Az elején be kell vallanom valamit: nagyon hamar kiábrándultam a Szex és New Yorkból. Emlékszem, a kétezres évek elején láttam először, mégpedig Kínában, ahova munkaügyben utaztam. Kínában akkoriban gyakorlatilag semmit sem szabadott csinálni, tilos volt például fotókat készíteni a Tienanmen téren, a szállodában viszont volt HBO, amelyen épp minden éjjel Szex és New York maratont tartottak. Abban pedig mindent lehetett. Minden este hullafáradtan értem haza a hotelbe, de már nyúltam is a távirányító felé, és néztem az újabb és újabb epizódokat.

Korábban csak úgy találkoztam ezzel az egésszel, hogy az egyik Golden Globe-díjátadón feltűnően sok díjat kapott egy számomra teljesen ismeretlen sorozat, ami akkor még itthon is annyira ismeretlen volt, hogy a kommentátor következetesen A szex és a város-nak fordította. Pekingben tulajdonképpen nemcsak azonnal rászoktam, de záros határidőn belül túl is adagoltam magamnak a Szex és New Yorkot, viszont amikor hazajöttem, teljesen le is álltam vele. Azt sem tudtam, itthon hol lehet egyáltalán elérni.

Kultikus és megkerülhetetlen

Elmondom, hogy mi a bajom a sorozattal a kezdetektől fogva. Hogy egyik karakterrel sem tudok igazán azonosulni, sőt, valójában még szimpátiát sem érzek egyikük iránt sem. Nekem Carrie iszonyú felszínes, rengeteget tépelődik feleslegesen, állandóan magával van elfoglalva, és ezt a környezetétől is elvárja. Charlotte gyakorlatilag egy személyben képvisel mindent, ami taszít ebben az életben (kivéve az örökbefogadást, azt nagyon menőnek tartom). Miranda földhöz ragadtsága is távol áll tőlem, idiotizmusba hajló viselkedése a spinoff sorozatban pedig egyenesen irritáló. Samantha a maga nemében természetesen fantasztikus, forradalmi karakter, viszont néha annyira el van túlozva, hogy átcsap önmaga paródiájába, és már egyáltalán nem vicces.

Fotó: IMDb

Hamar rájöttem, hogy azért nézem a Szex és New Yorkot, mert fiatal nő vagyok (akkor tényleg az voltam), és ez számomra szinte kötelező. Közben végig puffogtam, hogy Carrie újságíróként, heti egyetlen cikk megírásával hogyan képes magának ilyen életszínvonalat teremteni New Yorkban. (Candice Bushnell, a sorozat írója a The New Yorkernek nyilatkozva egyszer elárulta, hogy a kilencvenes években mennyit fizettek neki az állandó rovatáért, és ez valószínűleg sokkal több, mint amit bárki is képzelni merne – ebben a cikkben írtunk a mai szemmel döbbenetes összegről.) Most már ezen nem gondolkozom, egyrészt mert már sokkal többet dolgozik, mint az elején, másrészt már nem keresem a közös pontokat fikció és valóság között, hiszen semmi értelme. A Szex és New York a képzelet szüleménye. Eleve, milyen New York az, ahol állandóan későtavasz van?! Mesebeli.

Eközben nem vitatom, hogy a Szex és New York nagyon fontos sorozat. Rávilágít egy csomó olyan, nőket érintő problémára, feltesz egy sor olyan, nőket érintő kérdést, amelyet korábban nem tett fel senki, és amelyekről végre lehet beszélni. Nagyon röviden összefoglalva megmutatja, hogy nőnek lenni sokkal élvezetesebb, szórakoztatóbb és szabadabb létezést jelent, mint gondoltuk. Erről szólt legalábbis az eredeti Szex és New York, annak mind a hat évada. Aztán szünet következett, és megkezdődött a mélyrepülés, amely mozifilmek formájában jutott el a közönséghez.

Egész estés kellemetlenség

Biztosan sokan vagyunk, akik rossznak tartjuk a sorozatból készült két mozifilmet, mégis megnéztük őket. A „rossz” az ugyebár relatív, mindenki a maga ízlése szerint döntheti el, hogy bugyutának, erőltetettnek vagy egyenes vállalhatatlannak tartja a filmeket, különösképpen a másodikat, de a lényegen ez mit sem változtat. Hiszen a legtöbben ezeket is megnéztük, sőt, ha esetleg leadja a tv, örömmel nézzük meg őket újra és újra. Bocsánat, ha ezzel a lelkébe tiprok néhány hardcore SATC rajongónak, de szerintem a második mozifilm annyira kellemetlen volt, hogy a nézése közben többször is a szekunder szégyen legmélyebb bugyraiban találtam magam.

Jelenet a Szex és New York 2-ből (Fotó: IMDb)

Eleve, ha jól emlékszem, jobb ötlet híján azzal a „bonyodalommal” indult a film, hogy Carrie és Big hálószobájába bekerült egy tévé. Ebből lett aztán egy közel-keleti luxusutazás, amelyben Samantha hormonális kihívásai játszották a főszerepet. Legalábbis nagyjából ennyire emlékszem belőle, szerencsére. A film után jó ideig nagy csend volt, talán az alkotók is belátták, hogy karaktereik élethelyzetében már nincs annyi, hogy még egy bőrt lehúzzanak róla. De talán azt is érezték, hogy nem érhet ilyen csúfos véget ez az egész. És egyszer csak… előálltak a folytatással.

A szokás hatalma

Lássuk be, nincs könnyű dolga annak, aki négy, 50 és 60 közötti nő kalandjait szeretné bemutatni (főleg, ha az egyikük nem is hajlandó újra a karakter bőrébe bújni). Ugyanakkor nagyon üdvözlendő, hogy az alkotók mégis megpróbálták, hiszen ki mondta, hogy attól, hogy egy nő elmúlt 50, le kell írni, és többé nem történhetnek filmbeillő (pontosabban sorozatba illő) dolgok vele?! Hollywoodban végre az idősödő nők is labdába rúghatnak, jobbnál jobb sorozatok készülnek olyan izgalmas, szexi, okos és vicces női karakterekkel, akik rég elmúltak 40 évesek (kiváló példa erre a Halott vagy), sőt, akár már a nyolcvanat is elérték (lásd Grace és Frankie).

Mindenképp dicséretes, hogy a Szex és New York alkotói fejükbe vették, hogy nem hagyják temetni Carrie-t és barátnőit. Ha halni kell, haljon meg az alfahím, és lássuk, mi történik ezután. Bármilyen csúnyán hangzik, boldog párkapcsolatban élő középkorú nők nem feltétlen jelentik a legizgalmasabb alapanyagot a nagy visszatéréshez, ezért nyilván valami nagy csavarral kellett indítani, azzal a nehezítéssel, hogy mindezt Samantha nélkül kellett megoldani.

Megmondom őszintén, nekem a spinoff sorozatból egyszerűen hiányoznak a férfiak.

Samantha nélkül eleve minimum a felére csappant a számuk, az egyik meghalt, a másikat elhagyták, a harmadikat pedig, Charlotte férjét, bocsánat, de sosem láttam igazán férfinak. A világra minden szempontból nagyon nyitott emberként is azt mondom, hogy az És egyszer csak... némileg átcsapott egy oktató sorozatba LMBTQ témában, ami persze fontos és hiánypótló, de talán nem ilyen dózisban, és nem ilyen múlttal. Attól ugyanis, hogy a szexuális sokszínűség most már nemcsak a rendkívül sablonos meleg jóbarát képében jelenik meg, attól a sorozat nem lett mélyebb. Sőt, nekem az az érzésem, egyre felszínesebb. Amikor Carrie-ben újra felébred a gyász, és ennek orvoslására még mindig azt a módszert választja, hogy vesz egy halom túlárazott cipőt, akkor jogosan merül fel a kérdés a nézőben: ezeknek a karaktereknek egyáltalán nincs személyiségfejlődésük?!

Még mindig ott tartunk, mint 25 éve, hogy néhány dizájner darab a megoldás életünk kisebb-nagyobb fájdalmaira?

Ez az említett 25 év azonban sok mindenre választ ad. Ez a négy karakter (most már csak 3), negyed évszázada velünk van, és bármit is csinálnak, úgy tűnik, nekünk arról tudnunk kell. Egy barátnőm fogalmazta meg nemrég egyetlen mondatban, hogy szerinte az új részeket már csak azért nézzük, mert 25 éve nézzük a Szex és New Yorkot. És olyan zsigereinkre hat, olyan pontjainkat triggereli, hogy egyszerűen nem tudjuk abbahagyni. Látnunk kell, tudnunk kell, mi történik, tényleg visszajön-e Samatha az új évadban, vajon Miranda és Che együtt marad-e, mi lesz Aidennel és Carrie-vel, és még sorolhatnám. Ennyi év után most már nem fogjuk abbahagyni, a Szex és New York bennünk él és velünk öregszik, és mint ilyen, egészen egyedülálló a popkultúrában.

Kiemelt kép: : Kristin Davis, Sarah Jessica Parker és Cynthia Nixon az És egyszer csak… első évadának forgatásán – Fotó: Gotham/GC Images