Amikor olvasni tanultam, a környezetem még csak a fizikai könyveket ismerte, az online is elérhető művek már felnőtt koromban találtak meg. Az én időmben még elképzelhetetlen volt, hogy ne klasszikus magyar irodalmat, hanem például Harry Pottert olvassunk, ami után jó kis online tesztfeladatokat oldjunk meg a Wordwallban iskolaidőben és házi gyanánt. A tematikus könyvklubok inkább offline léteztek, de az ezredforduló, és főleg nemrég a coviddal járó pandémia már az online teret erősítette. Szerencsére a tapasztalat azt mutatja, hogy sikerül megtalálni az egyensúlyt, és mindkét olvasási kultúrának van létjogosultsága.
Emlékszem, gyerekkoromban az első könyv, amit a kötelező olvasmányokon felül olvastam, Cécile Aubry Belle és Sébastien című regénye volt, utána következett A kis Fadette, majd sorban a Pöttyös könyvek. A nyár sosem volt a barátom, hőségben ugyanis az izmaim teljesen legyengülnek, ezért a vakációk nagyját egy-két kivételtől eltekintve, általában a lehúzott redőnnyel hűsített szobában olvasással töltöttem.
Kamasz éveimben volt olyan nyár, amikor egyhuzamban kiolvastam anyukám cirka 60 kötetből álló romantikus regénygyűjteményét.
Felnőttként, ha tehetem, szívesen járok könyvtárba, de könnyen elcsábítanak a könyvesboltok vagy az utcai használt könyvet árusító kioszkok, szekerek is. Azt hiszem, a korai és nagy mennyiségű olvasásnak köszönhetem azt, hogy hatalmába kerített a szavak birodalma, és mind szóban, mind írásban a legmeghatározóbb önkifejezési formám lett. A mai napig szívesen tanulok. Az új szavak, árnyalt kifejezések megismerése egyébként is segíti a metakommunikációt, és itt most nem a közösségi oldalak metájára, hanem a túlnyomórészt öntudatlan, verbális vagy nonverbális jelekre, például a testbeszédre gondolok. Ha úgy tetszik, ezek az offline, személyes beszélgetések matricái, emotikonjai és hashtagjei, csak kevésbé kétdimenziósak.
Csak 20 perc…
A múlt hónapban csatlakoztam ahhoz a több mint 17 000 fős közösséghez (20 perc könyvklub) amely az országosan ismert könyvesbolt hálózat kihívásának eleget téve 30 napon keresztül legalább napi 20 percet olvasott. A feladat annyiban irányított volt, hogy minden nap egy új könyvrészletet tettek elérhetővé, és az olvasó egy honlapon vezethette, hol tart éppen a folyamatban, tetszett-e neki a különböző műfajokból szemezgető aktuális olvasmány. A privát Facebook-csoportban az olvasók megoszthatták gondolataikat, és válaszolhatnak a napi kérdésekre, részt vettek nyereményjátékban.
Bár napi rendszerességgel nem keveset olvasok, ebben a kihívásban leginkább azt fogott meg, hogy most nem én választom az olvasmányt, ugyanakkor nem is kell elvesznem a könyvhegyek között. Az aktuális részletet így mindig online olvastam (Marie Kondo tapsikolva dicsért volna meg, hogy nincs emiatt plusz kupi a lakásban). A különböző műfajokból, új témákat is felfedezhettem, kvázi tágította a kulturális horizontomat, ugyanakkor az is igaz, hogy kicsit olyan volt, mint iskolásnak a menzakaja: eszed, nem eszed, ez van mára…
Lehet ez több is
Persze, mint minden élelmes gyerek, ha nem laktam jól, én is csaltam, és olvastam valami olyat, ami kedvemre való. Mert ismerettágítás ide vagy oda, ez a kihívás még határozottabban segített meghatározni a saját olvasási preferenciáimat. Az aktuális napi részlet elolvasása után kedvtelésből jegyzetet készítettem, kiírtam a könyv címét és ami tetszett benne, majd egytől ötig értékeltem.
Az olvasmányok közt akadt számomra teljesen érdektelen, szórakoztató, felkavaró, elgondolkodtató. De tulajdonképpen élvezettel ültem ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton.
Volt olyan kötet, amit hirtelen felindulásból megrendeltem, és volt olyan, amit kivettem a könyvtárból, mert tudtam, hogy a közeljövőben valószínűleg egyszer olvasom.
Érdekes, hogy annyira bele tudok merülni az olvasásba, hogy bár a kihívás során tablet volt a kezemben, időnként automatikusan enyhén megnyálaztam az ujjamat a lapozáshoz, aztán jót kuncogtam saját magamon. De mielőtt sikítófrászt kapna minden könyvtisztelő barátom és az olvasó, ünnepélyesen megesküszöm, nem szoktam összenyálazni a könyveket, mert amikor ezt a mozdulatot még gyerekkoromban megtanultam, utána azonmód le is szoktattam magam róla.
Lapozva vagy görgetve
Imádom az új könyvek illatát, ezért egy időben kicsit túlzásba is estem – ha lehet egyáltalán ilyet mondani – a könyvvásárlás terén. A lakásunk ugyanis valahogy nem nőtt egyenesen arányosan a megszerzett példányok mennyiségével. (Persze ugyanez igaz a gyerekjátékokra és plüssállat-tengerre is, de a rendszerezésről és szortírozásról egy másik blogposztban elmélkedem.) Időbe telt, míg rászoktattam magam a digitális olvasásra. A munkámhoz kötődően nagyon sokat olvasok online, de alapvetően inkább offline olvasás-pártinak mondanám magam, legalábbis elhivatottan igyekszem megtalálni a két véglet közti egyensúlyt.
Folyamatosan mérlegelem az előnyöket és a hátrányokat. Az e-könyv előny listájára írható például a Smithsonian Institute által végzett új tanulmány, amely megállapította, hogy az e-book olvasók támogatják a diszlexiában szenvedőket a szövegértésben, mivel segítségükkel a szöveg testreszabható. A 103 bostoni diszlexiás diákot vizsgáló tesztben arra jutottak, hogyha úgy van beállítva az eszköz, hogy soronként mindössze három szó olvasható, az jelentősen növeli az alanyok olvasási sebességét és szövegértését, mivel csökken a vizuális figyelemelvonás.
Részemről az online vagy digitális olvasás vitathatatlan előnye, hogy elég egyetlen eszköz, így fizikailag nem foglal sok helyet az élettérben úgy, mint mondjuk egy (vagy több) dugig pakolt könyvespolc… vagy komód… vagy az ágy melletti éjjeliszekrény… Hátránya, hogy a nyomtatott könyvekkel ellentétben nincs igazi illata, súlya, tapintása, és igényel némi technológiai hátteret, megfelelő eszközt. Másfelől egy fizikailag tapintható könyv nem rontja a szemet, a lapozás megadja a haladás örömét (ezt a kötelező olvasmányokkal küzdő iskolásomon is tapasztalom), segíti a jobb memorizálást és a könnyebb elalvást.
Kiemelt kép: noklapja.hu