1962-ben Tanzánia nyugati részén – az akkori Tanganyikán – hisztérikus nevetésben tört ki három diáklány – látszólagos jókedvük pedig a tanulók több mint felére is átterjedt. A kontrollálhatatlan nevetéshullám közel két hétig tartott, a dolog pedig annyira elfajult, hogy az iskolát is be kellett zárni. De ez csak a kezdet volt: a nevetésjárvány átterjedt más szomszédos közösségekre is (jellemzően serdülőkorú diákokat és fiatal felnőtteket érintett, a tanárokat és időseket javarészt teljesen elkerülte), és közel 1000 embert, illetve további 14 iskolát „megfertőzött”. Ugyan senki nem halt bele a jelenségbe, a közel másfél éven át tartó nevetéshullám jócskán megviselte az afrikai közösségeket.
Elsőre talán mókásnak tűnik, a helyzet azonban közel sem volt bizalomgerjesztő. A pszichés jellegű nevetőgörcs egy iskolás lány szorongásának tüneteként jelentkezett, ami végül fékezhetetlen láncreakciót indított el a régióban.
Az érintetteket több órán át, kimerülésig tartó nevető- és sírógörcsök kínozták, melyeket bizonyos esetekben bőrkiütés, extrém ingerlékenység és erőszakos fellépés kísért.
A jelenséget Christian Hempelmann nyelvész és humorkutató, a Texasi A&M Egyetem munkatársa kezdte vizsgálni. A tudós a nevetésjárványt egyfajta szociogén tömegbetegségként jellemezte, ami jellemzően extrém és tartós stresszhelyzetekben, különösen nagy nyomás alatt álló társadalmakban és országokban fordulhat elő – legalábbis más ésszerű magyarázatot nem talált a történtekre. A tömeges pszichés reakció nemcsak kényszeres nevetés, de rosszullét, szédülés és légszomj formájában is jelentkezhet – évekkel ezelőtt Koszovóban és Afganisztánban is történt már hasonló eset.
A krónikus stressz összefüggésben áll a tömeghisztériával?
Számtalan tanulmány beigazolta, hogy az emberek egyedül kevésbé találják viccesnek azt, amin mások társaságban alapvetően röhögnének – amit nem egyszer magunkon is észrevehettünk már. A jelenséggel a sitcomok alkotói is tökéletesen tisztában vannak – nem véletlenül bevett szokás előre felvett nevetéseket ékelni egy-egy poénos jelenet közé. De Hempelmann szerint a kelet-afrikai esetnek semmi köze a humorhoz, és elkeserítőnek találja, amit egyes kutatók állítanak a jelenségről. A nevetés tényleg ragályos, ebben a helyzetben viszont minden másról árulkodik, csak a humorérzékről nem, és előbb szól a megküzdési stratégiák hiányáról, mint a jókedvről. A pszichogén betegségeknek idegi tünetei is vannak, a nevetés pedig csak egy ezek közül: „Az egyénnek ilyenkor nincs hatalma a stressz felett, és nem tud másként válaszolni a nyomásra. Az ilyen személy általában fiatal, inkább nő, mint férfi, és inkább alkalmazott, mint felettes. Szavakkal képtelen kifejezni a mentális szenvedést, és egyedül testi reakciói adnak lehetőséget arra, hogy környezete felé is jelezze a bajt.
Itt a nép nem jókedvében nevetett, hiszen az azonos stresszintet átélő emberek hajlamosak követni egymást, és tudattalanul lemásolni egy-egy tünetegyüttest, ami jelen esetben a nevetés volt”
– nyilatkozta Hempelmann az amerikai Chicago Tribune magazinnak. A legtöbb kutató szerint Kelet-Afrika esetében a brit vezetésű iskolák által támasztott vaskalapos elvárások, a diáklányok kiszolgáltatott helyzete, illetve a régió zűrös politikai háttere okolható (Tanganyika a Brit Nemzetközösség tagja volt. Bár 1946-tól az ENSZ felügyelete alatt állt, 1961-ig továbbra is a britek kormányozták).
Hempelmann példaként felidézett egy esetet abból az időből, amikor az Indiana állambeli Layafette-ben élt. A helyi gépjármű-nyilvántartó hivatal dolgozói tömegesen küzdöttek légzési nehézséggel, és egytől egyig hasonló tüneteket produkáltak. Az épületet többször is átvizsgálták, de egyszer sem találtak légszennyezettségre, illetve vírusos megbetegedésre utaló nyomokat. „Borzalmas volt a munkakörnyezet, a cégnek egyébként is rossz híre volt, szinte senki sem akart náluk munkát vállalni. Az ott dolgozók tudat alatt találtak egy kiutat, ami aztán légszomj formájában, vírusként terjedt tovább. Az emberek gyakran bélyegzik hisztériának az ilyen és ehhez hasonló eseteket, pedig az érintettek viselkedésének valójában semmi köze az őrültséghez. Ez egy pszichés reakció, amiről egyelőre keveset tudunk.”
Fotó: Getty Images
Ha látsz egy embert a környezetedben, aki hosszan, hangosan és jóízűen nevet, valószínűleg te sem bírod ki mosolygás vagy röhögés nélkül – bőven elég a „ki bírja tovább nevetés nélkül” nevezetű játékra gondolni, és tudod, hogy a kacagás tényleg ragályos. Tudományosan is bizonyított, hogy amikor sok időt töltünk valakivel, anélkül vagyunk hajlamosak lemásolni az illető hanglejtését, szófordulatait és gesztusait, hogy tudatában lennénk. És pontosan ugyanez érvényes a mosolyra, illetve nevetésre is: az agy ilyenkor reagál a nevetés hangjára, és arra készteti az arcizmokat, hogy kövessék a hallottakat. Az úgynevezett hahota-jóga és nevetésmeditáció alapjai pedig éppen e köré épülnek: a nevetés növeli az endorfinszintet, és egyfajta szelepként működik, ami lehetővé teszi, hogy kiengedjük a fáradt gőzt, és megszabaduljunk a ránk nehezedő nyomástól.
Ami az utóbbi gondolatot illeti, Hempelmann szerint hiába ez jelenti a humor klasszikus freudi elméletét, vannak helyzetek – például az afrikai eset –, amikor nem működik.
„A nevetés statisztikailag ebben az esetben nem oldott fel semmit. Az emberek szenvedtek, és így fejezték ki tudattalanul az érzéseiket. De semmi sem lett jobb attól, hogy nevettek. Elfáradtak és belebetegedtek”
– vallja.
Hivatalosan egyelőre nem lehet tudni, hogy a görcsös nevetéshullám mögött valójában mi áll. Tömeghisztéria, tudatalatti megküzdés, esetleg lázadás? Jó kérdés. Mindenesetre érdekes kérdéseket vet fel a psziché működésével kapcsolatban: az emberek társas lények, akik hajlamosak követni egymást, és akikre könnyen hatást gyakorol a közvetlen és közvetett környezet, az össztársadalom, a propaganda és a hatalom, és míg bizonyos befolyásoló tényezők ezek közül képesek erősíteni a közösséget, addig mások rombolják és hátráltatják.
Kiemelt kép: Flashpop/Getty Images
