A tudomány egyik legismertebb autizmussal élő női feltalálóját a Time magazin 2010-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta – amiről környezete aligha sejtette korábban, hogy egyszer bekövetkezik. Az orvosok által „problémásnak” (szociálisan elszigeteltnek és érzelmileg labilisnak) tartott kislányról ugyanis kevesen feltételezték akkoriban, hogy sokra viszi még…
A kicsi Temple Grandin három és fél éves koráig egyáltalán nem beszélt. Társai kiközösítették, és a felnőttek furcsa szemmel méregették, hiszen gyakran voltak megmagyarázhatatlan dühkitörései és pánikrohamai, rettegett az öleléstől, és összerezzent, ha valaki hozzáért. Amikor 1950-ben, 3 éves korában Asperger-szindrómával diagnosztizálták, az orvosok lemondtak róla, és arra biztatták szüleit – Eustacia Cutlert és Richard Grandint –, hogy intézetbe adják. Édesanyja viszont nem értett egyet az orvosi javaslattal: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az irányítást, és nem hagyja, hogy Temple kirekesztettségben élje le az életét. Felvette a kapcsolatot egy neurológussal, majd egy logopédussal is, akik végül a család mentoraivá váltak.
Így lett néma kislányból világhírű feltaláló
A lány ezután beszédórákon vett részt, Eustacia pedig egy dadus segítségével készítette fel a legalapvetőbb szociális készségek elsajátítására: megtanították önállóan öltözködni, kezet fogni, köszönni és megköszönni, késsel, villával enni – ami nemcsak fejlődése, de beilleszkedése szempontjából is kulcsfontosságú volt. Grandin szerint generációja kevéssé volt elfogadó a másságot illetően: az amerikai családok életében bevett szokás volt, hogy a gyerekek köszöntik az érkező vendégeket, így kislányként azt is meg kellett tanulnia, hogyan illik beszélgetni a meghívottakkal – akik eleinte bizony furcsán néztek rá. „Anya nagyon kreatív volt, és mindig arra ösztönzött, hogy új dolgokat csináljak. Kezdetben csak ugyanazt a lófejet voltam hajlandó lerajzolni – újra és újra –, majd arra kért, hogy rajzoljam meg a testét, majd a környezetét is.
Fogta a lófejek iránti érdeklődésemet, és kiterjesztette egy egész istállóra”
– mesélt édesanyja módszereiről a most 75 éves Grandin a Greater Good Magazine áprilisi podcastjában.
Általános iskolai tanulmányait édesanyja kitartó gondosodásának köszönhetően kezdte meg – ahol közel sem volt fenékig tejfel az élet. Ahogyan sok más autista gyereké, úgy Temple bőre is hiperérzékeny volt: nem szerette, ha megérintik, és a ruhaviseléstől is kínzó viszketés gyötörte, amelyek bőven elegendő indoknak bizonyultak ahhoz, hogy a gúny első számú céltáblájává váljon – nem beszélve a hozzá nem értő tanári karról, akik számára idegen volt még akkoriban az autizmus spektrumzavar.
„Az általános iskola ideje alatt még nem beszéltem tökéletesen. Emiatt gyakran több időbe tellett megválaszolnom egy-egy kérdést, mint más gyerekeknek. Az éneklés viszont nagyon jól ment, és könnyedén visszadúdoltam olyan dallamokat, amiket csak egyszer vagy kétszer hallottam. A ritmussal viszont a mai napig is problémáim vannak. Egyedül képes vagyok kitapsolni, de másokkal szinkronban – például egy koncerten – már képtelen lennék. A hibás ritmusérzék miatt nehéz megállapítanom, hogy mikor ér véget egy mondat, nehéz követni a beszélgetés ritmikus lefolyását és emelkedését, így korábban gyakran vádoltak azzal, hogy félbeszakítok másokat” – részletezte az említett podcastban.
Természettudományokat oktató középiskolai tanára, William Carlock azonban felfigyelt a lány tehetségére, és a kezdetektől tervei megvalósítására buzdította. Temple ugyan nem szerette az érintést, de kellemes érzéssel töltötte el, ha finoman megszorították. Gyerekkorában rengeteg időt töltött állatok közelében, nagynénje ugyanis mindig szívesen látta arizonai farmján. A szarvasmarhák rögzítő eszközeit figyelve a kislányban már ekkor – mindössze ötévesen –, megfogalmazódott az úgynevezett ölelőgép gondolata. A farmon látott gépek ugyanis a tehenek teste köré záródtak, és az oldalukra mért finom nyomással nyugtatták őket – Temple pedig elképzelt egy ehhez hasonló mechanikus eszközt, ami pontosan úgy szorítja és nyugtatja őt is, ahogyan az állatokat. A gépet (ami nagyobb testi nyomást eredményezne például egy vastagabb takarónál, de gyengébbet, mint amekkorára egy ember érintése képes) Grandin végül 18 éves korában, William Carlock unszolására építette meg.
Hatásosabb volt, mint a receptre felírt nyugtatók
A fiatal lány éveken át tökéletesítette az ölelőgép mechanizmusát, ami végül egyetemi diplomamunkája tárgyát is képezte. A párnázott nyakrésszel, kényelmes fejtámlával és habszivaccsal bélelt eszköz lehetővé tette, hogy kézzel szabályozza a nyomás időtartamát és mértékét, ami a későbbiekben az emberi érintést is segített elviselhetőbbé tenni számára.
„Amíg nem tudom elfogadni a gép érintését, addig soha nem leszek képes szeretetet adni egy másik emberi lénynek”
– írta diplomamunkájában.
Hosszú időbe telt, mire a lány megtanulta elfogadni a gép keltette nyomásérzést, és nem próbált elhúzódni tőle. „A szakirodalomban található beszámolók szerint az autistákból hiányzik az empátia. Úgy érzem, hogy az empátia hiánya részben a megnyugtató tapintás hiánya miatt lehet. Hosszú évekkel ezelőtt egy sziámi macska reakciója viszont megváltozott velem szemben, miután használtam az eszközt. Ez a macska korábban mindig elszaladt előlem, a gép használata után viszont megtanultam, miként tudom gyengédebben simogatni őt. A macska végül úgy döntött, hogy velem marad” – mesélte egy 1984-es interjúban.
Temple Grandin 2018. május 14-én New Yorkban (Fotó: Matthew Eisman/Getty Images)
A géppel kapcsolatos kutatásai arra sarkallták, hogy lehetőségként, és ne az idegrendszer fejlődési zavaraként tekintsen autizmusára: „Vizuálisan gondolkodom, ami nagyban hozzájárult az állatokkal kapcsolatos kutatásaimhoz is, hiszen ahogyan ők, úgy szavak helyett én is képekben gondolkodom. Az állatok hozzám hasonlóan érzékszervi alapú világban élnek, ami segíti a hozzám hasonló vizuális gondolkodók munkásságát” – mesélte az interjúban.
Grandin szinte soha nem érezte magát feszültnek az ölelőgép használata után, a haszonállatokkal végzett munkája során pedig azt tapasztalta, hogy az állatok érintése az irántuk érzett empátia növelésére is hatásosnak bizonyult – szinte ösztönösen érezte, hogyan látják a négylábúak a világot. Nézetei az 1980-as években kezdtek elterjedni,
előtte ugyanis az autizmust széles körben az anyák és csecsemőik közötti hibás vagy sikertelen kötődés eredményének tartották.
Idővel végül a tudomány is rájött arra, hogy az eszköz stimulációja valóban hatásos: találmányát ma már autista, illetve hiperaktív gyerekekkel foglalkozó klinikákon használják világszerte – többek között Magyarországon is, ahol a Kis Lépések Alapítvány közreműködésével, társadalmi összefogás révén alkották meg itthon az első ilyen jellegű fejlesztőeszközt.
Nem csak a gyerekek stresszoldásában jeleskedett
Grandin állatok iránt érzett szeretetét mi sem példázza jobban, mint a vágóhidak kegyetlen működésének megreformálása, hiszen hírnevét elsőként az állattartást segítő eszközök kifejlesztésével szerezte. Számára ugyanis az állatjólét és az autizmus szorosan összekapcsolódik saját élettapasztalataival, ami hihetetlenül sikeressé tette őt választott szakterületein, a zoológiában és a pszichológiában. Mesterdiplomáját 1975-ben, PhD fokozatát pedig 1989-ben szerezte az Illinois-i Egyetemen. Ezután a Colorado Állami Egyetem állattudományi professzoraként dolgozott tovább, ahol állatjólétre, illetve a vágóhidak és húsüzemek humánus működtetésére specializálódott. Grandin terveit az Amerikai Egyesült Államok szarvasmarha-feldolgozó üzemeinek nagy részében a mai napig is alkalmazzák: a szarvasmarhák elméjébe betekintve olyan karámokat tervezett, amelyek az állatok megnyugtatását, illetve életminőségük javulását segítik a feldolgozóüzemekben. Bár a gyorsétterem-láncok továbbra is marhából készítik a húspogácsát, mára az ipar számára is fontossá vált a Grandin-féle együttérzés és etikusság.
Három és fél éves koráig nem beszélt, ma már emberek százai előtt tart előadásokat (Fotó: Jerod Harris/FilmMagic/Getty Images)
„Régebben tagadták, hogy az állatoknak is lehetnek érzéseik. Korai tudományos dolgozataimban nem használhattam a »félelem« szót, a bírák pedig arra kényszerítettek, hogy »izgatottságnak« nevezzem egy állat rettegését. Ez lassacskán változott ugyan a világban, de azt hiszem, mindez részben abból is fakad, hogy
verbális gondolkodóként nehéz lehet elképzelni, hogy egy állat emberi szavak nélkül is ugyanúgy képes érezni, gondolkodni. Éppen ezért kell számukra is tisztességes és élhető teret biztosítani
– a munkám során nem egyszer bajba kerültem már, amiért ezt mondtam” – mesélte tavaly egy, a Guardiannek adott interjújában.
Első mechanikus eszköze körülbelül 12 évvel ezelőtt ment tönkre, amit elmondása szerint esze ágában sem volt megjavítani, hiszen ma már emberi ölelést nemcsak kapni és fogadni, de adni is képes. Grandin az évek során számtalan könyvet írt a témában, a mai napig gyakran tart előadásokat autizmus-konferenciákon, illetve állatjóléti rendezvényeken, hétköznapinak semmiképp sem nevezhető életéről pedig Claire Danes főszereplésével forgattak filmet 2010-ben (Temple Grandin címmel). Az pedig, hogy édesanyjának, Eustacia Cutlertnek volt annyi ereje és elszántsága, hogy segítse Temple boldogulását, legalább annyira inspiráló személyiséggé teszi őt is, mint amilyenné lánya vált a világ számára. Erőfeszítéseire az autizmusban élők közösségi integrációjának előszeleként tekint a tudomány, hiszen egy olyan kirekesztő időszakban nevelte lányát, amikor nem voltak elérhető terápiás módszerek és érzékenyítő foglalkozások – és amikor a világ szeme elől még az orvostudomány is elrejteni kívánta azokat, akik kicsit is „mások” voltak.
Kiemelt kép: Temple Grandin a 2022-es Embrace Ambition Summit színpadán 2022. június 14-én New Yorkban. (Monica Schipper/Getty Images)
