Egy barátnőmmel múltkor arról beszélgettünk, hogy mennyire szeret ott élni, ahol most lakik. Első dolga reggel kilépni a kertbe, magába szívni a felkelő nap fényét és friss hajnali levegőt, majd ha jut rá ideje, kiül a teraszra egy csésze kávéval olvasni, vagy ha éppen homeoffice-os, dolgozni. Amikor kertes házba költöztek, nem igazán akart állatokat, de a szomszéd macskája mégiscsak átszegődött hozzájuk. A ritka szép jószág végül teljesen az övék lett, és a szomszéd is örömmel átengedte nekik, a gyerekek legnagyobb örömére.
Teltek múltak a hónapok, és egyre több macska jelent meg a kertben, élvezve annak minden előnyét – a kutyátlanságot, a napfény-árnyék arányt, az ingyen kaját és potya simit. Hivatalosan továbbra is egy cicájuk van, viszont a környékbeliek számára a kertjük igazi macskawellness lett.
Egy hotel szolgáltatásaihoz természetesen az időben kiosztott „svédasztalos” reggeli is hozzátartozik, így ha nem nyit reggel a megszokott időben a kantin (vagy legalább a konzervdoboz), hangos reklamáció következik. A barátnőm, a nagybetűs gondoskodó típus, ha otthon van, igyekszik kielégíteni az igényeket, viszont egy kamasz gyerek már nem feltétlenül tekinti elsődleges feladatának a korán keléssel egybekötött felszolgálást. Generációját tekintve kedves, figyelmes, nagyon szereti az állatokat, azonban a gyakorlatban még eléggé szelektív gondoskodó. Szerintem, kevés kivétellel mindenkinek van ilyen életszakasza. A macskák, az állatok gyorsan megtanulják, hol és hogyan jó nekik, a kommunikációjukkal még meg is könnyítik az emberek számára az odafigyelést. De mi a helyzet a növényekkel?
Tanulékony zöldek
Monica Gagliano Sydney-ben dolgozó biológus – akit magamban elneveztem borsósuttogónak – úgy tréningezi a borsókat, mint a kutyákat (pavlovi reflex). Bizony, a borsókat is lehet kondicionálni! Kísérlete során az elültetett borsókat teljes sötétségben tartotta, a növények fejlődéséhez azonban jól tudjuk, hogy elengedhetetlen a víz és a fény, ezért bizonyos időközönként kevés kék fényt juttatott a térbe, minek hatására a friss hajtások hamar kibújtak a földből és a fény felé fordultak.
Ezután egy darabig újra sötétség uralkodott. Következő alkalommal a fény bekapcsolása előtt egy enyhe légáramlatot fújtak a térbe, majd érkezett a fény és az éltető víz. Ezt a folyamatot a kísérlet során többször megismételték miközben folyamatosan figyelték a hajtásokat, amik normális módon mindig a fény felé fordultak és növekedtek. A csavar a kísérletben – azaz a pavlovi reflex előhívása – a sorrendben beállított ingerek szétválasztása volt, így megfigyelhették azt, hogy amikor érkezik a légáramlat a borsó hajtásai már automatikusan a fuvallat irányába fordulnak és „várják” a táplálékot: a fényt és a vizet.
A kondicionálásnak köszönhetően a borsó agy nélkül is megtanulta, hogy a szellőt követi a számára az életben maradáshoz szükséges fény és víz.
Amikor erről először olvastam, teljesen lenyűgözött a növények tanulási képessége. Vizuális típus vagyok, ezért először okozott némi képzavart a borsó és a pavlovi reflex együttes említése, mert hirtelen bevillant egy farkát csóváló, nyelvét lóbáló, nyáladzó „borsóhüvelykutya” – amolyan bájosan furcsa rajzfilmfiguraként. Minden tiszteletem a tudománynak és a kutatónak, amiért hatalmas türelemmel, előre gondolkodással és tervezett gondoskodással eljutott erre a felfedezésre.
Illusztráció: Freepik
Egy kötelező feladat
Tartozom egy vallomással, (s titokban hiszem, nem vagyok vele egyedül) pocsék növénygondozó vagyok, anyai ági felmenőimmel ellentétben, se türelmem, se érzékem nincs hozzá – mea culpa, nagyi!
Visszagondolva, talán ahhoz is lehet némi köze, hogy életem első általános iskolai egyesét azért kaptam, mert nem csírázott ki a kötelezően elültetendő babom kefíres pohárban. Pedig mindent utasítás szerint csináltam, hittem benne, biztatgattam, és úgy emlékszem, még énekeltem is neki. Lelki szemeim előtt gyerekként kb. azt vártam, hogy majd úgy megindul, mint a varázsbab Jancsi történetében, még ha az égigérő törekvés nem is lett volna túl szerencsés egy panellakás esetében. Három babból egy sem csírázott ki, teljes kudarc volt, és én, az egyes mellett nagyon szégyelltem magam, úgy éreztem, még egy ilyen egyszerű növényről sem tudok gondoskodni.
Fiatal felnőtt koromban talált meg az a gondolatmenet, már nem tudom kitől ered, hogy gondoskodj egy növényről egy évig, ha életben marad, magadhoz vehetsz egy állatot, akiről szintén gondoskodj egy évig és mellette természetesen a növényről is.
Ha növény már kettő, az állat pedig egy éve jól él melletted, megfelelően gondoskodsz róla, utána vállalhatsz gyereket. Ez a gondolat úgy lebegett a fejem fölött, akár egy átok.
Aztán a tapasztalatnak köszönhetően akár csak a borsók, én is kondicionálódtam, és ráébredtem arra, hogy ha jót akarok a világnak és a természetnek, inkább nem nagyon tartok szobanövényt. Egyetlen kivétellel legtöbbször olyan albérletben laktunk, amiben nem nagyon fértem az ablakhoz, ahol egy ilyen virágot jó esetben tartani kéne. Másfelől majdnem mindig volt macskánk, aki önjelölt kertészként működött, azaz akkor is kiásta, kirágta, kiborította a cserépből a növényt, ha többszörösen tiltva volt neki… dehát mindig volt szürke zóna, például a munkaidőnk, amikor nem voltunk otthon.
Időnként persze így is kapok néha növényt egy-egy rokontól. Igyekszem életben tartani tényleg, de nem mindig sikerül. A fenébe is, túl nagy a teendők zaja körülöttem, a cserepes virág pedig köztudomásúan eléggé néma lény. Na jó, korábbi cikkünkben már volt arról szó, hogy a növények a maguk módján igenis „kiabálnak”.
(Ha már hangtalanság, a halainkkal is azért vagyok jóban, mert ők legalább mocorognak az akváriumban, és felhívják magukra a figyelmet. Apropó, tudtátok, hogy a guppiknak arcfelismerő képességük van? Ha közeledem, lelkesen rajzanak az akvárium elülső falánál a tápra várva.) A cserepes virágokat vagy féltő gondoskodásból túlöntözöm vagy épp ellenkezőleg, a nyári hőségben kitikkadnak az ablakpárkányon.
Gondoskodás – menni fog ez!
Mikor a lányommal voltam várandós, utolsó nagy vállalásunk egy mini bonsai fa volt. Egészen sokáig sikerült életben tartani, pátyolgattam, gondoztam, flakonos spriccelővel öntöztem. Szegénynek ez lett a veszte. Ugyanis egyszer, mikor nem voltam otthon, a párom jófejségből meg akarta locsolni, csakhogy mellényúlt, és az ablaktisztítóval spriccelte le szegény fácskánkat… ilyen alapon akár a villám és csapathatott volna belé – mondjuk, úgy is nézett ki. Azóta, ha olyan virágot kapok, amelynek igazán jót akarok, előbb-utóbb elküldöm anyukámhoz, akinél minden növény megmarad, sőt, pompás virágzásba borul. Én így gondoskodom a növényekről.
Megnyugtatásul elárulom, az állatokkal sokkal jobb a viszonyunk, minden nap élénken kommunikálunk, rá is vagyok hangolódva az ő jelzéseikre, és már tudom, ha idáig eljutott az olvasásban, mindenkiben motoszkál a kérdés, jelentem a gyerekeim is köszönik, jól vannak. Az elmélet tehát megdőlni látszik:
életben, sőt egészségesen és jól lehet tartani egy gyereket, mi több a körülöttünk élő állatokat, akkor is, ha növényekhez nem kifejezetten értünk.
Bármennyire is szidjuk a digitális világot, ráadásul a növénygondozás kifejezetten offline tevékenység, a kettő találkozásából még jó is kisülhet. Vannak ugyanis akár ingyenes mobil applikációk, amelyek a növény befotózása után felismerik és a kép alapján diagnosztizálják a problémát, majd segítenek kialakítani egy helyes gondozási ütemtervet, ráadásul emlékeztetőket is be lehet állítani, így a mobil figyelmezteti a hozzám hasonló kezdő hobbikertészt a locsolás, tápoldatozás időpontjára.
Ui.: Most, hogy ezt leírtam, elhatároztam, hogy 3 találomra választott app-ot (és magamat) tesztelni is fogok az elkövetkezendő időszakban. Már csak azt kell kitalálni, milyen paneltűrő növényt válasszak?
(A kaktusz és a művirág nem ér…)
Kiemelt kép: Nők Lapja
