Karolina Olsson 1861. október 29-én született egy svédországi, Oknö nevű kisvárosban (ami egy Mönsterås melletti sziget egyetlen települése) szüleinek második gyermekeként, öt gyermekük közül az egyedüli lányként.
Gyermekkoráról nem sokat tudni, különös tinédzserkoráról (és arról, ami azt követte) azonban annál többet. Karolina ugyanis 1876. február 18-án, 14 éves korában az iskolából hazafelé menet megbotlott, és keményen beverte fejét a fagyos téli járdába, és bár elsőre úgy tűnt, hogy hamar felépült fejsérüléséből – 4 nappal később, 22-én váratlanul fogfájásra kezdett panaszkodni. Szülei, a korabeli sztenderdeknek megfelelően először azt gondolták, hogy lányuk minden bizonnyal valamiféle boszorkányság áldozatául eshetett, ezért rögvest ágyba parancsolták.
Karolina azonban a következő 32 évben, bár lélegzett, nem ébredt fel.
Mivel édesapja halászatból igyekezett eltartani a héttagú családot, nem tellett nekik orvosra, így kénytelenek voltak a barátaik tanácsaira és a városi bábaasszony tudására hagyatkozni. Karolina édesanyja ennek megfelelően tejjel és cukros vízzel próbálta etetni látszólag mély álomba szenderült kislányát. Végül a szomszédjaik anyagi segítségét bevetve felbéreltek egy orvost, aki egy évig kitartóan látogatta az alvó Karolinát, de ő sem tudta felébreszteni. Arra jutott, hogy Karolina minden bizonnyal kómában van, és hogy a család csupán a csodában bízhat azt illetően, hogy egy szem, halottnak tűnő lányuk valaha rájuk emeli még tekintetét.
Mivel az orvos úgy érezte, a feladat túlnőtt rajta, megkereste Skandinávia vezető orvosi folyóiratának szerkesztőségét, és a lap segítségével pedig más szakembereket kért fel, hogy próbálják vele együtt megoldani ezt a rejtélyes esetet. A felhívás következtében csak úgy özönlöttek Karolina ágyához a jobbnál jobb orvosok, de ők sem találtak gyógymódot a lány különös állapotára – csupán annyit állapítottak meg, hogy egészen meglepő módon Olsson haja és körmei, amíg ő aludt, nem nőttek semennyit sem. Johan Emil Almbladh, az egyik orvos, aki Olssont látogatta, a korra jellemző orvostudományi álláspontnak megfelelően úgy vélte, hogy a lány végeláthatatlan alvása mégsem boszorkányság, hanem hisztéria következménye.
Több mint 15 éve aludt már Karolina, mikor 1892 júliusában az oskarshamni kórházba szállították, ahol elektrosokk-terápiának tették ki,
majd augusztus 2-án anélkül engedték haza az intézményből, hogy egyszer is felébredt volna, vagy hogy állapota javult volna. Zárójelentésére annyit írtak: „dementia paralytica” – jóllehet kevés jel utalt arra, hogy valóban ebben a betegségben szenvedett. Ezután nem vizsgálták többé az orvosok – csak miután több mint 15 évvel ezután mégis felébredt.
Amíg aludt, Karolinába semmilyen szilárd táplálékot, csupán napi két pohár tejet erőltettek, miután pedig édesanyja 1904-ben meghalt, egy cselédlány gondoskodott az „oknöi Csipkerózsikáról” (és a háztartásról). A viszonylag eseménytelenül múló évtizedek során a család mindössze annyi aktivitásról számolt be, hogy Karolina időnként felült és olyan „imákat mormolt, amelyeket még gyermekkorában tanult meg”, valamint hogy
bátyja 1907-ben bekövetkezett halálakor hisztérikusan sírni kezdett – miközben végig a feltételezett kómában maradt.
Állítólag semmilyen ételhez nem nyúlt hozzá, amit az ágyban töltött évei során mellette hagytak, és a szobalány sem hallotta soha beszélni.
Karolina Olsson 1908. április 14-én, néhány nappal azután, hogy állítólag felébredt három évtizeden át tartó hibernációjából. (Fotó: Dagens Nyheter/Wikipedia)
Karolina végül 32 évvel és 42 nappal azután ébredt fel, hogy a fogfájása miatt lefektették szundikálni egy nagy tál levessel a hasában. Úgy vélik, ez a 32 év a leghosszabb idő, amit valaha bárki „hibernált” állapotban túlélt – minden különösebb egészségi következmény és utóhatás nélkül. Karolinát 1908. április 3-án a szobalány találta meg – amint éppen sírva ugrált abban a szobában, ahol az elmúlt évtizedekben kitartóan horpasztott. Amikor testvérei megérkeztek hozzá, a nő nem ismerte meg őket. Korabeli beszámolók szerint nagyon sovány, sápadt és gyenge volt, és az ébredése utáni első napokban fényérzékenység jeleit mutatta. Eleinte beszélni is alig bírt, ugyanakkor írni és olvasni tudott, és mindenre emlékezett, amit az elalvás előtt tanult – de az ezt követő 32 évből semmire. Ébredése után egész Európából, de még az Egyesült Államokból is újságírók, orvosok és kíváncsi civilek sereglettek Oknöbe, hogy beszélgethessenek a „feltámadt” Karolinával, ő és családja azonban elrejtőztek a nem kért figyelem elől. Sajtótúra helyett a nő inkább pszichiátriai vizsgálatnak vetette alá magát Stockholmban, ahol megállapították, hogy teljes mértékben birtokában van azoknak a képességeknek, amelyekkel az elalvása előtt is rendelkezett.
Korabeli leírások szerint 46 éves korában nem tűnt idősebbnek 25 évesnél.
Csodával határos felébredése után még 42 évet élt, és csak 1950. április 5-én, 88 éves korában hunyt el – agyvérzés következtében.
Szemfényvesztés az egész?
Állapotának számos megmagyarázhatatlan jellemzője miatt már Karolina életében felvetődött, hogy a nő talán nem is aludta végig azt a bizonyos harminc évet. Egy Dr. Frödeström nevű pszichiáter 1910-ben találkozott Olssonnal, akinek állapotáról két évvel később, 1912-ben tanulmányt is publikált La Dormeuse d’Oknö – 21 Ans de Stupeur. Guérison Complète címmel, de elemzésében mindössze annyira jutott, hogy
a nő esete a hibernáció egy ismeretlen és rejtélyes formája lehetett.
Később kiderült, hogy Karolina időnként valóban felébredt, és amikor ez megtörtént, rendkívül bánatos és dühös volt. Frödeström szerint Olsson azt hihette, hogy súlyos beteg, és ezért maradhatott olyan sokáig mozdulatlanul, lehunyt szemmel, és amiatt tagadhatta meg az étkezést, mert valójában sokkal inkább mások sajnálatára éhezett.
Egyéb furcsa esetek
Karolináról tehát sokan azt pletykálták, hogy valójában nem is aludt, és mindezt édesanyja segített neki titokban tartani. Hasonló történetekkel telis-tele van a történelem, nemrég pedig egy ilyen esetet bemutató, nagyszerű film is készült A csoda (The Wonder) címmel (a böjtölő lányok hátborzongató történetéről pedig korábban mi is részletesen írtunk).
De nemcsak a viktoriánus korban, hanem manapság is bőven akadnak olyan emberek, akik idejük nagy részét alvással töltik: egy extrém példa erre a manchesteri Beth Goodier, aki Kleine-Levin-szindrómában szenved, és mindössze néhány órára ébred fel a néha hónapokon át is kitartó alvási periódusai között.
Kiemelt kép: Illusztráció – Getty Images
