Bár a férjem csak hetente egy vízilabdaedzésre jár, azért az első randin így is jó sok pluszpontot szerzett vele nálam, aki kamaszként rajongtam Kásásékért. Rég vártam ennyire filmet mostanában, és kicsit azért sajnálom, hogy nem Amerikában vagyunk, ahol ez a sztori legalább egy két évados sorozatot ért volna. Ehhez a képest a „mi” filmünk egyszerű szerkezetű alkotás, amiben időrendben haladva ismerhetjük meg a Kemény Dénes-féle első, második majd harmadik olimpiát nyert válogatott történetét, az Európa- majd világbajnoki címek megszerzésének kulcsfontosságú meccseit, és újra izgulhatjuk a mindent eldöntő momentumok nagy lóbáit. Ültetett interjúk két és fél órán keresztül. Milyen unalmas is lehetne, de cseppet sem az. És nem csak azért, mert pont akkor keveredik bele a humor, amikor esetleg a figyelem egy kicsit lankadna. Persze alapvetés, hogy Biros Péter nagy beszólásai úgy kellenek ennek a filmnek, mint a játékos hajdani góljai az első olimpiai győzelemhez.
Hallgatjuk a bajnokokat sorban, és egyre inkább nemcsak az lesz érdekes, amiket mondanak, a történetek, helyzetek, amikre színesen-szagosan vissza tudnak emlékezni még ma is, hanem az a világ, ami az interjúk előrehaladtával egyre inkább kibontakozik a néző szeme előtt.
Egy csapat
Kiderül, a riválisok már a sydney-i olimpiai faluban a fiúk csodájára jártak, mert ők a világ egyik legnagyobb ebédlőjében is egy asztalnál ülve ettek, mindig együtt mozogtak, és nem azért, mert ezt valaki elvárta tőlük, hanem mert egymás társaságát élvezték a legjobban. Nem azért viselkedtek így, mert olvasták egy könyvben, hogy ilyen egy jó csapat, hanem az egymás iránti őszinte érdeklődés és a közös együttlét öröme, élvezete tartotta őket egymás mellett. Kemény Dénes nem véletlenül mondta a bemutató utáni egyik interjúban, hogy ezek a fiúk mind tisztességesek voltak, a szónak abban az értelmében is, hogy mindannyian tisztelték egymást.
Az egymás iránti végtelen tisztelet, a munka iránti alázat és a mérhetetlen tehetség mind kellettek egy ilyen léptékű sikerhez, csak úgy, mint a sok együtt gondolkodás, a belső elégedetlenségből fakadó folyamatos kérdésfelvetések.
Hogyan lehetek jobb én magam a csapat érdekében? Kiss Gergő állítja, mai napig emlékszik a keményebb edzésidőszakok fizikai fájdalmára. Volt, aki annyira mindent beletett az egyik meccsbe, hogy utána nem volt képes rá, hogy egyedül kimásszon a medencéből. Hogyan legyen jobb a csapat? A csapatkapitányok nem egyszer mentek oda a legjobb pillanatban az aktuális újonchoz vagy éppen gyengébben muzsikálóhoz, és hitették el vele két mondattal, hogy nála jobban ma senki sem fog játszani. Hogyan legyen jobb a szövetségi kapitány? A filmből kiderül, hogy a fiúk nem egyszer érezték azt, le kell ülniük Kemény Dénessel, mert nem tudják így tovább folytatni a munkát. Megható, ahogy Kemény ezekre a megbeszélésekre visszaemlékszik, szóról szóra idézi a játékosok hozzá intézett mondatait, beleláthatunk, azok hogyan formálták őt. Edző és csapata egymást építették naggyá.
Konfliktusok
Nézeteltérés, rivalizálás – gondolhatnánk – biztos itt is akadt, de a filmből úgy tűnik, nem igazán. Viszont hosszan szóba kerül egy magyar bajnoki meccsen kitört, az akkor már a válogatottban is szereplő Varga Tamástól induló verekedés, amibe a békéltető szerepébe beúszó Kiss Gergő kapja a legnagyobb pofonokat. Többszörös arccsonttöréssel hónapokat hagy ki az eltiltott Vargához hasonlóan. A válogatottban aztán találkoznak, és Kiss a sorsdöntő pillanatban egy tökéletes passzal hőssé teszi csapattársát. Ilyen válaszokat adtak ezek a fiúk az őket ért sérelmekre – az ember esze megáll. (Vargát azért megsajnáljuk, látszik rajta, hogy még ma is kínok között beszél az esetről, annyira szégyenkezik miatta.)
A nemzet aranyai (Fotó: Forum Hungary)
Talán a kapusok között azért mégiscsak lehetett volna legalább egy kis torzsalkodás, ki lesz a kezdő, ki marad csak tartalék, de mind Kósz, mint Gergely, mind Szécsi túlléptek ezen. És számukra is sokkal fontosabb volt a csapat, mint a saját sportpályafutásuk.
Sportpszichológia
Nem tudom, volt-e a fiúknak sportpszichológusuk anno, a filmben nincs rá utalás, de sok esetben tankönyvi, ahogy működtek. Elmesélik például, mennyit tanultak abból, ahogy az egyik első fontos meccsükön egy csapat már az uszodába való bevonulásnál legyőzte őket, annyira lefegyverzően magabiztosak voltak. Olyan meghatározó élmény volt ez számukra, hogy a későbbiekben aztán ők lettek az a csapat, akiken már a himnuszéneklés alatt is látni lehet, hogy nincs kérdés, ők a győztesek.
Szegény focisták sokszor hallhatják azt a sztereotípiát, hogy a vízilabdázók mennyivel okosabbak, ott mindenki doktor vagy legalábbis többdiplomás. Nem tudom, ez mennyire igaz, de az biztos, hogy ezek a játékosok másokat és magukat is játszi könnyedséggel tudták kívülről nézni bármilyen helyzetben, önreflexiós képességük is átlagon felülinek bizonyult, amiből akár a focisták is tanulhatnának. Dr. Molnár Tamástól, vagyis Papesz az egyik sorsöntő meccsen bemutatott gólöröméről ezt mondja: „Volt egy olyan gólörömöm, ami visszanézve nekem nem tetszett, kicsit mesterkélt volt.” Utólag arra azért még ők is rá-rácsodálkoznak egy-egy sorsdöntő pillanatban mennyire eszükbe sem jutott, hogy más is győzhet. Hát ezt is tanítják ma már, hogy így kell s lehet nyerni. Nekik ez belülről jött.
A nemzet aranyai (Fotó: Forum Hungary)
Kiderül az is, hogy a csapatkapitány (először Varga Zsolt, később két olimpián is Benedek Tibor) egyfajta spirituális vezető szerepét is magára vette a csapatban. Nagyon érdekes és élvezetes nézni, ahogy a sydney-i olimpián Varga Zsolt (a magyar vízilabda válogatott mostani szövetségi kapitánya) hangolja a fiúkat a mindent eldöntő harcra és azt mondja: „Az aranyérmet ki kell tépni az ellenfél nyakából”.
Benedek
A filmhez mindössze néhány interjú készülhetett Benedek Tiborral, és látszik, hogy már akkor is nagyon beteg volt. Viszont szerencsére sokat szerepel így is: nemcsak azért, mert a társai folyton megidézik, hanem mert az archív televíziós nyilatkozatai is bekerültek a filmbe. És az az érdekes, hogy a fiatal Benedek egy-egy meccs utáni spontán megnyilvánulása egyáltalán nem lóg ki a húsz évvel idősebb társak mai átgondolt szavai közül. És ez természetesen nem a társakat minősíti, hanem Benedek Tibor mindenkori érettségét mutatja. Benedek Tibor felesége, Epres Panni a film egyetlen női megszólalója, megható, ahogy képviseli férjét, és filmes eszközként is jól működik: általa Benedek kicsit lazább oldala is megcsillan.
Több mondat is megragadt még bennem a filmből, mint ahogy Kiss Gergő emlékszik Benedek Tibor szavaira: „Ő volt az, aki egy évben egyszer mondott neked valamit, de az egy életre benned maradt.” A Tibornak ajánlott film is egy életre benne marad az emberben. És majd büszkén mutogatjuk a gyerekeinknek, unokáinknak, bízva abban, hogy nem kell sokat várnunk, és kinő a magyar földből – ha nem is egy ugyanilyen, de – egy a Kemény-fiúkhoz belső tartásban hasonló új generáció.
Szöveg: Hekler Melinda; Kiemelt kép: Forum Hungary
