Dél-Afrika őslakosai a hottentották és busmanok voltak, de a mintegy egymillió négyzetkilométernyi, aranyban és gyémántban gazdag területen egymásnak adták a hatalmat (jellemzően véres és kegyetlen összecsapások árán) bantuk, később búrok és britek is. A területen ma körülbelül 55-60 millió ember él, óriási etnikai sokszínűségben, milliók közülük embertelen szegénységben. Körülbelül félmillióan nyomornegyedekben, úgynevezett fehér gettókban laknak, és nincs hozzáférésük orvosi ellátáshoz, áramhoz, megfelelő élelmiszerhez vagy akár ivóvízhez, miközben a rendszerszintű rasszizmus célpontjai. Az itteni fehér lakosság egy része ma – elsősorban a korábbi véres és elnyomó rendszer és az apartheid uralom éveinek visszahatása miatt – a gyűlölet és kirekesztés áldozata.
Rengeteg jogos, korábban elfojtott indulat tör ki folyamatosan az elmúlt évtizedekben, csakhogy mindez nem oldja meg, sőt súlyosbítja a lakosság problémáit, és olyanokat is sújt, akik még meg sem születtek az apartheid idején.
Ilyen volt az apartheid
Apartheidnek a Dél-afrikai Köztársaságban 1948 és 1994 közé eső időszakra jellemző elnyomó, faji szegregációs politikát nevezik, melyben a fehér (és egyébként kisebbségi kormány) közel 40 éven át számos módon elnyomta fekete lakosságot, megakadályozta tulajdonszerzésüket és ellehetetlenítette munkavállalásukat.
Az apartheid elve szerint a fajok nem egyenlők és nem is keveredhetnek, ezért a negyvenes évek és a kilencvenes évek eleje között a helyiek faji hovatartozását nyilván tartották, a feketéket pedig számtalan szankció sújtotta. Hosszú ideig nem volt szavazati joguk, politikai tisztséget egyáltalán nem tölthettek be, bizonyos foglalkozásoktól el voltak tiltva, de azonos munkáért is csak kisebb bért kaptak.
Az ötvenes évektől kezdve olyan megalázó szabályok (például szegregált tömegközlekedés, egyes, számukra meg sem közelíthető helyek kijelölése) szerint kellett élniük, mint az amerikai feketéknek, mindezt ráadásul őslakosként. A rezsim emellett az apartheid elleni lázadásokat rendre brutális eszközökkel torolta meg, a rendőri erőszak mértéke és az ellenállás miatt bebörtönözött emberek fogva tartási körülményei leírhatatlanok voltak még a nyolcvanas években is. Bár a nyugati világ az apartheid miatt számos szankcióval sújtotta a Dél-Afrikai köztársaságot, az arannyal, gyémánttal és ásványkincsekkel szilárdított rezsim csak a nyolcvanas évek végére gyengült meg annyira, hogy a korábbi keményvonalas vezetést reformpártiság kövesse. A kilencvenes évek elején végül visszavonták a korábbi földtörvényt, amely szavatolta, hogy csak fehérek juthassanak földtulajdonhoz, és az 1950-es, a faji besorolást elrendelő jogszabályt is. Az első szabad választásokon a reformokat támogató párt nyert, a nem sokkal korábban majd harminc év után szabadult Nelson Mandelát pedig elnökké választották. Ő és a reformpárt vezetője, Frederik Willem de Klerk Nobel-békedíjat kaptak az apartheid felszámolásért végzett erőfeszítéseik miatt.
És ami az apartheid után jött
Amikor közel 40 év faji szegregáció után az apartheid véget ért Dél-Afrikában, az akkori ígéretek szerint egy sokszínű és befogadó társadalomnak kellett volna felépülnie, de az elmúlt majdnem 30 év tapasztalatai azt mutatják, a Dél-afrikai Köztársaság még igen messze jár ettől. Az apartheid időszaka után hatalomra lépő kormány beiktatása után azonnal a fekete lakosságot pozitívan diszkrimináló politikát kezdett folytatni, melyet azóta csak fokoztak, és sokan úgy tapasztalják, hogy a fekete lakosság helyzetének javítását célzó pozitív intézkedések a fehérek életminőségének rovására mentek. Bár az intézkedésekkel eredetileg azt akarták elérni, a korábban elnyomott feketék magasabb szintű gazdasági, oktatási, kulturális szolgáltatásokhoz férjenek hozzá (vagy egyáltalán: hozzáférjenek bármilyenhez) és akár vezető politikai pozíciókba is juthassanak,
a törekvések az azóta eltelt évtizedek alatt Dél-Afrika fehér lakossága egy részének célzott szegregációjához is elvezettek,
hiszen gátolják őket munkavállalásukban, és egzisztenciálisan ellehetetlenítik őket.
Sokan közülük úgy vélik, hogy a kormány nem a modern, sokszínű társadalom megalapozására irányuló politikába kezdett, hanem Robin Hoodként kérdés nélkül elvett azoktól, akiknek korábban sok volt, és odaadta azoknak, akiknek kevés. Mindez egy a Dél-afrikai Köztársaságban korábban csaknem ismeretlen, de legalábbis nagyon elszigetelt jelenséghez, a fehér szegénység megjelenéséhez, és ahhoz vezetett, hogy az ország lakosságának összességében a korábbinál is nagyobb része került mélyszegénységbe. Amióta ugyanis az ország 1994-ben törvényes egyenlőséget hirdetett, sok dél-afrikai életkörülményei nem javultak, a várható élettartam drasztikusan csökkent, és szakértők szerint az évtizedek óta fennálló, kikényszerített egyenlőtlenségek felszámolását célzó programok nem érték el céljaikat. A hanyatlás országosan érezhető, és egyaránt sújtja a fekete és a fehér lakosságot is. A Dél-afrikai Köztársaságban emberek milliónak nincs munkája, sokan nélkülöznek és éheznek; az újdonság csupán annyi, hogy a társadalom legalacsonyabb rétegét ma a legszegényebb fehérek foglalják el.
Búr család Munsieville-ben, a Dél-afrikai Köztársaságban. Ebben a fekete városrészben, ahol dél-afrikaiak és afrikai bevándorlók élnek, ma már a szegény fehér afrikaiaknak is külön telepe van. Az itt lakók közül sokan közlekedési lámpáknál való koldulásból és alkalmi munkákból élnek. (Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images)
A gazdasági nehézségek zöme hibás politikai döntéseknek köszönhető: a mezőgazdasági hanyatlás például sokak szerint annak, hogy a korábban a fekete helyiektől elrabolt földeket az apartheid után egyszerűen visszalopták a fehér farmerektől, de mivel az elnyomás évei alatt a fekete helyieknek esélyük sem volt arra, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatos korszerű ismereteket és tapasztalatot szerezzenek (és később sem kaptak ehhez szükséges képzést), az így visszakapott földet nem tudták termőre fordítani. Mindeközben a fehér farmereket a Dél-afrikai Köztársaság fekete lakossága ma is korábbi elnyomóiként tartja számon, és sok esetben agresszívan lép fel velük szemben. Miközben az országban a bűnözési ráta egyébként is az egekbe szökött, a faji indíttatású támadások tovább rontják a helyi statisztikát: hivatalos rendőrségi kimutatások szerint csak 2019-2020 áprilisa között 49 fehér farmert öltek meg a dél-afrikai országban. Sokan ráadásul úgy vélik, hogy az ilyen és ehhez hasonló adatok valójában sokezres számú gyilkosságot tussolnak el. 2018-ban az úgynevezett farmgyilkosságok miatt Ausztrália bejelentette, hogy fontolóra veszi a az országban célponttá vált fehér farmerek számára az ausztrál vízumok kiadását.
Az országban az elmúlt 30 évben viharos társadalmi átalakulások miatt ma egészen új társadalmi csoportok jelentek meg.
A Dél-afrikai Köztársaságban ma együtt, bár egymástól valódi és szimbolikus falakkal elválasztva, más csoportok számára átláthatatlan közösségekben élnek a fekete gyémántok (hipergazdag fiatal feketék), a magasan képzett fekete értelmiségiek, a korábbi pozíciójuknak hála még ma is vagyonos, de jogaikban csorbított fehérek, illetve korábban középosztálybéli, ma már teljesen elszegényedett fehérek és alulképzett leszármazottaik.
Miközben feketék tömegei maradtak továbbra is szegények (a Dél-afrikai Köztársaságban mintegy kétmillió ember vár valamilyen szociális lakásmegoldásra), a faji feszültségek növekedésével egyre több fehér ember marad munka nélkül. Ma a fiatal fehér dél-afrikaiakat sújtják szüleik és nagyszüleik generációinak bűnei, amelyek miatt most ők lettek a megbélyegzettek, akiket az orvosnál nem, vagy nem kellő odafigyeléssel látnak el, akiket az esetleges állásinterjúkon rendre elutasítanak, vagy be se hívnak származásuk miatt. Ha egy munkára azonos képzettséggel jelentkező fekete jelentkezőt találnak, kérdés nélkül a fekete munkaerőt választják a munkáltatók. A munka elvesztésének köztartozás felhalmozása, annak adósságspirál, annak pedig kilakoltatás és lakhatási szegénység a következménye, ezek miatt a tényezők miatt pedig a Dél-afrikai Köztársaság fehér nyomortelepein élő emberek száma az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, becslések mintegy félmillióra. Az országban mintegy 80 fehér nyomortábor van, aminek lakói egynegyede gyerek, másik jelentős része pedig olyan fiatal (mára kisgyerekes felnőtt), aki az apartheid idején még meg sem született.
Élet a fehér gettóban
A témában nemrég érdekes dokumentumfilmet láttam, aminek azóta is hatása alatt vagyok. A film készítője, Reggie Yates egy hetet töltött a Dél-afrikai Köztársaság legnagyobb fehér nyomornegyedében, a Johannesburgban található Coronation Parkban. A parkban, ahová 30 évvel ezelőtt feketék nem, csak fehér kiváltságosok léphettek be, mára fehér kunyhóváros nőtt ki a földből. Olyan, amit a középosztály tagjai nagy ívben kerülni igyekeznek.
Nem a körülmények leptek meg: a dél-afrikai nyomornegyedek ugyanis éppen olyanok, mint az itthoniak. Piszkosak, kidőlt-bedőlt falú, életveszélyesnek tűnő épületek rogyadoznak bennük tökéletes rendezetlenségben. Az egyes házakat méretükhöz képest indokolatlanul sokan lakják, a köztük futó földes utakon szurtos gyerekek, kóbor kutyák és macskák bóklásznak. Az egykedvű felnőttek láthatóan le vannak robbanva; akinek épp futja rá, cigarettázik vagy iszik, hiszen mást nemigen tud csinálni. A munkakeresést a negyven felettiek már rég feladták, csak a fiatalok próbálkoznak alkalmi megélhetés után menni. Sok a beteg ember, akik közül többen évtizedekkel korábban voltak utoljára orvosnál krónikus betegségükkel. Az épületekben nincs áram, a víz vagy utcai kútról érkezik, vagy más fondorlatos módon kell a lakásba vinni, és a telepeket ellepi a szemét. Ilyesmit látni Ózdon, vagy Magyarország más részein található telepekre utazva is, valami mégis más:
ilyen díszletek között itthon legtöbbször romákat, Amerikában pedig feketéket vagy épp indiánokat szoktunk látni, de ezeket a gettókat fehér búr családok töltik meg.
Itt élni éppen olyan stigma, mint nálunk a bagi telepről származni: az ittenieknek sokszor nincs betegbiztosításuk, de még munkájuk se, és hát valljuk be, nem is olyan könnyű egy ilyen helyről állásinterjúra menni, amikor tisztálkodási lehetőség éppúgy alig van, mint mosási, és egy-egy kényelmetlen fekhelyen és dohos szobán akár 5-6 ember is osztozik. Sok fiatal fehér, aki ezekben a kolóniákban lakik, bár a munkáltatók számára láthatatlan, a rendőrség szemében kifejezetten feltűnő. Mindennaposak itt a razziák, és a telepen belüli agresszív események is: azaz minden pontosan úgy működik, ahogy egy ennyire szegény, megbélyegzett és kiszolgáltatott közegben működni tud.
Búr nő ül a háza előtt Krugersdorpba, Johannesburg külvárosában. (Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images)
Az itt élők sokféleképp látják helyzetüket. A fiatalok leginkább szégyent éreznek, amiért egy ilyen környezetet kell az otthonuknak hívniuk, vannak, akik dühvel vannak teli az őket ért igazságtalanságok miatt, mások úgy vélik, elkerülhetetlen, hogy az ország most egy számukra kedvezőtlen folyamaton menjen át, csak ki kell várni, amíg jobbra fordulnak a dolgok.
Megint mások úgy gondolják, hogy a rasszizmus elharapózott, tönkretette a fehér lakosságot, és a kormány célzott politikája újra apartheid-közeli helyzetbe sodorta az országot. A Dél-afrikai Köztársaság hanyatlik, és a kormány faji politikája a felelős érte, mondják. Yates filmje szerencsére jóval több, mint katasztrófaturizmus, mert érzékenységgel mutatja be a nyomortelepen élők mindennapjait épp úgy, mint ahogy azoknak a feketéknek a nézőpontját is, akik a nyomorteleptől pár száz méterre zenélnek és piknikeznek, és még ma is tudnak örülni annak, hogy mindezt megtehetik. Az iszonyatos feszültségek és az itteni társadalmi csoportok közötti átjárhatatlanság a képernyőn is átjön: a videóban két olyan fiatal, családját fenntartani képtelen búr férfi is megszólal, aki a körülmények áldozatának érzi magát, miközben a piknik közben megszólaltatott fekete helyiek egyszerűen nem akarnak tudomást venni a telep létezéséről, hazugságnak tartva azt. A dokumentumfilmet látva úgy néz ki, hogy az itt évszázados etnikai konfliktusok sebei csak nagyon lassan tudnak begyógyulni.
Nekünk pedig, akik tisztes távolból csodálkozunk rá az itteni történésekre, megint csak egy sor levonni való tanulságunk van azzal kapcsolatban, mennyire közvetlenül határozzák meg az egyén lehetőségeit a néhol szinte viharosan változó társadalmi széljárások.
Kiemelt kép: Egy Johannesburgi nyomortelep egyik lakója a Mandela napra kapott élelmiszer-adomány előtt, 2018-ban, Per-Anders Pettersson/Getty Images
