„A nagymama mindent megenged, és nála mindig jó! Hogy legyen, ki csak veled törődik, a nagymama arra való” – énekli Halász Judit Bródy János szövegét a nagyik archetípusáról, aki csak az unokájának él. Most kiderült, hogy a Hívd a nagymamát! című dalt nem csupán a fantázia szülte, és nem is a mese: a gyanú, ami talán már régóta él bennünk, miszerint az anyukánk közelebb érzi magát a gyerekünkhöz, úgy tűnik, végérvényesen beigazolódott.
A Georgia állambeli Atlantában található Emory Egyetem új tanulmánya szerint ugyanis a nagymamák másképp viszonyulnak unokáikhoz, mint saját utódaikhoz (a kutatás során nagypapákat nem vizsgáltak). James Rilling, az Emory professzora a nagymamaság evolúciós értékének tanulmányozása iránt érdeklődve mintegy 50 olyan nő agyműködését figyelte meg, akiknek legalább egy 3-12 éves unokájuk volt. A vizsgálat során funkcionális mágneses rezonanciás képalkotó (fMRI) eljárás segítségével elemezték a nagymamák agyát, miközben az unokáikról, a gyermekek szüleiről, valamint egy-egy nem rokon gyermekről és felnőttről készült képeket mutogattak nekik. „Amikor a nagymamák az unokáik képeit nézegették, különösen aktívvá váltak azok az agyi régióik, amelyeknek az érzelmi empátiához van közük, például az agykéreg szigetszerű és másodlagos szomatoszenzoros területei” – mondta Rilling a Huffington Postnak az eredményekről, amelyeket még a múlt hónapban a Proceedings of the Royal Society B című folyóiratban tettek közzé.
Valami más történt azonban, amikor a nagymamák az unokák szüleinek fényképeit nézegették.
„Amikor az unoka azonos nemű szülőjének képeit nézték, aki gyakran, de nem mindig a nagymama felnőtt gyermeke volt, akkor az agy kognitív empátiával kapcsolatos területei, például a prekuneusz aktiválódott (ezt a területet általában az öröm és az izgatottság érzésével köti össze a tudomány – a szerk.)” – mondta. A kognitív empátia azt jelenti, hogy tudati szinten értjük meg, hogy valaki más mit gondol vagy mit érez, és miért – esetleg még meg is próbáljuk magunkat a helyébe képzelni –, kevésbé van szó azonban közös érzelmi élményről, azaz amolyan zsigeri együttérzésről, mint az érzelmi empátia esetében. A nagymamák tehát a kutatás eredményei szerint jobban – vagy legalábbis másképp – szeretik az unokáikat, mint a gyermekeiket.
Vérbeli nagymamák
Korábban Rilling és csapata egy hasonló vizsgálatot is elvégzett már, amelynek során akkor édesapáknak mutogatták a gyermekeikről készült képeket. A két kutatás adatait most egymással is összehasonlították, és az eredmények azt mutatták, hogy a nagymamák érzelmi empátiában szerepet játszó agyterületei a régi kutatásban résztvevő apákénál erősebb aktivációt mutattak, de a jutalmazásban részt vevő területeket tekintve szintén hasonló volt a helyzet. Itt érdemes megjegyezni, hogy a csoportokon belül személyenként volt némi eltérés – volt például olyan apuka, aki magasabb pontszámot ért el az empátiás mérésben a nagymamáknál.
Rilling antropológusként teljesen lenyűgözőnek találja a témát. „Érdekel, hogy az emberek miben hasonlítanak és miben különböznek más főemlősöktől. Az egyik érdekes különbség az, ahogyan az utódainkat neveljük: az emberszabású majomanyák teljesen egyedül nevelik az utódaikat, míg az emberi anyák jellemzően segítséget kapnak utódaik felnevelésében.” A segítség forrása az emberi társadalmakon belül és az egyes társadalmakban is nagyon eltérő lehet, de a nagymamák sok családban fontos szerepet töltenek be ilyen szempontból, és Rilling szerint „jelentős bizonyítékok vannak arra, hogy a nagymamák hozzájárulhatnak az unokák jólétéhez.” Ez a kutatás bizonyítja az úgynevezett nagymama-hipotézist, ami szerint az emberi nőstények – a többi emberszabású majomtól eltérően – azért is élik túl jóval a reproduktív korukat, mert így segíthetnek az egymást követő gyermeknemzedékek felnevelésében. (Tehát ha az anyukánk vagy anyósunk imád bébiszitterkedni, akkor ezzel a génjei túlélését is biztosítja – ugyanakkor előfordulhatnak olyan esetek is, hogy egy nagyszülő nem szeret az unokáival lenni.)
És hogy miért nőttek a kisunokák ennyire a nagyik szívéhez? Azt hihetnénk, hogy ennek „csak” az a magyarázata, hogy büntetlenül elkényeztethetik a kis Ödönkét, akit aztán, amikor nyűgös és fáradt lesz, hazaküldhetnek a szüleihez, és így nekik csak a jó pillanatokat kell átélniük. Rilling azonban rámutatott valami másra is: „Szerintem ennek inkább ahhoz van köze, hogy a gyerekek »cukin« néznek ki, amit valószínűleg az evolúció azért tervezett, hogy a felnőttek szeretetre méltónak találják őket, és gondoskodni akarjanak róluk.” Még hogy jó dolog megöregedni!
Kiemelt kép: Getty Images
