„Antropológiát, francia irodalmat és nyelvészetet tanultam, és rájöttem az egyetem melletti munkáim alatt, hogy nem szeretnék egy irodában dolgozni – kezdi történetét Holánszki Réka. – Elkezdtem azon gondolkodni, mi az a szakma, ami nemcsak hasznos, de kreatív és kétkezi is. Két ötletem volt: a kertész és az asztalos. Végül akkor és ott az asztalosságot választottam. Miután megszereztem a bútorműves OKJ-t, Franciaországba költöztem, ahol gyakornoki rendszerben tanultam és dolgoztam. Fél éve már New Yorkban dolgoztam asztalosként, ahonnan végül egy műhelyvezető pozíció miatt hazajöttem Budapestre. Végül két év után saját műhelyt csináltunk – többedmagammal megalapítottuk a KözMű – Közös Műhelyt és emellett azóta is asztalosként dolgozom.

Sok projektet viszek itt a Közgazdasági Politechnikumban is, ahol a diákoknak fa szakkört és alkotás órákat tartunk, de a korábbi  mesteremmel Kovács Gáborral csináljuk a Vágj bele! asztalos workshopokat is. Fontos nekünk, hogy támogassuk a pályakezdőket, a közösségi műhely kezdeményezéseket, vagy ha valakit érdekel az asztalosság, vagy egyéb kézműves szakma – szívesen adunk információt bárkinek, aki megkeres minket.”

Bók vagy elismerés?

„A környezetem szerint menő dolog, hogy nő létemre asztalos vagyok, ami egyrészt bók, ugyanakkor nincs ebben semmi extra, pont azt csinálom, mint bármelyik asztalos – magyarázza Réka. –

A diákok itt már azt tanulják, nincs olyan, hogy fiús szakma, ők már aszerint dönthetnek, hogy tetszik-e nekik vagy sem.

Vannak lányok, akik azt hiszik, nekik ez soha nem menne, őket különösen arra bíztatom, hogy higgyenek magukban, igenis meg tudják csinálni. Ahhoz, hogy valakiből jó asztalos legyen, sokkal fontosabb az izmoknál a kitartás, a precizitás, a jó logikai érzék vagy a tökéletességre törekvés. Csapatban pedig sokkal jobb dolgozni, mint bármit is egyedül emelgetni – függetlenül attól, hogy férfiról vagy nőről beszélünk éppen.”

„A korosztályunknak el kell hinnie, hogy meg tudja csinálni” 

„Építészként dolgoztam Moszkvában, és kilenc éve voltam a szakmában, amikor egy ponton egyszerűen elegem lett. Nem bírtam többet a számítógép előtt ülni, csak rajzoltam és rajzoltam. Frusztrált voltam, a várostervezés nem az a műfaj, ahol viszontlátod a munkád eredményét”  – meséli Szántó Dása, aki Rékához hasonlóan a KözMű-ben asztaloskodik.

Szántó Dása

„Egy sufniban kezdtünk el az egyik barátommal öreg bútorokat felújítani, raklap bútorokat készíteni, majd elkezdtem egy nyitott asztalos műhelyben önkénteskedni. Mind a mai napig emlékszem, mennyire boldog voltam, hogy nem kell a gép mögött ülnöm. Itt nagyon sok dolgot ellestem az asztalosoktól. Ezen a helyen kezdett el dolgozni egy srác, aki aztán alkalmazott, az inasa lettem, és jött a mélyvíz. Tulajdonképpen élesben tanultam bele a szakmába. Annyi előnyöm azért volt, hogy az építészet miatt a tervezés folyamata nem okozott gondot. Ma már nemcsak megálmodom a bútorokat, de el is tudom készíteni azokat. 

Aminek nagyon örülök, hogy itt az iskolában már nem úgy tanulnak a diákok, mint mi technika órán, ahol a lányok varrni, főzni és horgolni tanultak, a fiúk meg barkácsoltak. Akkoriban esélyünk sem volt, hogy kipróbáljuk ezeket a dolgokat.

Ma már nincs különbség, a diákok azt tanulják, hogy egyenlők, és függetlenül attól, hogy lányok vagy fiúk, látják a lehetőségeket. Velük ellentétben mi még az a korosztály vagyunk, akinek el kell hinnie, hogy meg tudja csinálni.” 

„Nem volt könnyű nőként ebben a szakmában”

„A zuglói Hunyadi János Zeneiskolában tanultam, és a Szent István Gimnáziumba jártam hegedű tanszakra. Már gyerekként is nagyon szerettem az erdőt, a fákat. A hangszeres tudás és a fa szeretete: szinte kézenfekvő volt, hogy hangszerkészítő legyek” – meséli Kutenics Katalin asztalos, a Kaesz Gyula Faipari Technikum oktatója. „Tudtam, nem leszek egy Stradivari, mégis nagyon vonzott ez a mesterség. Beiratkoztam egy asztalos iskolába, az évfolyamon én voltam az egyetlen lány.

Kutenics Katalin

Sajnos, amikor végeztem, nem volt a környéken olyan mester, akitől hegedűkészítést tanulhattam volna, így ez a tervem szépen lassan megkopott. Bekerültem egy tervezőintézetbe, ahol bútorokat, épületasztalos termékeket, technológiát és gyártósorokat terveztem.

Ekkor még javában tartott a szocializmus. Nem volt könnyű nőként ebben a szakmában. Sokan gondolták, hogy nem fog menni, talán kételkedtek is bennem: de úgy gondolom helytálltam. Küzdelmes és szép volt.

Túléltem egy rendszerváltást, több kormányváltást, a cégem megmaradt, de a mai üzletpolitikai gondolkodás már nem tetszett. 2002-ben lettem tanár. Nagyon szeretem. Jó a fiatalok között lenni. Leírhatatlan érzés, amikor résnyire kinyílik a műhely ajtaja, és egy volt diák kukucskál be, hogy beköszönjön. Nagy dicsőség az is, hogy ebből az iskolából kerülnek ki az asztalos európa és világbajnokok. A fekészülés és a versenyek megedzik a diákokat: megtanulnak nagyon pontosan, precízen, fegyelmezett dolgozni. Ma már korszerű gépek segítik az asztalos munkáját. Amikor én kezdtem a pályát, egyszerűbb faipari gépek voltak. Sokat kellett gondolkodni, hogy a rendelkezésre álló gépparkkal hogyan valósítható meg egy-egy feladat. Az elképesztő technológiai vívmányok, és a  gépesítés miatt elszokunk attól, hogy saját kútfőből találjunk ki dolgokat.

Megvan annak a szépsége, amikor valami nagyon bonyolult dolgot kell megvalósítani és kitalálni.

Számomra ez az asztalosságban a legizgalmasabb, de a legszebb pillanat az, amikor elkészül “A” termék. Csak nézem, és pontosan látom minden apró részletét, hibáját szépségét. A felnőttoktatás egy külön élmény: lelkesek, érdeklődnek, mindent tudni akarnak. Alig győzöm továbbadni a tudást. A felnőttek egy része hobbiból jön, mások B-tervnek szánják az asztalos szakmát, mert kiégtek, megcsömörlöttek, de sokan vannak, akik munka mellett csinálják.”

„A környezetem eleinte nem nagyon örült”

„Ketten vagyunk az évfolyamon, de egy szem lány vagyok az osztályban” – mondja a tizenhat éves Kecskés Karina, aki jövőre végez asztalos szakon, jelenleg pedig egy asztalos manufaktúrában tölti a gyakorlati idejét. „Amikor megérkeztem az iskolába, nagyon meg voltam szeppenve. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni. Idővel aztán elkezdett kibontakozni az egész, ma pedig már imádom. 

Kecskés Karina

A környezetem eleinte nem nagyon örült annak, hogy az asztalosi pályát választottam, a kortársaim is furcsállták, hogy lány létemre asztalos leszek, hiszen ez egy fiús szakma, miért nem megyek inkább fodrásznak. Ezeket a kérdéseket ma is megkapom, de az ilyen beszélgetésekbe inkább már bele sem megyek. Nincs kedvem magyarázkodni. Szerintem olyan, hogy fiús vagy lányos szakma nem létezik. A gyakorlati helyen is sok a női asztalos, nem számítok annyira különlegesnek. Az asztalosságban számomra az alkotási folyamat a legszebb, az, hogy honnan indulunk el, és mi lesz a vége. Izgalmas kihívás, amikor a megadott méretekhez kell kimatekozni például a szögeket, és egyáltalán, megtervezni azt, hogy miképp áll majd össze az egész.

A belsőépítészet vonz igazán, az asztalos szakmával pedig órási az előnyöm, hiszen ismerem az alapokat, tudom, mit és hogyan lehet megvalósítani.

Jó lenne apával közösen egy kis céget alapítani. Ő is ebben az iskolában tanult, és ha ideje engedi, asztaloskodik, sokat segít, elmondja, mit hogyan csináljak, mi a hiba.”

„Egyedül voltam lány a faipari technikusok között”

„Tizenkét évesen már segédkeztem a testvéremnek az asztalosműhelyben, így született meg bennem a vágy, hogy belsőépítész legyek” – mondja Fekete Nóra, a Kaesz Gyula Faipari Technikum másik oktatója. „Eldöntöttem, előbb kitanulom a szakmát, majd faipari technikummal a zsebemben továbbtanulok. Balassagyarmaton beiratkoztam a szakközépiskolába. Nem voltam könnyű helyzetben, nem akarták elhinni, hogy én tényleg szakmát tanulni megyek oda. Egyedül voltam lány a faipari technikusok között. Azt hitték, a fiúk miatt megyek oda, de bizonyítottam, az osztály második legjobb tanulójaként végeztem el az iskolát 2005-ben.

Fekete Nóra

Sajnos a családom anyagi körülményei nem engedték, hogy nappali tagozaton főiskolára menjek, és hiába mentem el dolgozni, nem tudtam annyit keresni, hogy kifizessem a levelező tagozatot. A helyemet a testvérem mellett találtam meg. együtt dolgoztunk a szakmában.

Aztán édesanya lettem, szülés után volt egy rutin sérvműtétem, ami nem sikerült, közölték: többé nem végezhetek fizikai munkát.

Míg előtte simán cipeltem a bátyámmal a négyméteres tölgypallót, a műtét után a saját gyerekemet sem tudtam felemelni. Összeomlottan, hiszen erre építettem fel az életem, egy olyan munkám volt, ahol a helyszíni felméréstől az anyagbeszerzésen, meg- és beépítésen keresztül mindent mi csináltunk. Imádtam. Én voltam a bátyám jobbkeze. Rengeteg szép megrendelésünk volt: konyhabútor, csigalépcső, nyílászáró.  Aztán vettem egy mély levegőt, és megszereztem a bútorasztalos mestervizsgát, majd megpályáztam a Kaesz Gyula Faipari Szakközépiskola raktárosi állását. Ahhoz, hogy asztalos légy, nemcsak elméleti tudásra van szükség, de fizikumra is. Mivel engem ettől megfosztottak, teljesen lefokoztam magam. Elmondhatatlanul szerencsés vagyok, hogy csupa támogató kolléga vett körül, hittek bennem, biztattak, kezdjek el újra a szakmában dolgozni. Így kezdődött el az új életem, oktató lettem az iskolában.

Az iskolának küldetése, hogy megmutassa, a nőknek is van helye az asztalosságban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy pár éve egy asztalos versenyen lány csapatot indított az iskola Sopronban a Bázisiskolák versenyén.

Szeretem a munkám, igazi szerelem, és úgy érzem, az oktatásban újra hazataláltam. Szoktam biztatni a diákokat, hogy az asztalos szakmának rengeteg területe van, mindenki megtalálhatja a maga helyét benne.”

Online kurzuson is lehet

„Két éve kezdtem az iskolát, 2021 szeptemberében” – mondja a holland Elise de Bruijn, aki magyar férje miatt költözött Magyarországra három éve. Az egyetemen szociológia, környezet és társadalom szakirányon tanult, majd egy multinacionális cégnél alkalmazták. „Hat hónapja dolgoztam, amikor éreztem, nem ez lesz az utam, nem éreztem jól magam, a munkán kívül nem volt életem. Felmondtam és szabadúszó projektmenedzser lettem, holland vállalkozókat segítek. A felmondásom után lett némi szabadidőm, és elkezdtem azon gondolkodni, mit szeretnék csinálni. Véletlenül jött velem szembe egy online asztalos kurzus hirdetése, és bár nem értettem, hogyan lehet ezt a szakmát online tanulni, olcsó volt, megvettem.

Bár már régóta érdekelt az építészet és a bútorkészítés, ez az online program adta meg az utolsó lökést; innentől kezdve biztosan tudtam, hogy szívesen dolgoznék asztalosként.

Ezt követően kezdtem el komolyan kurzusokat keresni, amikor a figyelmembe ajánlottak egy felnőttoktatást.

Elise de Bruijn (Fotók: Elise saját képei)

Augusztusban volt mindez, szeptemberben pedig már el is kezdődött az iskola. Az évfolyamon négyen voltunk nők, de a gyakorlati oktatásban csak én. Az elején nagyon féltem. Habár a képességeimet illetően nem voltak kétségeim, és tudtam, hogy egy nő is lehet ugyanolyan jó asztalos, mint egy férfi, mégis tartottam leendő osztálytársaim reakciójától. Ami miatt azonban a legjobban aggódtam, az a nyelvtudásom volt. Az első napokban úgy éreztem, hogy nekem ez nem fog sikerülni. Pár hét múlva aztán belejöttem, a gyakorlati oktatás könnyebb volt, ott sokkal többet értettem.

Bár van egyetemi diplomám, én mégis az asztalosi oklevelemre vagyok a legbüszkébb.

Ez egy különleges szakma számomra: nagy élmény látni, ahogyan a nyers fa szép és hasznos bútorrá alakul. Emellett ahhoz, hogy el tudj készíteni egy bútordarabot rengeteg bonyolult gondolkodási műveletre van szükség. El tudsz merülni a folyamatban, és teljesen leköt a kreatív kihívás. Van, hogy éjszaka aludni sem bírok, mert azon agyalok, hogy egy feladatot hogyan lehet megoldani. Hollandiában kevésbé szokatlan, ha egy nő asztalosnak tanul, Magyarországon picit más a helyzet, mintha nem néznék ki az emberből, hogy meg tudja csinálni, hiszen az asztalosság férfias szakma. Az igaz, hogy a férfiak erősebbek, de ez még nem jelenti azt, hogy egy nő semmit nem bír el. Azt is gyakran tapasztalom, hogy a szakma miatt én is csak fiús lehetek. Ez sem igaz. Az emberek próbálnak bekategorizálni, de ezek a sztereotípiák szoktatlanok számomra. Nem felelek meg nekik és nem is érzem szükségét, hogy megfeleljek.”

Kiemelt kép: Holánszki Réka a műhelyben – a cikkben szereplő fotókat Czvitkovits Judit készítette