Képzeljünk el egy munkahelyet, ahol szigorú öltözködési- és illemszabályok szerint kell nap mint nap megjelennünk: a szemüveg viselése tiltott, ellenben a műszempilla és az erős smink kötelező, ahogyan a tűsarkú cipő, a szűk szabású miniszoknya, ceruzaszoknya és a műköröm is – nem beszélve a frizuráról, ami csak egyféle lehet. A 32. életév betöltése, a felszedett kilók, a házasság és a gyerekvállalási kedv kirúgással fenyegetnek, és kutyakötelességünk elviselni a felettesünk tapogatását, aki „csak” az öltözetünket szeretné ellenőrzi. De kutyakötelességünk mindeközben mosolyogni is – még akkor is, ha közben kritizálják a súlyunkat. És mindezt a hasonló pozícióban lévő férfikollégák fizetésének töredékéért. Így kezdődnek a rémálmok, nem igaz?
Sokaknak ez jelentette a valóságot – és jelenti talán még ma is
„Mit futtat, Mr. Mason, légitársaságot vagy bordélyházat?”
– tette fel a kérdést 1966-ban Martha Griffiths bírónő, az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának első női tagja, miután az United Airlines akkori vezérigazgatója, Charles M. Mason nyilvánosan kijelentette: az a légiutas-kísérő, aki több mint három év elteltével sem talál férjet magának a szakmából, „rosszfajta lány”.
Bizonyos munkakörök kívülről nézve vonzónak tűnhetnek – akárcsak a légiszakma, ami hatalmas népszerűségnek örvendett a huszadik század második felében: ezrek jelentkeztek stewardessnek abban a reményben, hogy világot láthatnak. A legtöbb nő ekkoriban teljes mértékben a férfiak árnyékában élt (gondoljunk csak a hatvanas éveket idéző Mad Men – Reklámőrültek című amerikai sorozat karaktereire), az utazás és a kaland ígérete pedig nem véletlenül vonzott számtalan fiatal lányt a repülőgépek utasterére.
Bal oldali kép: A texasi Southwest Airlines stwardessei 1972-ben. A légitársaság akkori mottója mai szemmel hihetetlennek tűnő módon az volt, hogy „sex sells seats”, vagyis a szex helyeket ad el. (Fotó: Alan Band/Keystone/Getty Images) Jobb oldali kép: A PSA légitársaság légiutas-kísérői az 1970-es évek elején (Fotó: Don Bartletti/Los Angeles Times via Getty Images)
A légitársaságok pedig csinos lányokat, nem pedig biztonsági szakembereket kerestek, amiről mit sem sejtettek az állásra jelentkezők. A társaságok munkavállalói megjelenésük alapján kerültek kiválasztásra: a kecses mozgás és az udvarias viselkedés elsőbbséget élvezett a biztonságos repüléssel szemben, a súlygyarapodás tiltólistán szerepelt, a fogyókúrás tabletták ajánlása, használata pedig megszokott, bevett módszernek minősült. (Erről a máig repülő, Guinnes-rekorder stewardess, a már 87 éves Bette Nash is mesélt.)
„A légitársaságok nem szolgáltatók voltak, hanem jövedelmező Playboy-klubok az égben”
– írja leleplező könyvében Nell McShane Wulfhart írónő.
Illegális abortusz, szexuális visszaélések
Arról nem beszélve, hogy a várandós stewardesseket két választási lehetőség elé állították a hatvanas években: vagy felmondanak vagy – kockára téve az egészségüket és szabadságukat – illegális abortusznak vetik alá magukat (ebben az időszakban minden amerikai állam törvényellenesnek nyilvánította a terhességmegszakítást – amennyiben orvosilag nem minősült indokoltnak).
Amikor 1964-ben megnyitotta kapuit az Egyenlő Foglalkoztatási Esélyek Bizottsága, elsőként tettek panaszt a légiutas-kísérők, akik szexuális visszaélésekről, bántalmazó magatartásról és egyenlőtlen bérezésről, illetve bánásmódról számoltak be.
A bizottsági tagok abszurd módon azonban előbb hittek a sztereotípiáknak, mint a segítséget kérő munkavállalóknak – a stewardesszek segélykiáltása süket fülekre talált.
Amikor 1970-től nagyobb sebességre kapcsoltak a feminista mozgalmak, számtalan légiutas-kísérő csatlakozott a tüntetőkhöz. Az időközben egyre nagyobb mértéket öltő stewardess-forradalom hatására megalakult egy nőjogokért küzdő szervezet, a Stewardesses for Women’s Rights (SFWR), miután két légiutas-kísérő, Sandra Jarrell és Jan Fulsom diszkriminációval illették egykori munkahelyüket, az Eastern Airlines légitársaságot 1972-ben. A szervezet ugyan hatalmas figyelmet kapott a feministák körében, és kemény kihívás elé állította a nagyvállalatokat, 1976-ban – sikertelen jogi csatározások és anyagi támogatás hiányában – végül teljesen felszámolták.
A Trans World Airline légiutas-kísérői 1946-ban továbbképzésen vettek részt, ahol ápoltságra, bájra, kecsességre, udvariasságra és mások szórakoztatására oktatták őket (Fotó: Bert Garai/Keystone Features/Getty Images)
Aztán Mary Pat Laffey történelmet írt
Az igazi áttörést Mary Pat Laffey légiutas-kísérő jelentette 1970-ben, aki – az egyenlőtlen bérezésről szóló törvény megsértése miatt – pert indított egykori munkahelye, a Northwest Airlines (NWA) ellen. A Laffey panaszai szerint a stewardess kategóriában foglalkoztatott nők merőben kevesebb fizetést kaptak, mint a hasonló munkakört betöltő férfiak. Ezen túlmenően, míg a női légiutas-kísérőknek kétágyas szobákat kellett megosztaniuk egymással, addig férfi kollégáiknak egyágyas szobákat biztosítottak landoláskor. És ha mindez nem volna elég,
a cég csak a férfiak egyenruhájának tisztíttatását állta, a testsúlykontroll pedig csak és kizárólag a női munkavállalókra vonatkozott.
A Northwest Airlines számos sikertelen fellebbezése után Laffey – és vele együtt minden dolgozó nő – végül 15 évnyi bírósági huzavona után 1984-ben megnyerte a pert, melynek eredményeként számos légitársaságot felülvizsgáltak, átvilágítottak és megreformáltak. Laffey szexizmus elleni küzdelme más nagyvállalatok működésére is ráirányította a figyelmet, ezzel pedig megnyitotta az utat minden női munkavállaló forradalma előtt.
A harc pedig közel sem ért még véget, hiszen a kettős mérce kényes kérdése, bár jóval burkoltabban ugyan, de a mai napig jelen van a világban.
Kiemelt kép: amerikai légiutas-kísérők 1963-ban (Mirrorpix via Getty Images)
