Eszter, aki utálja a meglepetéseket, magának szervezte a negyvenedik szülinapot. Egy kerti sütögetést álmodott meg magának, ahova meghívott mindenkit, aki fontos számára. Minden a lehető legjobban alakult: sütött a nap, jó volt a zene, finomak voltak a falatok, az ünnepelt pedig alámerülhetett a barátok, a kollégák és a család szeretetében.

A délután egy pontján aztán betoppant az anyós, aki bár egy roppant kedves teremtés, néhány pohár bor után hirtelen elpityeredett, és a fél társaság füle hallatára meg nem született unokáját kezdte el siratni. Eszter először elsápadt, majd zokogásban tört ki. Nem tudtuk, hogy pár héttel korábban elvetélt. Éva néni bár nem akart rosszat, indiszkrét volt, meggondolatlanul cselekedett, nem volt tudatában annak, hogy őszinte kifakadásának mi lesz a következménye.

Kegyetlen elszólásaink

Legyen szó gyerekvállalásról, időszerűnek vélt házasságról, betegségről, bőrszínről vagy a kinézetről, az ezekkel kapcsolatos tapintatlan kérdések hétköznapiak, gyakori, hogy valaki nem mérlegel, rosszul ítéli meg a helyzetet, ezzel pedig megbántja a másikat.

Legtöbbször szó sincs rosszindulatról, hátsó szándékról, a szerencsétlen elszólás mégis fáj.

Miért történhet meg mindez? Élete során minden ember tudatos és öntudatlan szabályok mentén alakítja társas viszonyulásait. Ha mások viselkedésükkel megsértik ezeket a szabályokat, azt kényelmetlen, bosszantó vagy akár elviselhetetlen határátlépésként érzékelheti a másik. Mivel mindenkinek mások a magatartási szabályai, gyakran előfordul, hogy rosszul sülnek el a kimondott szavak. Ezekben a helyzetekben a hangsúly azon a szubjektív jelentésen van, amelyet a sértett fél a saját magatartási szabályai alapján ezeknek a kijelentéseknek ad. Határátlépésnek minősülhetnek a személyes támadások, a sértések, az indokolatlan kritikák, az indiszkrét faggatózások, a kéretlen tanácsok, a mindenttudó attitűdök, és a nem kívánt fizikai érintések.

„A legutóbbi rendezvényünkön egy alám beosztott szervező bírta a paprikáscsirkéje fölött azt mondani, hogy amikor lát, mindig feketében vagyok, nem előnyös a sápadt bőrömhöz, igazán hordhatnék már színeket. Nem tudhatta, hogy egy érzékeny pontomon talál el. Ingerülten bírtam csak válaszolni. Elmagyaráztam neki, hogy édesanyám halála óta még nem telt el az egy év, vidéki vagyok, ahol a gyászidő idején feketébe szokás öltözni. Tudom, nem akart megbántani, egyszerűen csak nem tanították meg neki, miért jó néha csendben maradni” –  mondja Kata, akiről alapvetően lepereg az emberi faragatlanság.

Építő kritika vagy beszólás? (Fotó: Getty Images)

Építő kritika?

A tapintatlanság elkövetői gyakran védekeznek azzal, hogy a fájó észrevételt jóindulatú, építő kritikának szánják, mégis rosszul választják meg a hangnemet és a helyszínt – a megalázó hidegzuhany például mások füle hallatára történik.

„A külsőmmel alapvetően soha nem volt problémám, mindig úgy gondoltam magamra, hogy egész jól tartom magam. Ebbe a naiv hitembe egy kolléganőmnek sikerült belegyalogolnia. Banki ügyintéző vagyok, harminc éves, a szülés szabadság után voltam, amikor az első munkanapon elmentünk többen kollégák ebédelni. Zita, a felettesem mellém ült le, mélyen fürkészte az arcom, majd közölte, hogy »Anett, neked nagyon ráncos lett az arcod, öregszel. Figyelj oda és költs többet magadra, nem engedheted ezt meg magadnak, elvégre a fiókot képviseled.« Szólni sem tudtam a döbbenettől. A többiek is elnémultak.

Pontosan tudta, egy nehéz szülésen vagyok túl, ráadásul benne vagyok egy költözésben, és hogy alig alszom.

Nem hiszem, hogy a mondatai a segítőkészségről és a barátságról szóltak. Csak dünnyögtem valamit, és eltereltem a témát. Azt azért sajnálom, hogy nem mondtam meg finoman a véleményemet, hogy nemcsak fölöslegesnek, de károsnak is érzem az akár emberi hülyeségből, akár meggondolatlanságból, akár rosszindulatból elhangzó mondatokat.”

Nyilvános megszégyenítésben volt része Enikőnek (34) is, akit egy váratlan irányból terített le egy félresikerült mondat. „Soha nem gondoltam volna, hogy amikor a szülés utáni kilókat kőkemény edzéssel, diétával elkezdem leadni, és megszabadulok 10 kg plusztól, a kislányom bölcsis nénije az összes többi anyuka előtt gratulál a kistestvérhez. Napok óta mindenki dicsért, hogy mennyit fogytam, úgyhogy váratlanul ért a dolog.

Csak annyit tudtam könyögni, hogy nem, nem baba, csak dagadt vagyok.”

Az empátia a kulcs

Szakértők szerint tanulható, hogy felismerjük és elerüljük a tapintatlan viselkedést. Kulcsszerepet ebben az empátia kap, amikor is az ember megtanulja a másik helyébe képzelni magát. Például eljátszik a gondolattal, hogy milyen lehet színes bőrrel élni. „Karibi származású vagyok, Magyarországon születtem, magyar az anyanyelvem, magyar szakon diplomáztam  –  meséli Csilla (44).  –  Szinte nem telik el nap, hogy valaki ne tenne fel kérdéseket a kreol bőrszínemmel, a származásommal kapcsolatban, vagy ne érdeklődne, hol tanultam meg ilyen jól magyarul. Általában mosolyogva, kedvesen válaszolok, meghúzva a határaimat, de néha, amikor rosszabb napom van, ez nem megy. Olyan kérdések hangzanak el vadidegenektől, mint: Honnan jöttél? Mióta élsz itt? Dominikai, kubai stb. vagy? Én jártam abban az országban, és ott ilyenek az emberek – mert nyilván, minden kreol bőrű ember ugyanúgy néz ki, ez alap.

És a haladó kategória: Tudod, ki az apád? Mi van az apáddal és az anyáddal?

Persze van, aki nem rossz szándékú, egyszerűen csak kíváncsi, és nincs tisztában az illemmel. Az arra nyitottaknak ilyenkor elmagyarázom, miért nem oké ilyet kérdezni. Van, aki felfogja és elnézést kér, de van, hogy határozottan kell jeleznem, hogy eddig és ne tovább: ön mit gondolna, ha ismeretlenül az édesapjáról kérdezném? Miért gondolja, hogy önre tartozik ez?

A gázlángos verzió a legrosszabb, amikor úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lett volna arról, hogy ez engem ilyen érzékenyen érinthet, ők csak őszintén érdeklődnek, és én vagyok túlérzékeny.

Mások így reagálnak: »Nekem semmi szégyellnivalóm nincs a családommal kapcsolatban, kérdezz nyugodtan te is«. Ennél már csak az jobb, amikor a hajamat tapogatják, legalább van, aki  megkérdezi, hogy megfoghatja-e. Összességében: míg külföldön a legnagyobb illetlenség egy ember származását firtatni, itthon nagyon sok embernek belefér az arcátlan kíváncsiskodás, a másik határainak semmibe vétele. Mivel ez a mindennapjaim része, egyáltalán nem izgat, ki bántódik meg a válaszaimon.”

A téma kutatói szerint a tapintatlanság egy összetett műfaj, a képletből nem lehet kivonni például az egyén érzékenységét, világnézetét, a környezetet és a felek státuszát, iskolázottságát sem. Összességében elmondható, egy tapintatlan ember viselkedését nem szabad túlbecsülni vagy személyes sértésként értelmezni, a tapintatlan mondat ugyanis legtöbbször a másik valemely hiányosságában gyökerezik, megéri tisztázni a helyzetet, és szelíden meghúzni a határokat.

Kiemelt kép: Getty Images