdve az árnyjátékon át a homokanimációig nagyon sokféle bábtechnikai megjelenítést láthatunk.

„Bármilyen tárgyat adsz egy bábművész kezébe, életre fogja kelteni” – nem tudom, létezik-e ilyen mondás, de az biztos, hogy igaz.

Az egyik jelenetben egy munkavédelmi sisak és egy védőszemüveg kettőse jelenti a bábot, míg egy másikban aprólékosan kidolgozott, fából készült bunraku bábok játsszák a szerepeket – és bár nincs mimikájuk, a bábművészek úgy mozgatják őket, hogy konkrétan olyan élményben van részünk, mintha egy élőszereplős filmet néznénk. A lenyűgöző bábtechnika mellett az óriás kivetítőt is végig érdemes figyelni, ahol nagyon vicces reptéri (ál)reklámok köntösében találkozhatunk komoly üzenetekkel. És ha még ez sem lenne elég, az előadást átszövik a vizuális utalások és gegek, Mona Lisától a gyöngy fülbevalós leányig, Marilyn Monroe fehér ruhájától a Magritte-féle kemény kalapos, zöld almás outfitekig.

Tasnádi István Numidák című története a színpadon (Fotó: Piti Marcell)

Sírjunk vagy nevessük?

Az előadás végig a tragikum-komikum tengelyen csúszkál, és amolyan pintérbélásan váltakoznak benne a harsány röhögést kiváltó és a mellkas-összeszorítóan nyomasztó pillanatok, egy jeleneten belül is. Háy János Istenháta című története például az egyik legkomorabb mind közül, viszont HBO-sorozatszerű tálalása miatt – ideértve a tipikus feszültségkeltő zenét és a hatásvadász vágóképeket – mégis nagyon sokat lehet nevetni rajta (aztán lefagy az ember arcáról a mosoly). A musical-köntösbe öltöztetett ózdi zombi története, a plüssfigurákkal eljátszott koronavírus sújtotta „mi kis falunk” és az Odüsszeia feminista átirata egytől-egyig emlékezetes és sziporkázó jelenetek, olyan áthallásokkal, amelyek egyúttal mélyen elgondolkodtatják az arra fogékonyakat. De nem lövök le minden poént, mert a meglepődés és a ráeszmélés fontos részei az előadásélménynek. 

Kiemelt kép: Dekameron 2023 előadás a Budapest Bábszínházban, Gimesi Dóra: O. hazatér továbbáll című történetéből készült jelenet (Fotó: Piti Marcell)