– Miért nézel most ilyen szeppenten rám?
– Nem, nem, semmi… Csak előre megmondtam neked, hogy most nincs az égvilágon semmi, amiről beszélni tudnék. Nem történik semmi olyan velem egy ideje. Te erősködtél, hogy majd fogsz kérdezni. Várom tehát a kérdéseidet…
– Tényleg szó szerint ennek a kelletlenségnek dacára kellett rávenni téged…
– Várom a kérdéseidet…
– Miért van az, hogy néha belénk szorul a szó?
– Mert például most éppen alig dolgozom. Nem csinálok olyan munkát, ami úgy igazán lekötne. Már másodjára volt úgy, hogy elkezdek dolgozni, és megint elhalasztották, ezért hirtelen lett egy luk.
– És ez luk az életedben?
– Igen. Már volt ilyen, amikor szabadúszó lettem, olyan negyvenéves korom körül, nem tudom pontosan. Az is rossz volt, emlékszem, csak könnyebben átsiklottam felette, mivel hangyányit fiatalabb voltam. De van azért, ami kitölti az időmet, például sokat szinkronizálok…
– … azt például zseniálisan, mint Streapnél, Mirennél, Keatonnál… Olykor jobb a szinkron, mint az eredeti…
– …meg megyek felolvasni is, de a színházi munka rövid idő óta elapadóban van. Több darabban is benne vagyok, tehát dolgozom, de nem olyan szerepek ezek, ahol húzni kell. Én meg akkor érzem igazán jól magam, ha egy darabban húzóembernek kell lennem, és ha történetesen bukok benne, akkor is kicsikartam magamból minden energiát. De azért keresem ebben is, ami különös izgalmat ad. És ez furcsa… Szóval, lehet, hogy nem tudok mást csinálni, csak amit csináltam eddig.
Most ki kéne találni valamit, ami hasznos, ami jó, ami engem is leköt.
Még nem tanultam meg, hogy hogyan lehet így létezni, mikor egész életedben csináltad a dolgodat, amire hívtak. És akkor egyszer csak nem csinálod éppen átmenetileg. És ezt nem tudod, hogy kezeljed. Ez olyan elképzelhetetlen, mint hogy hogyan éltél úgy, hogy nem volt férjed, nem voltak gyerekeid, élted a magad szabad világát, és akkor egyszer csak férjhez mentél, gyerekeid születtek, pátyolgattad őket, nevelgetted, etetgetted, főztél rájuk, tetted, amit kell, és akkor elmennek. És már nem tudsz olyan könnyen visszatalálni ahhoz az Ildikóhoz, aki akkor még szabadon élte az Ildikó életét. Mert nem készítettek fel rá. Én azt hittem, hogy ez egy örök probléma, a legnagyobbaknak is, ezen a pályán. Nem tanítottak meg erre. Pedig Amerikában erre készítik a szülőket: tizennégy éves koruk után el kell küldeni a gyereket otthonról… Hát én erre nem gondoltam. Azt gondoltam, hogy lesz egy házam, ahol mindenki együtt, egymástól függetlenül él, tehát nem egy lakásban… ha akarnak, látnak, ha nem akarnak, nem látnak… de ez már nincs, ez régen volt. Vagy akkor sem. Nagyon fájdalmas volt, amikor a fiam megfogta a paplant, a párnát, és elindult kifelé.
– Baráti körünkben te voltál, aki a legválságosabb helyzetekben is mindig a jót kereste.
– Nem akarok belekeseredni ebbe! Nekem is csak egy életem van. És én ma reggel is megnéztem, hogy jönnek-e a madaraim, elég-e az innivaló, és ki akarom magam a hajamnál fogva is ráncigálni ebből! Ha elönt a szomorúság, inkább megkeresem azt, hogy hogyan lehetne inkább valami örömöt sugározni, vagy a másiknak segíteni, ha ő van bajban. A saját bajomat nagyon ritkán mondom el az Egri Mártinak, vagy a Szegvárinak, megbeszéljük, és utána találok valami jót, amiért érdemes felkelni. Hát muszáj lesz. És reménykedek.
Annak örülök, hogy járom a színházakat, nézem az előadásokat, mert baromira érdekel, hogy hol tart ez a pálya, és hogy tudnám-e csinálni, vagy nem. Ha nem, az se baj. Csak nézem, mert hátha azt érzem, hogy tudnám.
– És ilyenkor hogy tudsz viselkedni?
– Megnézek valamit, felhívom a társaimat, és bemegyek hozzájuk gratulálni. Ez a minimum. Általában szeretettel fogadnak, és akkor minden nagyon jó. Én is örülök, ha megdicsérhetek másokat. Hál’ Istennek a nyugati társaim, és ezt örömmel mondom, állandóan dolgoznak: három Diane Keaton-filmet szinkronizálok most, és Helen Mirrent is. Olyan világsztárokat szinkronizálok, akik egyidősek velem, és akik még mindig csinálnak filmeket…
– Lehet lépést tartani a koroddal? Lényegében önmagaddal?
– Járok, képzeld el, egy héten háromszor tornázni: kétszer járok testépítőre, és egyszer zumbára. Úgyhogy én ezt a harcot, amit te a boksszal, én zumbával és testépítővel csinálom. Hazamegyek, útközben veszek bort, megiszom, vacsorázok, leírom az összes fájdalmamat, aztán eltépem. Másnap bemegyek a színházba, és ebből a küzdelemből születhet valami, amire azt mondja a rendező, hogy ez jó. Érted? Tehát így is lehet, csak ez fáj.
– És ha valaki 25 éves korodban előre megmutatja, hogy gyere Ildike, nézd meg, hogy mi lesz veled 30, 40, 50 év múlva, te akkor belevágtál volna? Elgondolkodtál volna rajta?
– Nem gondolkodtam volna. Nem az volt rám a jellemző, hanem inkább mindig vitt a lendület. Én lettem a Pipi, a szőke égbolt.
– És hagytad is, hogy az legyél…
– Hagytam, rájátszottam. Így egyszerűbb volt. De volt olyan film például, amit lemondtam. Azt mondtam, hogy nem, én ezt befejeztem. Na, látod, ugye előre megmondtam neked, hogy két összefüggő mondatot nem lehet most kihúzni belőlem.
– Ehhez kellett volna netán két összefüggő kérdés is…
Kiemelt kép: Bánsági Ildikó Dömölky Dániel fotóján (Forrás: Nők Lapja archívum)
