Nemrégiben egy magyar író azt mondta nálunk egy interjúban, hogy rettentően irigyli azokat a szerzőket, akik kitalált történetekkel dolgoznak, mivel ő csak nagyon személyes témákról képes írni. Te féltve őrzöd a magánéletedet, könyveid ugyanakkor emberi kapcsolatokkal foglalkoznak – az olvasó meg találgat, vajon ezek a történetek Helga Flatland életéből lettek-e kicsipegetve. Az Egy modern családban például a testvéri kapcsolatok vannak a középpontban, neked is van három testvéred. Szóval melyik vagy te? Ellen, Liv vagy esetleg Håkon?
Egyik sem. Mindegyik. Az Egy modern család nem önéletrajzi ihletésű, nem az én családomról szól, az események teljes egészében kitaláltak. Nem hiszem, hogy mi annyira érdekesek volnánk, vagy az én életem olyan nagyon érdekfeszítő lenne: magamról talán egyetlen könyvet – egy viszonylag unalmasat – tudnék írni. Ezzel együtt persze írás közben a saját tapasztalataimra, megfigyeléseimre hagyatkozom, és azt, hogy mit gondolok a családi dinamikákról, nagyban befolyásolja, hogy én hogy vagyok a családomban, milyen szerepet töltök ott be. Az írással megpróbálom rétegekre bontani és újraírni a valóságot úgy, hogy annak az esszenciáját vessem papírra. Ez egy törekvés, nem állítom, hogy maradéktalanul sikerül. A regényben szereplő három testvér mindegyikében van valami belőlem, reakciók, amik rám jellemzőek, sőt, olyan dialógusok is olvashatók a könyvben, amik valójában elhangzottak. Izgalmas kivenni ezeket az eredeti kontextusból, beletenni egy teljesen másik valóságba, és látni, hogy ott is működnek. Sok-sok párhuzamos életet élhetek egyszerre, ezt szeretem az írásban.

Nagyon sok szépirodalmi mű foglalkozik a párkapcsolatokkal, a barátsággal, a szülő-gyerek viszonyokkal, de kevés a felnőttkori testvérkapcsolatokkal. Nem annyira fontosak ezek? Nekem nincs testvérem, nehezen tudom megítélni…
Dehogyis, nagyon fontosak! És igazad van, a testvéri viszonyok főleg mellékszálként jelennek meg a legtöbb műben, pedig köteteket lehetne megtölteni a témával. Ezért is akartam mindenképp foglalkozni vele. A testvéreim születésemtől kezdve meghatározó szerepet töltenek be az életemben – igazi szilárd alapot jelentenek, amire építhetek, ami megtart. Figyelemre méltó, ahogy ezek a kapcsolatok az idő múlásával formálódnak, nem gyengülnek, de mások lesznek. És az is bámulatos, hogy bár nekünk négyünknek ugyanolyan a neveltetésünk, ugyanazok a referenciapontjaink vannak, mégis másképp látjuk a gyerekkori eseményeket. Ugyanazokról a történésekről, nyaralásokról, emberekről merőben eltérő emlékek élnek bennünk.

Bár csak katalizátorként működik, és nem az van a könyv középpontjában, mégis több szempontból is izgalmas az esemény, ami kirántja a szőnyeget a főszereplők lába alól: a szülők az apa hetvenedik szülinapi buliján jelentik be, hogy negyven év házasság után elválnak. Innen Magyarországról nézve erősen fikciós íze van annak az üzenetnek, hogy hetven év felett is újra lehet kezdeni.
Norvégiában egy generáció alatt lezajlott ez a mentalitásbeli változás. Az édesanyám teljesen másképp éli meg a nyugdíjas korát, mint a nagymamám, aki mindig csak visszafele nézett, a múltba.

Nem csak a várható élettartam nőtt meg, de az is fontos változás, hogy a mai norvég nyugdíjasok képesek tartalommal megtölteni az előttük álló éveket.

Előre néznek, terveik vannak, nem érzik, tartják öregnek magukat és lezártnak az életüket. És az anyagi lehetőségek is adottak ahhoz, hogy azt csináljanak, amihez csak kedvük van. Utaznak, önkénteskednek, tanulnak, sokan dolgoznak még részmunkaidőben, kedvtelésből.
De ez a változás az én generációmon is látszik: én sem úgy vagyok 38 éves, ahogy a nagymamám volt, kevésbé vagyok „felnőtt”. Mint a regényben Ellen és Håkon is – itt viszont van egy fájó különbség a férfiak és nők között. Míg Håkonra nem nehezedik semmiféle külső nyomás, ami siettetné a felnövését, Ellen esetében ütközik a test és a szellem. A biológiát sajnos nem érdekli, ha nőként te karriert építenél, utaznál, vagy keresgélnéd magad még egy kis ideig. Ha a gyerekvállalás szerepel a terveid között, az idő lesz a legnagyobb ellenséged.

Van egy rész a regényben, amikor Ellen azt mondja, egyre kevésbé érzi azt, hogy mindig minden problémát ki- és meg kellene beszélni. Manapság tényleg túlzásba visszük önmagunk és mások analizálását? Túl sokat „lelkizünk”? Szerinted boldogabbak vagyunk ettől?
Na, igen, az említett részben magamat idézem… haha… Nem, nem vagyunk boldogabbak tőle.

De talán jobb döntéseket hozunk így? Tudatosabban választunk?
Nem tudom, talán, de mérget nem vennék rá. Semmiképp nem mennék vissza oda, amikor a mentális problémák, a lelki folyamatok tabunak számítottak és a szőnyeg alá voltak seperve, de úgy látom, kezdünk átesni a ló túlsó oldalára. Norvégiában nem telik el nap, hogy valamelyik híresség ki ne tálalna a mentális problémáiról, gyerekkori traumáiról, testképzavaráról, stb. Igen, persze, van, hogy ezek a példák erőt adnak másoknak, de nem tartom jónak ezt az áradó nyomorúságot. Lassan már nem is tudjuk, hogy kellene normálisnak lenni. Ráadásul, ha folyamatosan az érzéseinket, gondolatainkat elemezzük, csak ezekre figyelünk, nem vesszük észre a körülöttünk levő világot, amiben annyi sokkal érdekesebb dolog van, mint a mi lelki nyavalyáink.

A skandináv krimik után a skandináv szépirodalom is egyre népszerűbb Magyarországon, és úgy tűnik, van is választék bőven. Mennyire nehéz – vagy könnyű? – ma Norvégiában írónak lenni?
Igen, azt hiszem, hálásnak kell lennünk Knausgårdnak (Karl Ove Knausgård, a népszerű Harcom sorozat szerzője – a szerk.), hogy kinyitotta a kapukat a nemzetközi piacra a kortárs norvég szépíróknak. Az Egy modern család körbeutazta már a világot, és a 2020-ban megjelent Et liv forbi című regényem is (nyersfordításban Egy életen túl, angolul One last time címen jelent meg – a szerk.) ott van a nyomában. De nemzetközi sikerek nélkül is…úgy gondolom, ma rengeteg lehetősége van Norvégiában annak, aki írni akar. A norvég Művészeti Tanács felvásárol egy fix példányszámot minden megjelent könyvből, így van garantált jövedelmed. Ezen kívül temérdek ösztöndíj és pályázati lehetőség segíti a szerzőket. Így még ha nem is lesz bestseller a könyvedből, egész jól meg tudsz élni.

Próbálkozhatsz, kísérletezhetsz, elbukhatsz, és nincs veszélyeztetve az egzisztenciád.

Tavaly karácsony előtt egy norvég író arra panaszkodott, hogy félre lett állítva, nem kap elég figyelmet. Ez a megjegyzés részben ellenem irányult, mert pont akkor jelent meg az új könyvem. Erre válaszul egy kritikus azt nyilatkozta az egyik legmenőbb lapnak, hogy nincs egyetlen meg nem értett zseni sem manapság a norvég irodalmi életben. Ezzel maximálisan egyetértek.

És mi a helyzet a női írókkal? Nekik nehezebb, könnyebb, mint a férfiaknak?
Ez elég összetett kérdés. Nagyon sok írónő van Norvégiában, nem nehezebb íróvá válni nőként, mint férfiként. Az viszont tény – lekutatott és bizonyított –, hogy míg a női olvasók férfi és női írókat egyaránt olvasnak, a férfi olvasók nem olvasnak női írókat.

Mit gondolsz, miért?
Fogalmam sincs. Nemrégiben találkoztam egy olvasómmal, aki bevallotta, hogy a könyvem előtt még soha nem olvasott semmit nő tollából. Amikor megkérdeztem, hogy miért, nem tudott rá épeszű választ adni. Annyit mondott, hogy eszébe sem jutott eddig…
A különbségekre visszatérve, én a saját bőrömön azt tapasztalom, hogy az interjúkban teljesen mást kérdeznek a női íróktól, mint a férfiaktól. Például Knausgård is a családról ír folyamatosan, de ő mégis más kérdéseket kap, mint amikor én írok a családról. Őt az írói módszereiről, a világról alkotott véleményéről kérdezik, engem legfőképp a magánéletemről faggatnak, meg az érzelmeimről. Na, nem itt; Magyarországon nagyon jó volt minden beszélgetésem. De ezt csak érdekességképp említem meg, mert valójában az égegyadta világon semmi okom nincs panaszkodni.

Hogy vagytok most egymással ti ott fent északon, norvégok, svédek, dánok, finnek…
Nem, a finnek nem tartoznak ide, ők kívül vannak a körön… csak viccelek, természetesen.

Pont ez az: olyan, mintha folyton csipkelődnétek egymással.
Igen, ez egy igazi gyűlölök és szeretek kapcsolat, amiben azért erősebb a szeretek szál. Norvégia ugye Svédországhoz és Dániához is tartozott már a történelem során, ezért mi például könnyen megértjük mindkét nyelvet. Ismeritek a A híd című dán-svéd sorozatot? Ahogy abban a dánok és svédek beszélgettek egymással, na, az tiszta fikció: ők nem értik meg ilyen jól egymást, ellentétben velünk. Korábban Svédország olyan volt nekünk norvégoknak, mint egy nagy testvér, akire felnéztünk, aki mindig előrébb járt a trendekben, aki mindig egy kicsit vagányabb volt nálunk. Mostanában viszont inkább Dániára tekintünk így, most a dánok a kúlabbak, menőbbek, kontinentálisak.

A végére jutva megemlítenél néhány szerzőt, klasszikust vagy kortárst, aki hatással volt rád, aki fontos a számodra?
A norvég szerzők közül Tarjei Vesaas (20. századi költő, regényíró – a szerk.) és Sigrid Undset (irodalmi Nobel-díjas regényíró, magyarul is több műve olvasható – a szerk.), mindketten nagyon pontos, nagyon csavaros, ravasz írók, akik remekül magyarázzák és ábrázolják a világ működését az egyéni történeteken és emberi kapcsolatokon keresztül. Emellett Ali Smith, Helle Helle (dán novellista – a szerk.), Alice Monroe és Raymond Carver, aki most így azonnal eszembe jut, de persze estig tudnám még folytatni a sort…

Helga Flatland Egy modern család című regénye kapható a Prae Kiadó gondozásában. Fordította: Medgyesi Ágota.

Helga Flatland a PesText és a Skandináv Ház közös rendezvényére, a PesText Nordic irodalmi fesztiválra érkezett Magyarországra.

Az interjú helyszínéért köszönet a Magvető Cafénak.

Fotók: Mariia Kashtanova, Prae Kiadó