Az irodalomterápia mellett a képzőművészet is jó hatással lehet a pszichénkre – akkor is, ha nem műveljük, csupán szemléljük a mesteri alkotásokat. Megcáfolhatatlan bizonyítékok vannak arra, hogy már a művészeti alkotások nézegetése is – akár egy album oldalain, akár élőben –pozitív hatással van a hangulatra és a mentális egészségre. Csökkenti a stresszt, mégpedig úgy, hogy aktiválja az agyi jutalomközpontot, azaz ugyanabban a régióban hat, ahol a kábítószer- és szerencsejáték-függőségek is – negatív következmények és a kóros függőség kialakulásának veszélye nélkül.
Több tanulmány is olyan eredményekre jutott, melyek szerint amikor képzőművészeti alkotásokat – szobrokat, festményeket, művészi fotókat stb. – nézünk kellő elmélyüléssel és odafigyeléssel, agyunkban beindul egyfajta tudatalatti érzelem- és traumafeldolgozási folyamat.
Egy vizsgálat során például kiderült, hogy a festmények szemlélése segített a gyógyulásban lévő, függő nők számára, hogy újra kapcsolódjanak érzéseikhez, és erőteljesebben képesek legyenek elköteleződni a gyógyulási folyamat mellett.
Empátia és beleérző képesség
Egy műalkotás nagyon személyes bepillantást nyújt egy lelkiállapotba, pszichébe, a művész saját, személyes valóságába, elénk tárja az ő világról alkotott képét. A műalkotások, festmények megfigyelése nem csupán gondolatébresztőnek jó, nem csak az elemzőkészségünket fejlesztheti, hanem az empátiánkat is: izgalmas gyakorlat lehet az, hogy megpróbáljuk magunkat például a festő helyébe képzelni, átgondolni a mű elkészítésének folyamatát, és azt, hogy mit éreznénk, gondolnánk és tapasztalnánk, ha mi hoznánk létre ugyanazt a képet. A képzőművészet tehát elősegítheti az érzelmi és pszichés jólétet azáltal, hogy kiindulópontot biztosít az inspiráció, a szemlélődés és az elmélkedés számára. Új kultúrák, eszmék és nézőpontok megismerését teszi lehetővé, és bővíti a világról alkotott képünket.
Kalandozás a lélek bonyolult bugyraiban: a Gulácsy-kiállítás
A Magyar Nemzeti Galériában augusztus 27-éig látogatható Gulácsy. Na’Conxypan hercege című Gulácsy Lajos-életmű-kiállítás tökéletes színtere lehet egy fent részletezett, lassú, elemző, szemlélődő lelki felfedezésnek. A tragikus sorsú festőművész zsenialitása sosem volt kérdéses, ám ez a kiállítás most abban is kivételes, hogy felépítése nem Gulácsy Lajos szellemi megbomlásának útjára fókuszál, hanem egy sokkalta összetettebb, sokrétűbb képet tár elénk a festőről, akinek ugyanolyan fontos volt a vidám társaság, az olasz tájak vonzereje, mint saját varázslatos, olykor groteszk álomvilága. (Gulácsy Lajos különös életútjáról ebben a cikkünkben írtunk részletesebben.)
„(…) türelmet és elmélyülést igényel az is, hogy megérintsen a tájban feloldódó alakok, a bizonytalan vágyaktól terhes női arcok, a szerepjátszó önarcképek vagy a régmúlt szellemét idéző sikátorok, sötét zugok és villakertek poétikus melankóliája” – írja róla Marosvölgyi Gábor (Gulácsy Lajos, Kossuth Kiadó, 2009) tökéletesen összegezve mindazt, ami miatt olyan könnyedén alakul a kiállítás áttanulmányozása saját belső utazásunkká is. A kiállított festmények azonnal áttranszportálnak minket egy másik világba, amit egyre kíváncsibban igyekszünk felfedezni, és menet közben többször is az a benyomásunk, hogy a mi saját álmainkat – szépeket, zavarókat, olykor nyomasztóakat – látjuk a vásznakon. Idegen világban járunk, egy kreatív elme játszóterén, ami mégis valahogy ismerős. Emberalakjai, portréi is gyakran álomszerűek, elmosódnak, de karakterük jellegzetes, erőteljes, felismerhetjük köztük azokat, akik ugyanígy elmosódva ott élnek a mi tudatalattinkban is, álmainkban felrémlenek, rémisztőek vagy vonzóak a számunkra, ám itt most nem illannak el, hosszasan tanulmányozhatjuk őket, és megfigyelhetjük, milyen érzéseket, emlékképeket hoznak felszínre bennünk.
Gulácsy Lajos sajátos, mesebeli, tudományos-fantasztikus világa, Na’Conxypan a művész képeiben és írásaiban egyaránt megjelenik – ez a varázsvilág az emberiség kollektív tudatalattijában fészkelő szimbólumokkal dolgozik, épp ezért ragadhat meg bennünket ez a képi világ ilyen elemi erővel.
A művész vigaszt nyújt azáltal, hogy kézzelfoghatóvá teszi azt, amit a néző nem tud szavakkal kifejezni – de az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, egyszerre felkavaró és megnyugtató.
Mindenkinek kicsit más
Gulácsy Lajos: Régi kert (fotó: MNG)
Fontos megjegyezni, hogy a művészettel kapcsolatos tapasztalatok mindenki számára egyediek és személyesek, és amit valaki megrendítőnek vagy inspirálónak talál, az nem biztos, hogy ugyanúgy hat egy másik nézőre. Fontos, hogy nyitottan közelítsünk minden műalkotáshoz, és a saját szemszögünkből vizsgáljuk meg azt. Miközben a képet figyeljük, figyeljünk befele is: mit érzünk, mire emlékszünk, mire vágyunk közben, és milyen más élménnyel, műalkotással tudjuk azt összekapcsolni – sokkal összetettebb kérdések ezek annál, hogy teszik vagy nem tetszik az adott kép.
Jómagam például biztonságot, védelmet találok az elvadult kertekben – valós és elképzeltekben egyaránt – így a Régi kert (1913) című festmény boldoggá tett, de közben Edith Wharton kísértettörténeteinek hangulatát is visszahozta, amitől aztán feltört a mélyről némi atavisztikus félelem. A Látogatás egy magányos házban (1912) a hivatalos műelemzések szerint a magány érzését ragadja meg, ám én vonzódom az elhagyott házakhoz és igényem van az egyedüllétre, így ez a festmény melegséggel töltött el, amikor elérkeztem hozzá.
Kiemelt kép: Wikipedia, MNG, Canva
