Te jó ég! Nyitás után negyed órával érkeztem ide a plázába, és te mindenféle csomagokkal felhalmozva már itt vársz…
Én nyitásra érkeztem, és gondoltam, hogy addig is, amíg jössz, összevásárlok egy s mást. Kihasználom ezt az időt is…
Te általában kihasználsz minden időt…
Legalábbis igyekszem. Nem tudom… Ezt nem csak én hiszem, hanem nálam sokkal okosabb emberek is azt tartották, hogy a legjobb útközben lenni, mert várod, hogy odaérjél, és odaérve történjék valami jó, hogy aztán tovább mehess valami másik jó felé. Legalábbis én így vagyok. Ha gyerekeid vannak, unokáid vannak, akkor nyilván te is tudod, hogy mi ez. Az ember csak siet, siet, siet, abban reménykedve, hogy ott is talál egy nagy jóságot…
És onnan megint majd siet tovább. Se vége, se hossza…
Mert nincs végállomás. Az a jó, hogy nincs végállomás. Legalábbis nem tudjuk. Nem tudunk róla. Régen volt olyan, hogy vártam, hogy találkozzak valakivel, mert az milyen jó lesz. Aztán találkoztunk, és olykor csalódást okozott. Ezzel együtt reménykedem, hogy mindig jobb és jobb lesz, mint amiben vagyok. Mondjuk olyan helyzetben, mint most. Premier volt nemrégen, ami akkora élmény, hogy úgy érzem, hogy soha, de soha nem múlik el, de közben tudom, hogy elmúlik, mert természetesen minden elmúlik. Csak remélem, hogy jön helyette más, olyan jön, ami jó! Lehet, hogy egy kicsit összevissza beszélek?
Egy kicsit. De pontosan lehet érteni, hogy mire gondolsz.
Ez egy olyan helyzet, amiben nem tudom hova tenni magamat. Adjunk hálát addig, ameddig nem ért közvetlenül veszteség, ugyanakkor hogyan hálálkodjon az ember, amikor pedig ezerszámra halnak meg emberek innen néhány kilométerre?!
Erre az optimizmusra születni kell?
Hát Istentől adódott. Kaptam. A szakmában és mindenhol. Az ember feje fölött van a kard. Bármikor lehullhatott, fejen kólinthatott volna. De csak nem csapott le. Rendre mellé ment.
Megúsztuk?Nem, ilyen nincs, hogy hú, megúsztam! Nem! Én azért dolgozom, hogy jobb legyen. Ezért tenni próbálok, dolgozni, tenni a magam képességei szerint. Eljött ennek is az ideje. Mert akkor, amikor bizonyítani kellett, úgy éreztem, mindig rossz voltam. Most már nem. Most már feldob az, hogy jönnek és szeretnek. Csak semminek nincs következménye. Sikernek, bukásnak, ajnározásnak, és tudnod kell, hogy minden csoda egy napig tart. Aznap tartson ki! Barátaim mondják is, „Istenem, de jó neked, hogy így látod a világot!”
Te kerültél már lehetetlen helyzetbe?Nem is olyan régen. Olyan álmos voltam, hogy csak morogni tudtam. Minden rossz volt. Úgy utaztam Mórahalomra, ott viszont virágesővel fogadtak a nézőtéren, mert a Galambos Zoli, a Körúti Színház igazgatója megszervezte a szünetben. Mindenki letett a széke alá egy-egy virágot, amit kapott, és amikor Zoli mondta, hogy köszönti Esztergályos Cecíliát, akkor fölgyújtották a villanyokat, és dobálták a virágokat a színpadra. Ezt kell észrevenni, nem azt, hogy három órát utazol oda, hármat vissza. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Azzal kell élni, és azzal kell beosztani. Mindenki maradjon a medrében, és abban próbáljon meg úszni, ha tud, ha nem tud, akkor megúszni.
Miért mondtad előtte, hogy nehogy elmondjam, hogy miről akarlak majd kérdezni?
Ezt mindig elmondom riport, show, vagy bármilyen szereplés előtt, hogy fenékbe rúgom, ha azzal kezdi, hogy miről akar beszélgetni. Rákészülni? Minek? Tessék kimenni a színpadra, és játszani, leülni egy kávézóba, és kérdezni. Mindenkivel együtt, szabályokat betartva, bizonyos keretek között, de azon belül legyél szabad.
Imádod kalandosabbá tenni az életed?Hát attól függ, hogy mit képzelsz kalandosnak? Mindig történik valami olyan, ami váratlan. Az a jó, ami váratlan. Nekem nagyon fontos az emberek szeretete. De nem azt igénylem, hogy azért, mert én színésznő vagyok, hasra essenek előttem. Hanem a szeretetet. Ez visz engem tovább. Az életben is, a pályán is.
Csak tudod, aztán ott az emlékezet kérdése. Nagy legendák váltak szánalmassá, amikor színpadon nem jutott eszükbe a szövegük, és olyan hangosan kellett súgni, hogy a közönség hamarabb meghallotta…Nekem nem lehet súgni. Nem lehet súgni, nem engedem soha. Először is ismerem a darabot, tudom, hogy miről szól, mi a szerepem. De abszolút nem vagyunk egyformák. Hallgattam egy riportot Molnár Piroskával valamelyik rádióban, teljesen, tökéletesen mások vagyunk. És együtt végeztünk, egy évfolyamba jártunk. Semmi bajunk nem volt egymással, csak úgy alakult, hogy nem találkoztunk ötven éve. Most egy koncerten találkoztam vele. Életemben először játszottunk együtt. Életemben először. Teljesen más a véleménye mindenről, csak a színházról értünk mindenben pontosan egyet. Ki nem szereti a viccet? Azt én sem szeretem, hogyha magánakciókba kezdenek a színpadon. De ha valaki meg van áldva, hogy rögtönöz, hogy improvizál olyan darabban, ahol megengedhető, és a közönség imádja, akkor tegye.
De hát közben annyira halálpontos vagy…Fontosnak tartom a precizitást. Azt hiszem, még a balettból hoztam. Ott nem lehet privát hülyéskedni a színpadon, mert a balerina leesik, és kitöri a nyakát. Persze a színjátszásban van egy olyan szint, ahonnan szinte mindent lehet, mert úgysem tudnak rosszat csinálni. Ezek a zsenik. Milyen csoda volt Latinovits Zoltán, Psota Irén, Dajka Margit, Kiss Manyi! Uramisten! Hát ezek olyanok voltak, hogy őértük elmentek az ország egyik végéből a másik végébe, feljöttek megnézni. Talentum, ajándék. A csoda az…
Van, amit megbántál?Semmit nem bánok. Mindig kérdezik, hogy vagy?
Most jól vagyok, megbecsülve vagyok, boldog vagyok a színházamban.
A Magyar Mozgókép Fesztiváltól idén életműdíjat kaptam. De lehet, hogy egy, kettő, három, és nincs tovább. És akkor majd az Isten megsegít, ahogy szokott.
Miközben egyre jöttek a súlyos betegségek, sérülések, egyik kórházból a másikba…Na, az iszonyú. A kiszolgáltatottság. Négyszer voltam kórházban a csípőimmel, az három hónap. A férjem segített mindenben.
Látom menni akarsz. Már pakolászol…
Igen. Persze. Sietnem kell…
Azt kérdezhetem, hogy hova?
Hova?! Hova!? Azt nem mindig tudom, csak azt, hogy sietnem kell…
Kiemelt kép: Central Fotó / Nagy Zoltán
