Tavaly, az életmódváltó program kapcsán cikket írtam a testmozgásról, és a kardiológus azt mondta; amelyik nap nem edzünk, aznap is tegyünk meg legalább tízezer lépést. Én nagy gyalogló, kiránduló vagyok, de néha magával sodor a munka, és miután jellemzően otthonról dolgozom, megesik, hogy három napig a lábam sem teszem ki. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy az áprilisi kihívásom ez a napi tízezer lépés lesz. Soha rosszabb fogadalmat!
Az elején nyilván vitt a lendület, örültem, hogy mehetek, sőt mennem kell; hiába vár rám a nagy halom vasalnivaló, vagy a fürdő takarítása, a tízezer lépésemnek meg kell lennie! Egy idő után azonban kénytelen voltam a vasalásra, meg a fürdőre is időt szakítani, így elkezdtem tervezni. Tízezer lépés két dombot megmászva nekem másfél óra, a gyógytornám minden nap félóra, vagyis két órát bele kellett passzíroznom a napirendembe. Ha mentem valahová – a szerkesztőségbe, interjút felvenni, kiállításra – akkor nem volt gond, amennyit csak tudtam, gyalogoltam, hamarabb szálltam le a villamosról, vagy fel sem szálltam, tízezer lépést egy nap alatt simán össze lehet gyűjteni. Mondjuk tény, hogy mindez kopogós cipőben nem megy, szóval áprilisban előnyben részesítettem a sportcipőimet, de 2023-ban ez már igazán nem gond, hiszen simán felvehetjük a szebb darabokat szoknyához is.
A home office-os napokon kellett igazán tudatosnak lennem, mert olyankor hajlamos vagyok megállás nélkül dolgozni, mosni, főzni, este kilenckor meg már nyilván nem indulok neki. Úgy döntöttem, hogy ha reggel ötkor e-maileket küldök, meg vasárnap is cikket írok, akkor kedden kettőkor is simán belefér némi gyaloglás. És tényleg. Közben elintéztem (néha kissé lihegve) néhány telefont, a többi időben meg hangoskönyvet hallgattam! (Felfedeztem, hogy a Spotify-on megvan például az egyik kedvenc regénysorozatom, Jeffrey Archer Clifton-krónikája, ami hét kötet, szóval, akár a Földet is körbejárhatom rá.) De a legjobb az egészben az volt, hogy amatőr természetbúvár módjára percről percre nyomon követtem a tavaszt. Az ibolyáktól a virágzó mandula- és cseresznyefákon át a tulipánokig, nefelejcsekig mindennek örültem; amit tudtam, megsimogattam, megfogdostam. A mindfulness-guruk sírva könyörögnek a modern világ emberének, hogy „legyen jobban benne a pillanatban, mert szüksége van rá”, és nem mondom, hogy rájöttem a titokra, de azért javaslom, hogy mindenki tegyen próbát a mindennapos sétával, túrázással, mert ilyenkor adja magát a dolog.
Ráadásul másfél óra tempós gyaloglás tökéletesen elfújja a fejfájást, elsöpri a nyakat-vállat kőkeményre szorító stresszt, egészségesebb lesz az ember arcszíne (még úgy is, hogy 50-es fényvédő krémmel kenem magam), és sokkal nyugodtabb lesz utána az alvás.
Bevallom, ezek a gyaloglások voltak az április fénypontjai; akár egyedül mentem, akár a barátnőmmel csacsogtuk végig Budafok utcáit, akár a férjemmel gyűjtöttünk medvehagymát a hétvégi kirándulásokon. A túrákon húsz-huszonötezer lépés is összejött, de az erdő magasabb szintre is emeli az élményt; a fák között mendegélni nekem a tökéletes boldogság. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor egy betegség miatt öt napig egyáltalán nem hagyhattam el az otthonom, és utána is csak fokozatosan növelhettem a terhelést. Ülni a fotelben, hallgatni a csicsergő madarakat és közben észnél lenni, nehogy kirohanjak egy körre – ez komoly fegyelmezettséget kíván. Viszont most még jobban élvezem, hogy mehetek, minden harsogó zöld és illatos, én pedig hálás vagyok, hogy szedhetem a lábam kedvemre.
Májusra olyan kihívást választottam, amivel kapcsolatban semmiféle tapasztalatom nincs: naponta kell arcjóga gyakorlatokat végeznem, és arcmasszírozó rollerrel kezelgetnem a fejem. Bízom benne, hogy itt lesz igazán haszna a feladatorientáltságomnak, hogy ha vállalok valamit, akkor végig is csinálom, mert arcápolásban egyébként nem vagyok jó. Egyszerűen nem érdekel annyira, hogy kenegessem magam, de már nem vagyok húszéves, és a gravitáció rám is hat, így hát ideje felelősségteljesebben gondoskodnom az arcomról.
Kiemelt kép: nőklapja.hu
