Mengyelejev édesanyja, Maria Dimitjievna Kornyileva soha nem járt iskolába. Szibériában ugyanis a 18. század végén nem volt lányiskola. Benne azonban óriási tudásvágy égett, ezért titokban kiolvasta iskolás bátyja összes tankönyvét és megfogadta: ha egyszer neki gyerekei születnek, akkor az iskoláztatásuk mindennél fontosabb lesz számára.
Alig volt 16 éves, amikor édesapja férjhez adta a helyi gimnázium tanárához. A férfi, Ivan Pavlovics tíz évvel volt idősebb nála, ám a házasság meglepően jól sikerült. A fennmaradt levelek tanúsága szerint igaz szerelem volt közöttük, és egymás után 17 gyermek is érkezett a családba, bár közülük mindössze nyolc érte meg a felnőttkort. A legkisebb, legutolsó volt Dimitrij Ivanovics Mengyelejev, a 19. század legnagyobb tudósainak egyike, akinek az édesanyja az életét adta azért, hogy a fiából tudós lehessen.
Eltartotta a családot
Maria, Mengyelejev édesanyja (Fotó: Wikipedia)
Maria tehetős családból származott. Nagyapja alapította az első papírmalmot a környéken, az ő nyomdájában adták ki az első szibériai újságot és könyvet. De övé volt a helyi üveggyár, és ő alapította a helyi iskolát is. A családi vagyon azonban az évek alatt egyre zsugorodott, és mire házasságuk 25. évében a kis Mitya megszületett, már csak egyetlen bevételi forrásuk volt: az időközben iskolaigazgatóvá kinevezett édesapa fizetése. Ám ez sem tartott sokáig. Fia születése után pár hónappal Ivan Pavlovics megvakult, így elbocsátották a munkahelyéről.
Öt lány, három kisfiú és egy vak férj. Ennyi emberről kellett Mariának gondoskodnia, mindenféle végzettség és tapasztalat nélkül, Szibéria közepén. Egyetlen dolog jutott csak eszébe: a család régi üveggyára, ami akkor már évtizedek óta zárva volt. A 41 éves asszony ekkor csodát tett: beindította a termelést tőke, szaktudás és üzleti tapasztalat nélkül, és nem csak családját sikerült eltartania, de a környékbeli falvakat is felvirágoztatta. Nem csak jó fizetést adott munkásainak, de a profitból templomot és iskolát is alapított.
Három év alatt sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy elküldhette férjét és legnagyobb lányát Moszkvába, ahol a férfinak megműtötték a szemét és visszanyerte a látását. Sajnos ekkor derült ki az is a férjéről, hogy tébécés, így az iskolába nem térhetett vissza. Újabb csapást jelentett a család életében, amikor ugyanebben az évben a legkisebb gyerek, a hároméves Mitya himlős lett. Az orvosok semmit nem tudtak tenni érte, ezért azt tanácsolták az édesanyjának, hogy ne hagyja a fiát elaludni, mert lehet, hogy akkor soha többé nem ébred fel. Maria három teljes napig ült a fia mellett, és éjjel-nappal, folyamatosan olvasott neki, míg le nem ment a láza. Mitya megmenekült, de hosszú hónapokig kellett még ágyban feküdnie, ezért hogy ne unatkozzon, édesanyja illusztrált enciklopédiákat vitt a betegszobába, és megtanította olvasni. Mire a kis Mengyelejev négy éves lett, nem csak folyékonyan írt és olvasott, de életre szóló tudásvágy is ébredt benne, amit elmélyítettek a családi üveggyárban tett látogatásai. Elbűvölte a folyamat, ahogy a homokból csillogó kecses tárgyakat varázsolnak a munkások. Ennek hatására döntötte el, hogy tudós lesz.
Munka vagy anyaság
A fennmaradt levelekből és a családtagok naplóiból meglehetősen pontosan ismerjük Maria gondolatait, félelmeit, kételyeit, de még napirendjét is. Minden nap ötkor kelt, miután megfőzött, elment a gyárba, majd hazatérve esténként zongorázott és olvasott a gyerekeinek.
Az anyaság mindennél fontosabb volt számára, és igyekezett akkor is tökéletesen teljesíteni, amikor már remegett a fáradtságtól.
Merthogy sem a gyári munka, sem a családi igényeinek kielégítése nem volt könnyű feladat. Az eljövendő években férjhez adta a három lányát, 13 éves fiát, Ivánt pedig elküldte Moszkvába, bennlakásos iskolába. Eközben rendíthetetlenül ápolta egyre gyengülő férjét, és lányát, Lizankát, aki szintén tébécés lett.
A legnagyobb fejfájást azonban Polenka okozta neki. Az ötödik lány, aki úgy döntött, apáca akar lenni, ezért órákon át térdepelt a hideg templomban, nem volt hajlandó enni, elosztogatta hozományát a szegényeknek, és arról álmodozott, hogy mártírhalált hal. Bár az egész család mélyen vallásos volt, ezzel a szélsőséges szenvedéllyel nem tudtak mit kezdeni, ahogyan azzal sem, hogy a szépséges, okos lány a szemük előtt sorvad el napról napra.
Ráadásul a Moszkvába küldött fiúval is gondok akadtak. Rossz társaságba keveredett és kicsapták az iskolából, ezért édesanyja úgy döntött, hazahívja. Azt remélte, ő majd visszatéríti a jó útra, de tudta, a gyár mellett erre nem lenne ideje. Így hát feladta a munkát, alkalmazottakra bízta a gyár vezetését, és visszatért a főállású anyasághoz.
Végjáték
Beteges lányok, rosszcsont fiúk – ezzel kellett megküzdenie Mariának az 1840-es években. Ivánt beíratta a helyi fiúiskolába, a két kicsit, Pávelt és Mityát pedig elkezdte felkészíteni a felvételire. Mivel csak egy magántanárra volt pénze, a fiúk ugyanazt tanulták. Bár ez kezdetben jó ötletnek tűnt, valójában óriási hiba volt. A kis Mitya ugyanis nem szeretett tanulni, és a nehéz tananyag az egész iskolától elvette a kedvét. Bukdácsolt, rosszalkodott, lógott és az első évet meg is kellett ismételnie. Édesanyja azonban bízott benne, hogy ez csak átmeneti nehézség. Tudta, érezte, hogy legkisebb gyermekében jóval több van annál, mint amit a tanároknak mutat, de nem volt már idő arra, hogy bizonyítson, mert 1847-ben két tragédia is érte a családot. A régóta betegeskedő édesapa után pár hónappal az apácának készülő Polenka is meghalt, majd az üveggyár is leégett. A két nagyobbik fiú ekkor már Omszkban tanult, az életüket sikerült elrendezni. Maria pedig rádöbbent, semmi nem köti már Szibériához. Eladta hát mindenét és belevágott élete legnagyobb kalandjába: elindult Moszkvába.
2500 kilométer
A Tobolszk és Moszkva közötti távot ma 32 óra alatt lehet megtenni kocsival. Ám a 19. század közepén szánkóval, postakocsival, kiépített utak nélkül Mariának és két gyerekének több mint fél évig tartott az út. 1849 tavaszán indult útnak a 24 éves, beteges Lizankával, akit nem mert senkire hagyni, és a 15 éves Mityával, és bizony ősz lett, mire Moszkvába értek.
Útközben jeges folyókon kellett átkelniük, szántóföldeken vágtak át, kolerától sújtott területeken menekültek, éheztek, fáztak, de fűtötte őket a cél, hogy iskolakezdésre megérkezzenek.
Ám hiába kopogtattak az egyetem ajtaján. A körzetesítés miatt elutasították őket, azt mondták, Szibériából nem fogadnak tanulókat. Azt tanácsolták nekik, menjenek inkább haza, és ott keressenek iskolát a fiúnak. De eszükben sem volt szót fogadni.
Dimitrij Mengyelejev Ivan Kramskoi olajfestményén (fotó: Universal History Archive/Getty Images)
Továbbindultak Szentpétervárra. Újabb 750 kilométert kellett megtenniük, és bár ez az út rövidebb volt, még nehezebbnek tűnt, hiszen remény helyett már a félelem kergette őket. Mi lesz, ha ez sem sikerül? De kellemesen meglepődnek. Mityát bizonyítványai alapján felvették az orvosi egyetemre. A fiú azonban már az első nap elájult, amikor boncolnia kellett. Azt tanácsolták neki, próbálja meg inkább a Pedagógiai Főiskolát, ám sajnos oda csak kétévente volt felvételi. Várni kellett volna egy évet. Maria azonban érezte, nincs már ennyi ideje. Bement az Oktatásügyi Minisztériumba, és kikönyörögte, hogy tegyenek kivételt, az ő zseniális gyerekével. Így végül megengedték, hogy Mitya megírja a felvételit.
Jó lenne azt írni, hogy Mengyelejev zsenialitása lenyűgözte a professzorokat, de sajnos nem ezt történt. A felvételije pocsékul sikerült. A 16 éves kamasz, aki az elmúlt egy évet postakocsikban, úttalan utakon döcögve töltötte, egyszerűen lebénult a felelősség alatt, és képtelen volt teljesíteni. A közepes eredményeket látva jogos lett volna az elutasítás, ám a bizottság megkönyörült rajta. Édesanyjára való tekintettel felvették, és így elkezdhette a főiskolán a fizika-matematika szakot. Sőt, még ösztöndíjat is kapott.
Ez utóbbi jól jött, mert a családi vagyonnak ekkor már az utolsó morzsái is elfogytak. Csak annyi maradt Maria zsebében, hogy kivehessen lányával egy kis padlásszobát a főiskola mellett, ám alig költöztek be, kijött rajtuk az utazás összes izgalma, és a tébécé mindkettejüket megölte néhány hét alatt.
Mengyelejevet mélyen megrázta amikor rádöbbent, hogy édesanyja mindent feláldozott azért, hogy ő tanulhasson és szó szerint belebetegedett a veszteségbe.
A főiskola első évében több időt töltött a kórházban, mint az iskolapadban, de ahelyett, hogy feladta volna, a nehézségek megerősítették. Állandóan édesanyja biztató szavai jártak az eszében, és végül évfolyamelsőként, kitüntetéssel végezte el az iskolát.
Mengyelejev dolgozószobája (fot: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)
Ezután már sorra jöttek a sikerek: egyetemi végzettség, professzori állás, díjak, kitüntetések, elismerések. Ő azonban nagyon is jól tudta, hogy mindez nem sikerült volna, ha az édesanyja nem bízik benne annyira, és egész életében hálás volt neki. Élete első tudományos munkájában neki köszönte meg a támogatást, és végrendeletében is meghagyta, hogy mellé temessék. De talán ami többet mond minden szónál, hogy apaként igyekezett ugyanezt a szülői szeretetet és támogatást megadni a gyerekeinek, amit ő kapott. A dolgozószobája ajtaja mindig nyitva állt előttük, és megtörtént az is, hogy élete legnagyobb előadását otthagyta Angliában, és hazarohant Szentpétervárra, amikor megtudta, hogy a fia megbetegedett. Amikor megkérdezték, miért, csak annyit mondott, nem tehet másként, mert azt tanulta édesanyjától, hogy a család a legfontosabb, és még így, a síron túl sem okozhat neki csalódást.
Kiemelt kép: Getty Images/Wikipedia/Canva
