Egyedül utazni sokak szemében szinte elképzelhetetlen, mások rendszeresen űzik. Vannak, akik kényszerből tesznek így, vannak, akik kimondottan erre vágynak. A statisztikák azt mutatják, hogy utóbbiak száma az elmúlt néhány évben rohamos növekedésnek indult.
Én személy szerint mindig is szerettem egyedül utazni. Vannak barátaim, akik szerint ennek az az oka, hogy magamnak való vagyok. Nyilván nézőpont kérdése, én azonban inkább szeretek úgy fogalmazni, hogy vagyok elég jóban magammal ahhoz, hogy ne feszélyezzen a saját társaságom, még úgy sem, hogy idegenben lenni egymagamban azt is jelenti, hogy nagyon koncentráltan élvezhetem saját társaságomat, annak minden előnyével és hátrányával.
Utazva ismerszik meg?
Ideális útitársat – lássuk be – nem mindig könnyű találni. Egyáltalán nem biztos, hogy aki közel áll hozzánk a mindennapokban, az közel áll hozzánk a Trafalgar téren vagy a kínai nagy falnál is. Lakva ismerszik meg az ember, ugyebár így szól a mondás, de ez ugyanúgy igaz az utazásra is: idegenben valószínűleg nagyon sok minden kiderül a másikról, és arra is nagy esély van, hogy megismerhetjük legjobb, de legrosszabb arcát is. Az sem mellékes, hogy lehet valaki nagyon jó barátunk, vagy akár közeli rokonunk, éjjel-nappal együtt lenni, alkalmazkodni egymás tempójához és utazási szokásaihoz nem könnyű feladat.
Hányszor előfordul, hogy kisebb nagyobb baráti társaságok elutaznak valahova, majd a hazatérés után hetekig/hónapokig nem keresik egymást, mert ki kell heverniük az együtt töltött időt?
Sőt, barátságok mehetnek tönkre akár egy életre is, és akkor a párkapcsolatokról még nem is beszéltünk.
Egy ismerősöm frissen szárba szökkent szerelmével vakmerően 10 napra Horvátországba utazott, majd hazatérve szakított vele, mert olyan alapvető különbségekre derült fény közöttük, ami esélytelenné tette a közös jövőt. Idegenben koncentrált dózist kapunk a másikból, és nagyon jól megmutatkoznak a személyiségbeli különbségek is. És akkor az apróbb ellentétekről még nem is beszéltünk. Volt már olyan útitársam, akinek egész nap be nem állt a szája, olyan is, aki szerint esőben semmit sem lehet csinálni New Yorkban, olyan is, akit az égvilágon semmi nem érdekelt egy fantasztikus észak-olasz városban, csak az, hogy hol van az outlet, olyan is, aki egyfolytában éttermeket akart kipróbálni, és semmi sem volt neki drága. Biztosan mindenkinek, aki sokat utazik, megvannak a maga történetei.
A „jó vele lenni” vagy a „jó vele utazni” sok esetben teljesen különböző kategória. Derült már ki olyan emberekről, akiket alig ismerek, hogy kiváló útitársak – és fordítva is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én egyébként tökéletes útitárs vagyok, biztos sokan vannak, akik egyáltalán nem lelnék örömüket abban, ha el kéne hagyniuk az országot velem, de hát pont ez a lényeg: ahhoz, hogy útitársként jól érezzük magunkat, egy különös együtt állásnak kell teljesülni. Hiszen amikor utazunk, általában van egy elképzelésünk, hogyan és mivel szeretnénk tölteni az időt, és amikor valaki ebben nem partner, akár azt is érezhetjük, hogy szabotálva van mindaz, amit utazásunkból ki akartunk hozni.
Fotó: Getty Images
Megosztani, de kivel?
Persze az egyedül utazásnak megvannak a hátrányai is. A legnagyobb ezek közül kétségkívül az, hogy az élményeket nincs kivel megosztani. Ez a jó és a kevésbé jó élmények esetén is rossz érzés lehet. Amikor életemben először New Yorkban jártam, metróval mentem be a reptérről Manhattenbe. Ezért sokáig a föld alatt voltam, nem láttam a várost, majd amikor leszálltam, hirtelen ott találtam magam az ötödik sugárút és ki tudja, melyik merőleges utca sarkán, és a látványtól szinte extázisba estem. Minden ott volt, amit addig csak ezernyi filmben láttam, valósággal letaglózott, ahogyan egy pillanat alatt New York hatása alá kerültem.
Akkor még nem volt okostelefon, nemhogy az utcán is elérhető wifi. Tudtam, hogy hazatelefonálni egy vagyonba kerül, mégsem bírtam ki.
Elkezdtem hívogatni a szeretteimet, hogy valahogy ők is részesei legyenek az extázisomnak, akik nyilván az óceán túloldalán, a kora reggeli órákban nem tudták átérezni, amit én éreztem akkor. Utólag visszagondolva mégsem bánom, hogy így alakult. Senki nem mutatta meg nekem a várost, én fedeztem fel. Ettől megszületett bennem „az én New Yorkom”. Ezt a kategóriát biztosan sokan ismerik, akiknek volt alkalmuk mélyrehatóbban megismerni egy idegen várost vagy országot, vagy akik többször is jártak ugyanazon a helyen, és kialakult valami egyéni kapcsolatuk az adott hellyel.
Visszatérve a hátrányokhoz, sokak szerint az egyedül utazáshoz nagy bátorság kell, hiszen bármi történik, egyedül kell megoldani. És a bármi ugyebár sajnos az is lehet, hogy valami bajba kerülünk, és nincs mellettünk senki, aki fogná a kezünket. Aki azonban egyedül utazik, az valószínűleg nem sokat aggodalmaskodik a legrosszabb forgatókönyvek miatt. Nem felelőtlenség ez, inkább tudatállapot. (De azért ha begyűjtenél néhány tippet, hogy kell ezt biztonságosan csinálni, olvasd el erről szóló cikkünket!)
Az egyedül utazás lélektana
Egyre több szociális viselkedésről szóló tanulmány mutat rá, hogy az embereknek nő az igényük az egyedüllétre. A magánnyal ellentétben az egyedüllét pozitív állapot, olyas valami, amit nem elkerülni, hanem épp ellenkezőleg, elérni akarunk. A vogue.com egy olyan kutatást idéz, amely listázza az egyedüllét előnyeit, ilyen a megnövekedett szabadság, a kreativitás, az intimitás és a spiritualitás.
Fotó: Getty Images
Felgyorsult világunkban egyre többeknek nemcsak az a céljuk, hogy lassítsanak kicsit, hanem az is, hogy lekapcsolódjanak erről a világról és visszataláljanak önmagukhoz. Ennek egyik legideálisabb eszköze az utazás, azon belül is az elszigeteltebb, kietlenebb, természetközeli tájak, ahol az embernek alkalma van kicsit a befelé fordulásra (ehhez egyébként nem is kell feltétlen többezer kilométerre elutazni, országhatáron belül is bőven akadnak ilyen területek). Az ilyen desztinációk felerősítik az emberben a szabadság érzését, megmutatják, valójában milyen kicsi porszemek vagyunk az univerzumban, és távol visznek minket a rohanó világ állandó zajától. Ez nagyon felszabadító érzés, és segít nekünk újra felfedezni a valódi jelenlét érzését.
Egyre többen vágynak egyedül utazni
Az elmúlt évek, azon belül is a Covid utáni időszak velejárója, hogy az ilyen típusú úticélok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. De az élménynek, amellyel kecsegtetnek, valahogy magukban foglalják azt is, hogy ezek egyedül igazán felszabadítók. A mai világban úgy élünk, hogy egyfolytában kapcsolódunk, vagy legalábbis a kapcsolódás illúziójába ringatjuk magunkat. Folyton a kezünkben van a telefon, elérhetők vagyunk a világ minden táján a nap szinte 24 órájában. Egyszerre több felületen chatelünk, emailjeinket folyamatosan csekkoljuk, egyik legnagyobb stresszünk, hogy nehogy lemerüljön valamelyik okoseszközünk. Ennek az életstílusnak most már jól ismerjük a mellékhatásait, mert már mindenkit utolért a nyugtalanság, a szorongás, az idegeskedés, amelyekből egyenesen következik a menekülési kényszer.
A menekülési útvonalak pedig igencsak megváltoztak az utóbbi időben. Soha nem látott népszerűségnek örvendenek a vadabb, természetesebb, autentikusabb úticélok, amelyek tényleg képesek kompenzálni azt az érzetet, amely valódi kapcsolódásaink hiányából fakad. És egyre többen mennek ezekre a tájakra egyedül, hogy a világ egy eldugottabb pontján visszataláljanak ahhoz, akivel olyan régen tudtak igazán „kettesben” lenni: önmagukhoz. Te megtennéd?
Kiemelt kép: Getty Images
