Mióta világ a világ, az emberek kiemelten foglalkoznak a hajuk és a testszőrzetük alakításával. Az emberiség történetét végigkísérik a szőr eltüntetésével kapcsolatos különböző elvárások, eljárások és praktikák, a hajunkat az éppen aktuális társadalmi szokásoknak és divattrendnek megfelelően vágjuk vagy éppen növesztjük, összefogjuk vagy kiengedjük, elrejtjük vagy feltornyozzuk, egyenesítjük vagy hullámosítjuk, mossuk, vasaljuk, csavarjuk, fonjuk, festjük, pótoljuk…. és így tovább a végtelenségig. (Itt írtunk minden idők tíz legikonikusabb frizurájáról.)

A történelem során folyamatosan változott, hogy kik és miképpen segédkeznek nekünk ebben, ahogyan az is, hogy a szolgáltatásokat kik vehetik igénybe: csak férfiak vagy nők is. A Kiscelli Múzeum A jólfésültség története – Fodrászipari forradalom Budapesten című kiállítása többek között arra is kitér, hogyan alakultak ki az eleinte kizárólag férfiak számára igénybe vehető borbélyüzletekből a nők számára is nyitva álló fodrászatok, illetve hogyan jelentek meg az első női dolgozók az eredendően férfiak által uralt borbély-, illetve fodrászszakmában. Ennek jártunk utána egy kicsit a kiállítás által megihletődve.

Princesse fodrászszalon az V. kerületi Petőfi Sándor utcában 1932-ben (Fotó: Fortepan, adományozó: Saly Noémi)

Otthon, a négy fal között

A nők munkába állásának és az egyenjogúságért folytatott küzdelmének egyik gyorsan fejlődő színtere volt a fodrász szakma, itt tudták a legkorábban és legtöbben megvetni a lábukat. De ez sem volt egyszerű menet. A nők először még nem a nyilvános fodrászüzletekben dolgoztak, hanem magánházakhoz jártak, ahol vagyonosabb asszonyok haját fésülték és hullámosították.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a nők a 20. századig nem léphettek ki otthonukból a hajuk ápolása céljából.

Kezdetben az arisztokrata hölgyek budoárjaiban, később a nagypolgárság és a felső középosztály tagjainak szobáiban dolgoztak a frizőrnők, vagyis a fésülőnők. Az elnevezés nem véletlen, ekkoriban (és az ezt megelőző évezredekben…) ugyanis szó sem lehetett hajvágásról, az egyetlen feladat a haj tisztán tartása, fésülése, hullámosítása és társadalmi helyzettől függő mértékben történő feltornyozása volt. (A francia friser szó bodorítást, göndörítést jelent.)

Frizőrnők tündöklése és bukása

Frizőrnőként kezdte Reich Róza is az 1920-30-as években. Ekkor olyan divat volt itthon, hogy műhajat tettek be a természetes haj alá, és arra fésülték rá az eredetit, hogy minél többnek tűnjön, aki pedig nem műhajjal operált, az gyakran kontyot viselt. Ezeket otthon nem tudták maguknak megcsinálni a nők, ezért jártak hozzájuk házhoz a fésülőnők.

„Fésülni megyek”

– ez volt erre a szakkifejezés. Reich Róza nyilvánosházakba is járt fodrászkodni, például a Mezonfrida nevű híres és előkelőnek tartott bordélyházba, mert az ottani nőknek volt pénzük. Később a kétszobás lakásuk kisebb szobáját rendezte be fodrászüzletnek, és attól kezdve odajártak hozzá a vendégek. (Akkoriban ez bevett gyakorlat lehetett, Hulej Emese is megírta egy nosztalgikus visszaemlékezésében, hogyan figyelte fodrász nagymamáját munka közben, aki szintén az otthoni kisszobában működtetett fodrászatot, miután divatos üzletét államosították.)

„Hát itt van mindenekelőtt a frizőrnő! Fésülőnőnek senki sem nevezte őket, a régi Pesten vagy frizőrnő volt a nevük, így röviden és bizalmasan, aminthogy mindenkor bizalmas is volt a házban a frizőrnő. Még takarítás előtt jelentkezett, óvatosan lépegetett a szobákban, mert tudnivaló, hogy az emberek reggel rosszkedvűek, ő pedig nem akart senkivel kikezdeni, nesztelenül suhant el a szobákon keresztül, míg azután a tükrös toalettszekrény előtt állapodott meg, hogy amikor őnagysága fürdőköpenyében kilép a fürdőszobából, ő már ott várja felkészülten, fésűvel, kefével, hajtűvel, csatokkal, hajbetéttel, neccekkel, sütővasakkal és egyéb ilyen kedves dolgokkal. Hogy egyebekről ne is beszéljünk” – szól a névtelen publicista leírása az Újság 1927. június 26-i számában. Ugyanez az újságíró később azt írja a cikkben, hogy a frizőrnők egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy „egyik lakásból a másikba hordták a pletykákat”. A frizőrnő szakma kihalásához leginkább az vezetett, hogy divatba jött a rövid haj, a bubi és az eton, ezek vágása  pedig olyan szaktudást igényelt, amellyel a fésülőnők nem rendelkeztek, így sokan inkább manikűrösnek vagy masszírozónőnek képezték át magukat. Csak néhány idős, konzervatív hölgy tartotta meg frizőrnőjét.

Plakát A jólfésültség története című kiállításból, Kiscelli Múzeum

Férfivilág és Gedeon bácsi

Miközben a nők otthon molyoltak a hajukkal, a férfiak élvezték a cicomázkodással járó nyilvános nyüzsgést.

A budapesti borbély- és fodrászüzletek a 19. század végétől a kávéházakhoz hasonló szerepet töltöttek be, a nagyvárosi pezsgő társasági élet színterei voltak.

A vendégek várakozás közben napilapokat olvastak (Pesti Hírlap, Népszava, Magyar Nemzet), cigarettáztak vagy ittak egy jó feketét, és közben beszélgettek. Ez eleinte kizárólag a férfiak terepe volt: ők voltak a vendégek, és a kiszolgálók is. Ekkor élt a legnagyobb magyar fodrászlegenda, Tárnoky László is. A mester 1919.09.19-én született, eredetileg zsokénak készült, de szülei unszolására végül a biztosabb megélhetéssel kecsegtető fodrász szakmát választotta. Készített frizurát Karády Katalinnak és Ruttkay Évának is. Az aranykoszorús mesterfodrász sokáig a magyar fodrászválogatott trénere volt. Úgy szól a fáma, hogy Szécsi Pál Gedeon bácsi című slágerének szövegét S. Nagy István nem másról, mint Tárnoky Lászlóról írta.

Az első fodrásznők megjenelése

Az első női borbélyok az 1910-es években bukkantak fel, ez eleinte valóságos csodának számított. „A mai verőfényes reggelen új szenzációra ébredt az Eötvös utca környéke. Már a kora reggeli órákban elterjedt a hír a Hunyadi téri vásárcsarnok mozgalmas világában, hogy az Eötvös utca egyik kis borbélyműhelyében csinos fiatal nő borotvál. Csakhamar megkezdődött a zarándoklás, mindenki látni akarta az új csodát, aki a férfi fodrászipart meghódította a gyengébb nemnek. A kisasszony tényleg nagyon csinos, ügyesen borotvál és nem nehéz megjósolni, hogy rövidesen követői is akadnak majd ezen a nehéz pályán” – áll a Pesti Napló 1924. november 15-i számában, a Női Figaro az Eötvös uccában címet viselő cikkben. 

A borbély-és fodrásznők szerepe csak a második világháború után erősödött meg, egyrészt azért, mert a nők vendégként is tömegesen kezdtek megjelenni a fodrászatokban, másrészt mert

a háborúban megözvegyült borbély- és fodrászfeleségek kénytelenek voltak férjük helyett továbbvinni az üzletet.

A szakmára manapság jellemző elnőiesedés az 1950-es években indult, de a nők az üzletekben sokáig főként segédi szerepkörben és alacsonyabb bérezésért helyezkedtek el, mint férfi társaik. Sok évtizednek kellett eltelnie, hogy a férfiakhoz hasonló szakmai tekintélyt és anyagi megbecsültséget vívjanak ki maguknak.

Nők a búra alatt (Morvai Lajos fotója 1960-ból. Forrás: Fortepan, adományozó: Morvay Kinga)

Ha egy üzlet beindul…

A cikk elején szereplő nosztalgikus visszatekintés egyértelműen a női fodrászüzletek hőskorára utal, amikor már nők töltötték meg a szalonokat – fodrász és kliens oldalról is. Legtöbbünknek ma már ebből az időszakból vannak emlékei, amit újra átélhetünk a Kiscelli Múzeum pincerendszerében kialakított kiállítás tereit bejárva. Az egyik részt úgy rendezték be, mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli fodrászatban lennénk, beülhetünk a búra alá olvasgatni, szemben neonfelirat, és még az olyan apróságokra is figyeltek, hogy a sarokban álljon egy ciklámen söprű-lapát kombó, amely nélkül elképzelhetetlen a hiteles fodrászat-élmény. Az embernek folyamatosan AHA-élménye van, ahogy meglátja a retró hajszárítókat és eszközöket, de izgalmas még messzebb utazni az időben és szemügyre venni egy múlt század eleji borbélyüzlet berendezését, elolvasni a korabeli hirdetéseket és újságcikkeket kezdetleges hajfestékekről és fodrászbálokról, vagy éppen megmosolyogni a régi frizuraneveket, mint Maximka, Vihar, Macska, Apolló vagy Baby. A kiállítás kurátora, dr. Szabó Zsuzsanna etnográfusból lett fodrász, az ő érdeme, hogy a tárlatot végigjárva rengeteg érdekes információval gazdagodhatunk a hajszínek jelentésétől kezdve a Sassoon-vágás technikáján és a samponok és festékek fejlődéstörténetén át egészen odáig, milyen praktikákat használtak a punkok, hogy taréjuk betonbiztos legyen. Itt mindent megtudhatunk a hajról, az fix!

Reich Róza története Czingel Szilvia Szakácskönyv a túlélésért című könyvében olvasható, amelyből egy részlet szerepel a kiállítás részét képező fiktív magazinban, a Kiscelli Tupírban.

A cikk megírásához Zeke Gyula Borbélyok, frizőrnők, fodrászok (Balassi Kiadó, 2021) című könyvében foglaltakat is felhasználtam.

Kiemelt kép: Fodrászat a VII. VIT (Világifjúsági Találkozó) idején 1959-ben, a magyar küldöttséget szállító Deák Ferencz, vagy a Felszabadulás lapátkerekes gőzhajó fedélzetén. Filmkocka a Bécsben találkoztunk című kisfilmből, rendező Kolonics Ilona, operatőrök Szabó Árpád és Fifilina József. Fotó: Fortepan, adományozó: Szabó Gábor)