Mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tegyük tisztába, hogy a törvényszéki írásszakértők nem grafológusok, és ha ennek nevezik őket, akkor nagyjából úgy forgatják a szemük, mint a csillagászok, amikor asztrológusnak nézik őket. A bíróságon dolgozó emberek a papír, a tinta, a vízjel, az íráskép és az írás alapján annyit tudnak kijelenteni (és azt elég jó hatásfokkal), hogy egy bizonyos szöveg írója megegyezik-e egy másik szöveg írójával. Ennek az oka az, hogy amikor írunk, ritkán figyelünk arra, hogyan kanyarítjuk a betűket, és vannak olyan automatikus mozdulatok – például, hogy mennyi időnként emeljük fel a tollunk –, amelyeket nagyon nehéz megváltoztatni, még akkor is, ha törekszik rá valaki. Így lehet lebuktatni a hamisítókat.

Ám egy írásszakértő tudása itt ér véget. Ők soha nem mondanának olyasmit, hogy egy adott szöveg írója mondjuk erőszakos ember, pedofil, optimista, vagy jó vezetői képességekkel rendelkezik. Ezek olyan állítások, amelyek csak a grafológusok száját hagyják el. Bizonyítani azonban nem tudják az állításukat.

A hasonlóság elve

Ha megnézünk egy grafológiai tankönyvet, akkor olyan definíciókat olvasunk benne, mint hogy akinek előre dől az írása, az maga is előrenéző, optimista jellem. A nagy szóközök azt jelentik, hogy a szöveg írója távolságtartó, magányos ember. A zsúfolt íráskép azonban ennek az ellenkezőjére utal, azt jelzi, hogy az illető nagyon is könnyen barátkozik, és folyamatosan vágyik a társaságra. Ha a margó kicsiny, akkor az író zsugori, és ha a sorok lefelé futnak, akkor hajlamos a depresszióra. Aki feltűnően nagy betűket használ, annak dominál az egója, ha kicsiket, akkor hajlamos alulértékelni magát. Ha rendezett az íráskép, akkor az író pedáns, ám a rendezetlen, összevissza írású embereknek a környezetük is zavaros.

A hazudozók betűinek a belsejében hurkok vannak, a költekezők „a” és „o” betűje pedig nyitott, akár a pénztárcájuk. Ha pedig valakinek csomó van a betűin, akkor hajlamos a daganatokra, esetleg már beteg is – legalábbis a grafológusok szerint. „Mindez a felszínen nagyon is logikusnak tűnik, hiszen mindannyiunknak vannak gondolatai, ha ránézünk valakinek a kézírására. A cirkalmasabb betűkről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kreatív emberek, művészek írása, és a rendezettebb írásképet az igényességgel társítjuk. Csak hogy ezek az összefüggések nem feltétlenül valósak.

A grafológusok azonban a látszólagos összefüggésekre építve olyan egyértelmű válaszokat ígérnek, mint hogy vajon a szöveg szerzője rendszeresen jár-e majd a munkába, van-e titkos perverziója, nem fog-e lopni a munkahelyéről?

Ráadásul azt mondják, hogy állításaiknak tudományos alapja van. De ez nem igaz” – magyarázza Pintér András, a Szkeptikus Társaság elnöke.

Az egyediség nem sokat jelent

A grafológusok azt állítják, hogy mivel az írást az agy irányítja, összefüggésben kell, hogy legyen a személyiségünkkel. Logikusnak tűnik – ám valójában nagyon is bizonytalan ez az érvelés, hiszen nem igazán érthető, hogy az agyon belül milyen kapcsolatra gondolnak. Bár azt pontosan tudjuk, hogy az agy melyik területe felelős a finommotorikus képességekért (köztük az írásért is), ám a különféle jellemvonásokért felelős agyterületek már nem ennyire körülhatárolhatóak, és nem ismerünk olyan idegi kapcsolatokat sem, ami összekötné őket az írásért felelőssel.

Pintér András, a Szkeptikus Társaság elnöke

„Ráadásul az írás tudatosan, gyakorlással megváltoztatható – hívja fel a figyelmet a Szkeptikusok elnöke egy fontos szempontra. – „De akkor felmerül a kérdés: ha megváltoztatjuk az írásunk, akkor a jellemünk is mássá válik? Ezen logika szerint, ha rosszul döntjük a betűket, akkor roszabb emberré válunk? Esetleg gyilkossá? Hazudóssá? Zsugorivá? Rákossá?”

Az írás egyedisége azért sem jelent sokat, mert az embereknek rengeteg egyedi tulajdonsága van: mindenkinek más az ujjlenyomata, járása, testtartása, gesztusai vagy az arca is, és könnyű felismernünk egymást ezek alapján. De azt, hogy arc külseje alapján meghatározható lenne, hogy ki mennyire intelligens, optimista vagy ingerlékeny, ma már senki nem gondolná. Ahogyan azt sem, hogy a koponya alakjából ki lehetne olvasni az emberek jellemét, pedig a 19. században erre is egy egész tudományág épült, a frenológia. (A frenológusoknak egyszer azonban hasznát is vette a társadalom: amikor a 19. század végén az akkori orvosok azt próbálták elhitetni a nőkkel, hogy a kerékpározás károsítja az ő – tehát csakis a nők – egészségüket, a frenológusok is „megszakértették” a kérdést, és arra jutottak, hogy ez nem így van.)

Belesni a lélekbe

Amit ugyanis a grafológia kínál, valójában nem más, mint a középkori mágikus gondolkodás kiterjesztése, ami a hasonlóságokon alapul. Aki szép az jó, aki csúf az gonosz. Körülbelül ennyi magyarázatot kínál a grafológia is, ha kicsit megkapargatjuk. Nem csak az a baj, hogy a grafológia nagyon tág kereteket szab a magyarázatoknak, és még akik művelik is azt mondják, hogy átmenet a „tudomány és a művészet között”, hanem az, hogy aztán azok a jellemzések, amiket leírnak, egyáltalán nem egyeznek azokkal a személyiségleírásokkal, amelyeket a pszichológia elfogad, és amelyek hitetességét sok-sok kísérlet bizonyította az elmúlt évtiedekben. Ráadásul azt sem tudják elmagyarázni, hogy milyen alapon hozták meg a következtetéseiket. Mi az összefüggés a t betű áthúzása és az agresszió között? Vagy a g betű kunkorítása és a szexuális teljesítmény között? A grafológusok rendszeresen hivatkoznak ezekre, de azt, hogy mi enne az oka, nem tudják megindokolni.

„A grafológiában egyszerűen túl sok a bizonytalanság

– magyarázza Pintér András, a Szkeptikus Társaság elnöke. – „Például mind tudjuk, hogy ha fáradtak vagyunk, akkor csúnyább lesz a kézírásunk. De arra már nem alkalmas a grafológia, hogy egy kézírást látva megmondja, hogy mennyire vagyunk fáradtak. Még az ilyen nagyon egyszerű összefüggések kimutatásában is megbukik. Az én írásom is rengeteget változott az elmúlt tíz évben, mert egyszerűen ritkán írok kézzel, és inkább a számítógépet használom. De ez akkor azt jelentené, hogy a jellemem is megváltozott volna? Kétlem, hogy lenne ilyen összefüggés.”

Fotó: Getty Images

Hiányoznak a kutatások

Amikor a hihetőségről van szó, akkor a grafológusok többsége egy közel 45 éves kísérletet emleget, amikor is sikerült kimutatni, hogy a rákos betegek írása más, mint azoké, akik egészségesek. Ez elsőre óriási eredménynek tűnik – ám amikor megpróbálták megismételni, és ehhez szigorúbb, a tudományos hitelességnek is megfelelő feltételeket szabtak, az egész dugába dőlt. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen kísérlet valóban pontos legyen, a beteg és az egészséges csoportnak egyforma idősnek kell lennie, mert az idősebbek között nemcsak a rákbetegség gyakoribb, de az írásuk is jellemzően gyengébb, kevésbé lendületes. De a betegség miatt szedett erős gyógyszerek is befolyásolhatják az írásképet. Ráadásul a dolognak csak akkor lenne valódi haszna, ha az írásból előre lehetne jelezni azt is, hogy ki az, akinél ki fog alakulni a daganat, és így kiválthatná a szűréseket, ám erre sem alkalmas.

A grafológia a leglátványosabb bukást 2005-ben szenvedte el, amikor a Világgazdasági konferencián összegyűlt brit grafológusokat felkérték, hogy elemezzék Tony Blair miniszterelnök írását. Mivel akkoriban Blair meglehetősen népszerűtlen volt, és mindenki tudta, hogy a lemondás szélén áll, az elemzések többsége arról szólt, hogy a szöveg írója vakmerő, de sikertelen ember, aki képtelen a feladatai rendes elvégzésére, rossz vezető, instabil és depressziós. Az egyik elemző odáig ment, hogy öngyilkosságra utaló hajlamokat is látott az írásképben.

A kézirat minta azonban valójában Bill Gates-é volt, aki akkoriban a világ leggazdagabb embere volt, aki a fent említett problémák egyikével sem küzdött.

Ez a komikus lebőgés azonban nagyon is komoly kérdéseket vet fel. Ma ugyanis előfordul, hogy a cégek grafológusokat bíznak meg, hogy kiderítsék, ki lenne alkalmas egy állásra, vagy a bankban ezzel próbálják meghatározni, mennyire hitelképes jelentkező. Volt rá példa, hogy egy teljes tanári kartól írásmintát kértek, hogy kiszűrjék, ki az, aki esetleg hajlamos a pedofíliára, és gyakori, hogy párok együtt küldik be az írásuk, hogy a „szakértőtől” megtudják, összeillenek-e. Ha valaki sok pénzt fizet ki ezekért az információkért, elvárhatja, hogy megbízható választ kapjon.

Az Előadások a grafológiáról: A karakter megismerésének művészete a kézíráson keresztül című, 1982-es könyv szerint ez az íráskép állítólag a komolytalan, könnyelmű és a banalitásra való hajlamot mutatja írójáról (Fotó: Wikipedia)

Szeretünk hinni

„Nekünk nem kell bizonyítanunk! Elégedett vásárlók ezrei bizonyítják, hogy a módszer működik” – mondja erre sok grafológus, ám sajnos ez önmagában még csak arra bizonyíték, hogy a „Barnum hatás” mennyire erős. Ez a pszichológiai jelenség a cirkuszos P.T.Barnum után kapta a nevét, aki A legnagyobb showman című musical főszereplője is volt, és aki nemcsak azt mondta, hogy „minden percben születik egy balek”, de azt is, hogy „mindenkinek tudok adni valamit.”

Emberként, egyik legfantasztikusabb képességünk, hogy képesek vagyunk kiszűrni a fontos dolgokat abból az információtömegből, ami körbevesz minket. Mivel ezt tesszük egész nap, amikor hallunk egy olyan elemzést, ami kellőképp homályos, akkor automatikusan kitöltjük a réseket. Ezért van az, hogy MINDEN korszak úgy érzi, hogy róla szólnak Nostradamus jóslatai, vagy hogy a szerencsesütiben talált papírcetlik személy szerint neki üzennek. Ezért hiszünk a tenyérjósoknak, az asztrológusoknak és a grafológusoknak is, mert elég néhány kétértelmű mondat, és az agyunk azonnal kitölti a réseket. Nem azért, mert buták vagyunk és hiszékenyek, sőt! Paradox módon, minél okosabb valaki, annál könnyebben válik ennek a jelenségnek az áldozatává, mert olyan hatékonyan és gyorsan egészíti ki a mozaikokat, hogy észre sem veszi. Így aztán mindegy, hogy valaki az írásunk, a születési időnk vagy a teralevelek alapján mond valamit – ha úgy döntünk, hogy megbízhatónak tartjuk az illetőt, akkor mindent, amit mond, el fogunk hinni.

Ezért kell a tudomány

Több kísérlet is bebizonyította, hogy ha elkérjük 10-15 ember kézírását, majd adunk nekik egy elemzést és megkérdezzük, illik-e rájuk, akkor nagy többségük azt fogja mondani, hogy igen. Még akkor is, ha  mindenki ugyanazt a jellemzést kapja.

Ám ha mindenkinek személyre szólót és egyedi elemzést készítenek a grafológusok, majd ezeket összekeverik, és arra kérik a kísérletben résztvevőket, hogy válasszák ki, melyik az övék, akkor ez szinte soha nem sikerül. Pedig mivel ezek az írások egyediek és személyre szólóak, ennek nagyon könnyűnek kellene lennie.

„Mi, emberek arra törekszünk, hogy meglássuk a rendet a káoszban, és nem szeretjük, ha valaki meg akarja változtatni a világképünk.

Sokszor bebizonyították már, hogy az emberek többsége, ha olyan bizonyítékot hall, ami cáfolja a meggyőződését, inkább a bizonyítékot utasítja el, semmint hogy megváltoztassa a véleményét”

– magyarázza Pintér András. „Ezért nehéz az áltudományok ellen küzdeni. Ezek ugyanis mind egyszerű, hihető, könnyen érthető magyarázatokat kínálnak az élet szövevényes dolgaira, ellentétben a tudománnyal, ami a legtöbb ember számára túl bonyolult és nehezen felfogható. Ráadásul a tudománnyal ellentétben az áltudományoknál nem számít, hogy egy jelenség valós-e, csak az, hogy hihetően van-e tálalva.”

KIemelt kép: Egy grafológus a grafológia alapjairól tart órát 1932-ben  – Fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images