„Miért pont engem ér folyamatosan ennyi csalódás?” „Ó, én már csalódtam az emberekben, én már csak az állatokban bízom.” Hányszor hallunk ilyen és ehhez hasonló mondatokat! A csalódás érzelmi életünk velejárója, azonban ha túl gyakran történik meg velünk, talán furcsán hangzik, de a hiba a mi készülékünkben van, és a probléma gyökere elvárásainkban keresendő.
Egyszer egy terapeuta ismerősömnek épp azt taglaltam, hogy egy hozzám közel álló ember nemrég kifakadt, hogy neki semmi nem jön össze az életben, őt folyamatosan csak csalódások érik. Legnagyobb meglepetésemre a pszichológus felcsattant, hogy az ismerősöm jobb lesz, ha önvizsgálatot tart, mert aki folyton csalódik, az valószínűleg rosszul méri fel a dolgokat és az embereket maga körül, és ha változtatni akar ezen, akkor magán kell változtatnia. Hiszen akik miatt csalódik, azok valószínűleg nem fognak. Szigorúnak tűnt a reakciója, de hamar rádöbbentem, mennyire igaza van.
A kimondatlan elvárás nem más, mint előre megfontolt neheztelés, szól a mondás.
Rosszul támasztott elvárásainkból egyenes arányosan következnek csalódásaink, tehát ha szeretnénk magunkat megkímélni ezektől a rossz érzésektől, egyetlen dolgot tehetünk: jobban átgondoljuk, milyen elvárásokat támaszthatunk bizonyos helyzetek és embertársaink felé.
A krónikus mágikus gondolkodás
Jean Piaget volt az a fejlődéspszichológus, aki rámutatott, hogy a kisgyerekek számára nehézséget jelent elkülöníteni a való világot és azt a szubjektív valóságot, ami a fejükben létezik. A pszichológus szerint épp ezért a gyerekek hajlamosak azt hinni, hogy a gondolataikkal képesek cselekedni: például ha mérges mantrákkal bombázzák a kistestvérüket, akkor az tényleg le fog esni a lépcsőn. Ezt hívják mágikus gondolkodásnak, és a fejlődéslélektani tudomány egykori állása szerint a gyerekek ezt hétéves korukra kinövik.
Úgy tűnik, Piaget azonban tévedett ebben. Gondoljunk csak azokra a felnőttekre, akik elkeseredésükben voodoo babákat szurkálnak, hogy bosszút álljanak azokon, akik ártottak nekik, és feltétel nélkül hisznek a gondolat teremtő erejében. Nagyon sok olyan ember van, aki nem növi ki a mágikus gondolkodást, és felnőttkorában is előszeretettel űzi annak megannyi formáját. A tudományos megközelítés szerint egyébként valahol az ima is ide tartozik. És a már említett teremtő erejű gondolatok. Az elgondolás, miszerint pozitív hozzáállással és kellő akarással sok mindent elérhetünk, alapvetően jó dolog, azonban ismernünk kell ennek határait, mert ha határtalannak hisszük, azzal teljesen irreális elvárásokat támasztunk.
Aki felnőtt korában is fenntartja magában ezt a mágikus gondolkodást, annak nehézséget fog jelenteni, hogy elfogadja, önmagában az, hogy valamit elvár, nem garantálja, hogy az meg is történjen.
Ez az egyik hibás emberi kiindulópont, mondja John A. Johnson, PhD. a Psychology Today cikkében, van azonban más is. Mégpedig az, hogy az emberi természetnek része, hogy hajlamosak vagyunk a saját boldogságunkba vetett reményeinket egyenlővé tenni elvárásainkkal. „Ezzel önmagában nincsen semmi baj – mondja Johnson –, mindaddig, amíg jó okunk van azt feltételezni, hogy valóra vált elvárásunk tényleg boldoggá tesz majd minket, valamint mi is minden szükséges lépést megteszünk, hogy az elvárásból valóság legyen. A »jó ok« pedig részben azokon a múltbeli tapasztalatainkon alapszik, amelyeknek köszönhetően van fogalmunk róla, mi tesz bennünket boldoggá.” Ha például tudom, hogy ha elmegyek futni, utána sokkal jobban fogom érezni magam, hiszen mindig ezt érzem, akkor joggal várom a következő futásomtól is, hogy ez történjen.
A szakértő szerint gond akkor van, ha úgy várjuk el valaminek a bekövetkeztét, hogy ez a bizonyos jó ok hiányzik. „Ha az a meggyőződésünk, hogy önmagában az elvárásaink meghozzák számunkra mindazt, amit akarunk, akkor mágikusan gondolkodunk és megágyazunk a csalódásnak” – mondja Johnson. A már említett futással ez nagyjából úgy néz ki, hogy a kocogás adta jó érzéshez fel kell állni a kanapéról, fel kell öltözni és el kell végezni a futást, még akkor is, ha ezek a lépések nem feltétlen könnyűek. Ha a futás adta jóérzést úgy is elvárom, hogy nem megyek el futni, akkor a képzelet világában élek. Ez egyértelmű. Korántsem ilyen magától értetődő helyzetek azonban azok, amelyben más emberek is szerepelnek. A legtöbben tisztában vagyunk vele, hogy önmagában attól, hogy a futásról képzelgünk, nem lesz izmosabb a lábunk és élénkebb a vérkeringésünk, sokunk számára viszont az már egyáltalán nem ilyen egyértelmű, hogy amit mások viselkedésével kapcsolatban elvárunk, az egyáltalán nem biztos, hogy be fog következni. Ha azt várjuk az élettől, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, az garantáltan csalódáshoz fog vezetni. És ha ebben benne van az is, hogy embertársaink nem úgy viselkedtek, ahogyan az elvártuk volna tőlük, akkor a csalódáson túl még neheztelés is lesz bennünk.
Tudhattad volna… Nem csalódtam volna…
Az elvárásokkal az az egyik legnagyobb baj, hogy sok esetben nem mondják ki őket. Párkapcsolati helyzetben különösen gyakran történik meg, hogy a felek úgy várnak el folyamatosan valamit a másiktól, hogy közben nem beszélnek erről, de teljes meggyőződéssel hiszik, hogy a másik fél tisztában van ezekkel az elvárásokkal, amelyek egyébként az esetek nagy részében valamiféle társadalmi beidegződésen alapulnak.
A ki nem mondott elvárások szinte biztosan beteljesületlenek lesznek. Ezzel szemben annak, aki nyíltan beszél arról, mit vár a másiktól, nagyobb eséllyel teljesülnek elvárásai (és boldogabb ember lesz). Bizonyára mindenkinek ismerős a helyzet, amikor duzzogunk, mert a partnerünk nem találta ki, hogy mi volt az elképzelésünk egy adott helyzetről. Ilyenkor zajlik le a világ minden pontján jól ismert párbeszéd: „– Mi a baj? – Semmi.”
Ez persze nem azt jelenti, hogy úgy kell élnünk a világban, hogy egyáltalán nincsenek elvárásaink, azonban nagyon fontos különbséget tenni reális és irreális elvárás között, írja a szakértő az említett cikkben.
Minden csalódás és neheztelés forrása valami irreális elvárás, amelyet nincs jó okunk feltételezni.
Aki azt hiszi, hogy ki nem mondott, meg nem fogalmazott elvárásai jól sülnek majd el, az álomvilágban él. Ha azonban olyan dolgoktól várjuk, hogy a mi malmunkra hajtsák a vizet, amelyek a múltban már többször így alakultak, akkor az elvárásunk reális. Ha azt feltételezzük, hogy a másik ember a mi kedvünkért fog cselekedni a saját akarata rovására, akkor szintén a képzelet világában élünk. Ha viszont azt várjuk, hogy megtegyen számunkra olyan dolgokat, amelyek valahol neki is fontosak, akkor máris visszatértünk a realitás világába.
Így megy ez 2000 éve
Az állandó csalódás nem más, mint hibás tájékozódás, mondta pszichológus ismerősöm, aki mindenkit arra biztat, hogy ha úgy érzi, túl sokszor alakulnak másképp a dolgok, mint ahogy tervezte, akkor nézzen magába. Ezzel tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint a sztoikusok, akik azt vallották, a hiba mindig önmagunkban keresendő. Mi döntjük el, kire hallgatunk, mi hagyjuk az eseményeket a véletlenre, mi nem készülünk fel az eshetőségekre, és mi állítunk olyan elvárásokat, amelyek aztán csalódást hoznak, vallja a sztoikus filozófia. Marcus Aurelius mondta, „hibáztasd magad! Vagy ne hibáztass senkit!”
Mint minden lélektani folyamatban, itt is az önismeret a kulcsszó. Már a sztoikusok is azt mondták, hogy koncentráljunk a magunkkal szemben támasztott elvárásokra, és amit mások várnak tőlünk, az ne befolyásolja tetteinket. Hiszen ahogyan ezek a nagyon okos emberek gondolták, ha mások elvárásainak próbálunk megfelelni és/vagy másokat hibáztatunk, ha nem jól sülnek el a dolgaink, veszélyeztetjük saját integritásunkat. Kiadjuk az irányítást a kezünkből, elveszítjük a hatalmat saját életünk felett. Hát létezhet ennél nagyobb csalódás?
Kiemelt kép: Canva
